Vár rám Cambodia!

Afterlife

2011-07-27T00:07:00.001+07:00

Néha-néha, egy-egy gyenge pillanatomban beírom a keresőmbe, hogy teszti.blogspot.com. Vicces, nem? Mintha várnám, hogy valami csoda folytán meglátok egy újabb bejegyzést, talán egy-két jól-eső kommentet. Bár néha csak elég végignézni a szines hátteren, a köszöntő képen és a sok sok eligazító linken. Megnézegetem a még kint élők működő blogjait és mélyeket sóhajtok. Aztán felnézek és nem látok mást, mint neon lámpákat, az embereket jönni-menni, hallom a légkondi berregését és a billentyűzet-kopácsoló hangokat. Az ablakon túl is zajlik az élet, a fagyis, a ház lábánál, várja a vevőket, turisták téblábolnak a járdán és keresik a Hősök terét (Felvonulási tér közelében csücsülök). Minden olyan, mintha felgyorsult volna körülöttem, csak én állok oldalt, tompán nézve ki a fejemből, mint egy lassított felvétel. Elábrándozom azon, hogy a többiekben, multimókus társaimban, vajon mi zajlik? Hogy csinálják, hogy nem panaszkodnak folyamatosan és nem roskadnak le hisztérikusan, hogy nekik ez nem megy, nem bírják? Az, hogy kivülállónak érzem magam, csak körülbelül írja le, amit érzek. A munkám érdekes, az emberek aranyosak, csak valahogy minden olyan idegen. Máshogy bírom a régi korlátokat. Nincs kedvem itt ülni, az irodában és kifelé vágyakozni, hogy érezzem az évszakokat. Sosem értettem igazán, amikor MAn azt mesélte, hogy neki ebből lett elege és ezért akart végre változtatni egy szabadabb életforma irányába. Azt hiszem, már kezdem kapisgálni, hogy mire gondolhatott pontosan. Szerettem a régi munkámat és elfogadtam amennyire tudtam, hátrányaival együtt. Örültem, hogy visszajöhetek egy új munkakörbe. Vártam a pezsgést, a vidám pillanatokat a csapattal és a szakmai sikerélményeket. De egyelőre csak az első teljesült leginkább, ráadásul egy torz hajtós formában, ami kivüll áll az élvezetes munka kategóriáján. A csapat pedig szinte lecserélődött és nem igazán találom köztük a helyem. Ugyanakkor vissza sem vágyom kifejezetten. Inkább az életforma hiányzik. A magunk urai voltunk, többé-kevésbé, és hihetetlen jó volt, hogy hogy ezt együtt tehettük meg. Mindig azt hallottam, hogy egy párnak nem tesz jót a nap 24 órájában együtt lenni. Mi túléltük, szerintem, jó volt és hiányzik. Kimaradok a fontos pillanatokból, nem tudjuk megbeszélni a velünk történteket, csak este gyors reportolás keretében. Szerettem, hogy kint mindig ott voltunk egymásnak és 100%-os támaszt nyújhattunk a másiknak. Persze, most itthon vagyunk, ismerős környezetben, azt gondolhatnátok, hogy nincs annyi élmény és kihívás. MAn vállalkozik, pályázatot gyárt és más szakmai munkákkal van elfoglava. Renegeteg új dolog történik körülötte, aminek jó lenne a részese lenni. Sokszor azt érzem, hogy jobban el vagyok foglalva a saját bajaimmal, munkámmal, mint azzal, hogy tudjam, vele mi történik és hogy éli meg. Nem jó ez így! Hiszen ez igaz visszafelé is. Mielőtt túlzottan függőnek gondolnátok. Ő sem lát már bele az én életembe és lekivilágomba úgy, mint az előző egy évben. Olyan mintha elzajlana mellettem az élet. Dolgozom, rohanok, stresszelek, hogy nem megy a munka, hogy nincs sikerélményem, hogy emiatt ráadásul nem figyelek a páromra, hogy nincs rendesen időm magamra, a barátaimra, a családra, emiatt a szabadidőmbe őket próbálom besuvasztani, utána pedig ideges vagyok, hogy nem tudok egy pillanatra megpihenni és könyvet olvasni, amiről pedig eszembejut az elhanyagolt könyves blogom és Kambodzsa és a kinti frusztrációim...Mintha futnék egy labda utána, ami csak gurul...gurul...de nem tudom utolérni.

Most jó feketére festettem az itthon lét szépségét, ugye? Pedig nem az, csak valahogy mindig van valami bajom. Valamivel mindig kell küzdenem. :) De egyelőre nem tudom, hogy ebből mi lesz a kiút. Változtatni kell/szeretnék, de először meg kell teremteni a megfelelő pillanatot, ami sok munka, anyagilag és lelkileg is. (Vagy csak halogatok és megint gyáva nyuszi vagyok átgondolni a helyzetem rendesen és lépni?)

Mondtam már, hogy enyhén hajlamos vagyok az önmracangolásra? :) Amíg ezen rágódom, megkímélve benneteket a folytatástól, jöjjön már végre a jó idő, hogy ne télikabátban mászkáljak július végén!! Hidegben, sötétben még nehezebb irodában ülni, nincs semmi érdekes, amifelé vágyakozhatom az ablakon kinézve...

(Remélem, senki nem fogja a fejét, hogy milyen hülye ez a depis liba...Az. De ettől függetlenül szereti az életét, a barátját, a családját, a városát és mindebben igyekszik megtalálni a maga helyét, kisebb-nagyobb akadályokat maga elé gördítve. Ráadásul szégyenletes módon ezt képes megosztani másokkal is...Tehát nincs nagy baj, csak átmeneti képzavar. :))

THE END

2011-05-02T01:19:00.001+07:00

Lassan két hónapja vagyunk itthon. Talán mondanom sem kell, h Kambozsa egyre távolibbnak tűnik. Lelkiismeretfurdalásom is van, h hogy érezhetek ilyet, ami pedig erőteljesen befolyásolja a blogírási hajlandóságomat. Semmi kedvem nem volt hozzákezdeni. Ami újabb önmarcagoláshullámot indított el. Mindig ott lebegett, lelki szemeim előtt a lezárás feladata. Aztán rájöttem, h mi is rejlik itt a késleltetés mögött. Nem érzem igazán, h most le kéne zárnom bmit is, ez csak egy magammal szemben támasztott újabb elvárás, amin görcsölhetek. Képtelen vagyok rá. Nem tellik el úgy nap, h ne jutna eszembe a kinti életünk egy mozzanata. A munkahelyi asztalomon kambodzsai tárgyak díszelegnek, a laptopom háttere Angkor, a pénztárcámban a képek helyén a tetkóm skicce figyel, legszívesebben a homlokomra írnám ki, h én bizony Kambodzsában éltem egy évet és örülök neki és ezt mindenkivel szeretném megosztani. Bkivel szóba elegyekedek, mondjuk egy eladóval, szinte kiabál a lelkem, h az orra alá dörgöljem, h mit éltem át az utóbbi egy évben. Ha bki kérdezi, h mit csináltam kint, vissza kell fognom magam, h ne kezdjek el ömlengeni és rázúdítani mindent. Ha vki mesél nekem vmit, sokszor úgy reflektálnék, h "a khmereknél ez így vagy úgy működik". A tetkómat is csak mutogatnám folyamatosan. Normális ez? Muszáj a saját számat befogni, mert hamarosan kiábrándító barát és beszélgetőpartner válik belőlem. Mégis olyan nehéz ellenállni a szívem mélyén megbúvó huncut melegségnek, ami elönt, ha erre az országra gondolok. Annyiszor emlegettem már, h senki nem tudja igazán elhagyni Kambodzsát, amiből következik az is, h lezárni sem lehet az ott eltöltött korszakot. Nem is értem, mit várok magamtól. Örökre ott marad bennem, nyitva, a lehetőséggel, h visszatérhetek. Ez nem olyan, mint egy kapcsolat, amit megszakad, amit elraksz a szíved egy hátsó fiókjába és rázárod a kulcsot. Ez egy élethosszig tartó szerelem, slussz-passz. Bármi is történt velünk/velem kint már minden a helyére került és csak a jóra tudok gondolni. Hiányoznak a barátok is, sokat emlegetjük őket. A jó kis közös kajálásokat, összejöveteleket, a kedvenc helyek és még sorolhatnám a végtelenségig.

Ugyanakkor nincs bennem kibírhatatlan visszavágyódás sem. Ahogy ezt már ott is éreztem, h így lesz, jó itthon lenni és visszarázódni. Szeretem a budapesti hétkönapokat. MAn-nal összeköltöztünk és igyekszünk megbírkózni a magyar valóság által elénk vetett kihívásokkal. Ő vállalkozni szeretne, így folytatja az önmegvalósítást. Én pedig újra a régi munkahelyemen sürgök-forgok, csak új beosztásban. Még nem sikerült minden baráttal újra felvenni életük fonalát, de rajta vagyunk, ahogy bírjuk vkivel mindig találkozunk. Úgyhogy unalomról szó sincs. :)

Az évértékelő beszéd, amit anno annyit emlegettem, sajnos elmarad. Nem jöttek úgy a gondolatok, ahogy szerettem volna. Ami megmaradt az alapötletből, azt most csapom hozzá, ehhez a kis búcsú bejegyezéshez. A rengeteg hasznos tapasztalatból, amivel Kamboföldön gazdagodtam, összegyűjtüttem Nektek egy kis csokorral:

- szunyogot elkapni tapsolással - egészen profi lettem benne

- evőpálcikával kiválogatni az ételemből a nemkívánatos elemeket

- indiai daalt (csicseriborsókásaszerűség) főzni - nyami, nagyon imádom!

- megszerettem a csípős kaját

- nagy gintonic rajongó lettem (korábban sosem értettem, h mit szeretnek benne a barátaim)

- megtanultam motoron nőiesen ülni, amitől a rendőrök itthon infarktust kapnának: a sofőr mögött oldalt keresztbetett lábbal (minden khmer nő így csinálja, főleg szoknyában)

- hány fajta újévet lehet ünnepelni (nyugati, khmer, kínai, csak h párat említsek)

- megismerkedtem pár orvosi kifejezéssel angolul

- nem rezzenek meg ha egy patkány fut át előttem az utcán vaaagy egy ezerlábú szörnyeteg

- a legnagyobb vívmányom, MAn-nak köszönetően egy ajakmozdulatsor, aminek az eredménye valahogy így hangzik: "bpaaa". Shrek 2-ben a Szamár csinálja ezt, amikor kínos csönd telepedik a hintóra, ami az ifjú párt a szülőkhöz viszi, megvan? :) Na hát nem kis munkámba került ezt megtanulni a Mestertől, nem kevés vicces pillanattal megfűszerezve kintlétünket. ;)

Persze, van, ami nem változik: továbbra is utálom a sült/főtt hagymát és a pókok a világból kikergetnek.

A viccet félretéve, másban még mindig nem nagyon érzem a változást. Nem vagyok a régi önmagam, de új sem. Nem ért teljes világképet megváltoztató élmény, nem fogok irgalmas szamaritánusnak állni. Kicsit tanácstalan is vagyok. Nem tudom, h kivülálló szemmel, mit lehet látni. Egy nagyon nagyon jó barátnőm javasolta, h talán rossz helyen keresem/várom azt a változást és esélyes, h betalált. Nem kell feltétlenül kifordulnom önmagamból. Lehet, h ez az egy év arra kellett, h megtaláljam MAn-t és ő engem. Hogy a sok közös élmény összekovácsoljon minket. Ez sem akármilyen eredmény! :)

Annak ellenére, h arról írtam h semmilyen lezárásra nem készülök, vmit mégis meg kell tennem. Ezt a blogot befejezni. Nincs miről beszámolni, a kambodzsai nagy kaland már csak kettőnkben él tovább és a remény, h visszatérünk egy napon. Köszönöm, h olvastatok, a sok kedves kommentet, a visszajelzéseket. Jó volt. Élveztem, h írhatok Nektek és a blogon keresztül tudhatom magam mellett a barátaimat és meglepetésemre, az ő barátaikat is, nem is beszélve a véletlenül rám akadó blogolvasókról! :)
(A könyves blogomon továbbra sok szeretettel várom az olvasókat.)

U.I.: Picasa-n megtaláljátok az utolsó Kambodzsában töltött két hét képi eredményeit. Beszámoló nem lesz róla, sztem a képek önmagukért beszélnek. :)

Hazatérés

2011-03-17T22:07:00.000+07:00

Csúnyán lemaradtam az utóbbi hetekben. Annyi minden történt, el sem lehet mesélni csak egy bejegyzésben...Főleg itthonról visszatekintve mesélni az elmúlt 3 hétről...nem egyszerű. Fodrász után, minden európai kényelmi jóval körülvéve már messze vagyok Kambodzsától. Az ottani állás, az emberek, a búcsúbuli, a költözés/pakolás, Saigon és a körút mintha más dimenzióban lett volna.

Ahogy felszállt a gépünk Phnom Penh-ből a könnycsatornáim aktiválódtak és előreláthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeim. Magamat is megleptem. Hirtelen tudatosodott bennem, h ennek most vége. Kambodzsa és Siem Reap már sosem lesz olyan, mint amilyennek mi láttuk. Ha vissza is térünk évek múlva (ami biztos, h bekövetkezik) már túlszárnyalja az emlékeinkben megmaradt várost a fejlődés és a barátok is szétszélednek. Az a 11 órás Bangkok-Bécs repülőút olyan volt, mintha egy teljes más univerzumba szállított volna. Lelkileg is türelmetlen voltam, fáradt, nyűgös és úgy éreztem, sosem érek újra földet. Két állapot közt lebegtünk. Az egyiket, a könnyed siem reapi-motorzós-jóidős-gyömülcsshakes életet magunk mögött hagyva tartottunk az otthon, a "megszokott" környezet felé, ahol talán új, nyitott ajtók és szélesre tárt karokkal a család és a barátok vár ránk. Azok az egyszerre szomorú és boldog könnyek végigkísértek az úton. Hiányozni fog ez az egy év és jó volt, h megtörtént. Kevesebb biztos, h nem lettem általa.

Megérkezve haza, csak néztem ki magamból és érzékelni próbáltam, h már ez a végleges állapot, nincs visszaút. Örültem, h meleg vízzel moshattam kezet, h értem a feliratokat az utcán, h láthatom az időjárás jelentést, van Sport szelet és Duna kavics. Végre mindenki elsőre megért és nem kell tízszer elmagyaráznom, h mit szeretnék. Van rendes papírzsepi!!! Nem kell gondolkodni, h moshatok-e csapvízzel fogat. Mmmm...az élet apró szépségei...vannak dolgok, nagyon aprók, amiket másképpen látok már és talán máshogy is értékelek. Ki tudja meddig tart majd ez az érzés.

Egyelőre az összeköltözés foglalkoztat a legjobban. Újabb pakolás. A cuccaim még mindig dobozokban hevernek, csak most már két helyszínen...Várom, h berendezkedjek a MAn-Teszti fészekben és igazán otthon érezzem magam az új otthonomban.

Hangolódás reload

2011-02-24T09:48:00.000+07:00

Hogy is keződött tavaly a blogom? Olyan messzinek tűnik már, mikor otthon kakót szürcsölgetve ücsörögtem a konyhaablak mellett és a hópelyheket számolva arról ábrándoztam, h majd milyen lesz meghódítani Kambodzsát. Na most itt vagyok és azon merengek, h mennyire várom az otthoni tavaszt és szeretnék kibicajozni a Kopaszi gátra, mert ott még sosem voltam. Egyszerre érzem azt, h távoli az otthoni életem és közben meg mintha bennem semmi sem változott volna. Tudom, tudom, türelmetlen vagyok, de kit lep ez már meg? Aki tudott követni az elmúlt időszakban, talán már tudja, h ezen a téren jócskán van, mit fejlődnöm. Persze, érzem, h vannak apróbb változások. Például, h várom, h otthon legyek, a régi munkahelyem új munkakörrel és tele vagyok tervekkel. Igen, ez kifejezetten nagy előrelépés. Tény, h még mindig nem tudom, h mit akarok magammal kezdeni hosszú távon, bár a vonzódásom a művészetekhez, a kreatívitiásukat nyíltan megélni képes emberekhez (és azok pártolásához) továbbra is erős és szívesen dolgoznék egy inspiráló környezetben, de hogy mindezt pontosan milyen formában, fogalmam sincs. Az is lehet, h ez csak hobbi lesz. Majd alakul. A lényeg, h végre nem vok rágörcsölve arra, h ezt most döntsem el. Ami az írást illeti...hm...az örök szívem csücske és emiatt picit lelkiismeretfurdalásom is van, h komolyabb előrelépést nem tettem ezen a téren. Azt hiszem, megijedtem. Nem tudtam merre kéne elindulni. Úgyh inkább elástam az álmom és a bloggal kárpótoltam magam a saját gyávaságomért. Ötleteim lennének, és talán még nincs minden veszve.

Nem akarok tapasztalati leltárt készíteni, majd később, még mindig érik bennem az a bizonyos évértékelő ’beszéd’. Most csak végigfutottak bennem ezek a gondolatok és úgy éreztem meg kell osztanom Veletek. Megint hangolódom, ezúttal a lezárására annak, ami még annyira új volt egy évvel ezelőtt. Annyi mindent nem meséltem el, amit kellett volna! Úton útfélen szembesülök, h nem vezettelek be Titeket elég mélyre ebbe a világban. Annyi vicces és érdekes dolgot látni az utcákon nap mint nap, h nem is hinnétek. Nem győzök csodálkozni és egyben mosolyogni ezeken. Persze, sok szomorú dolgot is látni, főleg, ha az ember egy gyerekkórház mellett lakik, ahol minden nap hosszú sorban állnak az anyukák karonülő babáikkal és várják, h segítséget kapjanak. Vagy ha az utcán hömpölygő szemetet látom, vagy az erdőégetéseket...De tudom, nem lehet mindent elmondani, hagyni kell vmit a kíváncsiságnak is, ami majd talán erre vet Titeket. Nem szabad lelőni a poént.

A hangolódáshoz tartozik, h újra pakolni kell és szembesülök az élet azon apró kihívásával, h hogyan pakoljam össze az elmúlt egy évemet egy bőröndbe és az ne haladja meg a 20 kilót. Kínlódás a maximumon. Tegnap este nekikezdtem, h hogy akkor most pontot teszek az ügy végére. Odáig jutottam, h sikerült egy minibőröndbe begyömöszölnöm az első egy hét alapanyagait. A többiek, akik Phnom Penhben csatlakoznak be, hozzák utánunk a nagyobb cuccokat. Ezen a téren csak annyit sikerült elérnem, h rájöjjek, sokkal több dolgot kell majd itthagynom, mint szeretnék. A bőröndöm rogyásig tele van, ami nem lenne végülis gond, ha nem lenne még pár "apróság", aminek szintén benne lenne a helye. Nem untatok senkit a részletekkel, a lényeg, h kellőképpen megizzasztott a feladat, úgyh inkább ágybaborultam, h feledjem megpróbáltatásaim és kialudjam magam az utolsó munkanapra. Persze, nem sikerült...

Most itt vagyok, a dolgozóban, és félkómában azon gondolkodom, h mi értelme még ennek a napnak itt bent. A munkámat lényegében átadtam. De nem panaszkodhatok, a főnök nagyon rendes velünk. Mivel ma este lesz a búcsúbulink, mondta, h holnap már nem kell bejönnünk. Juhé!!! Végre aludhatok!!! És lesz 1,5 napunk rendesen elköszönni Siem Reaptól, amiért örök hála! Rengeteg fotót szeretnék még készíteni a városról és csak úgy kiülni valahova egy isteni finom banán shakre-re és nézni az embereket, ahogy jönnek-mennek...Hjajjj...

Giant Puppet Parade

2011-02-20T18:16:00.000+07:00

Minden év februárjában megrendezésre kerül Siem Reap-ban a Giant Puppet Parade. Különböző szervezetek (NGO-k) által támogatott gyerekek óriási papírmasé bábukat készítenek és a végeredményt az utcákon végigmasírozva prezentálják. Nagyon vidám, hangos, zenebonás esemény, kihagyhatatlanul jó hangulatot teremt a belvárosban. A felvonulás közben önkéntesek járják körbe a tömeget, h adományt gyűjtsenek.

Ebben az évben pont tegnapra esett a nagy esemény, úgyh Koh Kerből hullafáradtan-éhesen hazaesve, majd a fürdőbe bevágódva némi felfrissülés reményében, felkerekedtünk mi is, h dokumentáljuk az eseményeket. A Pub street-től nem messze, az egyik kis utcából indult a felvonulás és fotóriportereket meghazudtoló ügyességgel igyekeztünk mindig a tömeg elé kerülni és követni a hatalmas papírmasékat. Sajnos, a sötét és a lencsém enyhe koszossága miatt nem sikerült túl jó képeket készítenem (ami valószínűleg egy igazi fotóriporterrel nem történhetne meg...).

Az indulás

Végül feladtam és inkább megpróbáltam videózni. Ez sem lett túl világos, de talán a hangulatot átadja valamennyre:

A végállomásra érve, ami a város egyik folyó menti parkja, már több alkalmam volt, h rendesen lencsevégre kapjam az este főszereplőit:

Búcsú?

2011-02-20T15:31:00.002+07:00

"You can never really leave Cambodia!" - egyik barátunk szembesített minket ezzel a ténnyel tegnap este, amikor közöltük vele, h márciusban hazaköltözünk. És ekkor felvillant a kis égő a fejem felett! Mennyire igaza van! Hogy ez nekem eddig nem esett le??

A tegnapi napunkat csak Koh Ker-re szántuk. Béreltünk egy autót, és még egyszer, utoljára meglátogattuk, h elköszönhessünk kambodzsai szívünk csücskétől. Nagyon furcsán turistás volt, ahogy egyik templomtól a másikig légkondis autóval mentünk és MAn egyben guide-ként is funkcionálva mindenhol mesélt egy kicsit. Sok olyan templom van, ahol én még nem jártam, így egyben bepótoltam a lemaradásom is. Gyönyörű helyeket láttam, olyan fák által benőtt templomokkal, h az angelinajolies Ta Prohm elbújhat mögöttük.

Prasat Pram - gyönyörű

Ami meglepő volt, h nagyon sok turistával futottunk össze. Eddig még sosem láttunk ennyi külföldit errefelé. Egyik templom sem lehetett teljesen a miénk. Fura módon kettős érzéseket váltott ez ki belőlem. Egyrészt örülök annak, h egyre többen fedezik fel maguknak Koh Kert, mert sokaknak fogalmuk sincs arról, h Angkoron kivül mennyi kincset rejt még Kambodzsa. Ez a hely pedig nagyon sok szempontból különleges. Nem csak, hogy olyan templomokat találhatsz itt, amikre nincs példa Angkorban, de egyben egy hét emeletes piramist is, ami egyedülálló ezen a környéken. Ráadásul mindez az erdőben található, sokkal érintetlenebb környezetben.

A Prasat Thom végében előbukkanó piramis

Ugyanaz az örökségvédelmi hatóság felel ezért a területért is, mint Angkorért, így a templomok környéke rendezett és aknamentes. Egyre több kutató-, és helyreállító munka is folyamatban van. Bár mindez egyelőre csak kezdetleges. A másik érzés, ami hatalmába kerített látva a sok fehér embert az volt, h vajon mindez mit tesz majd az itt élő emberekkel, meddig maradhat "érintetlen". Persze nem benszülött törzsekről van itt szó, csak előre félek, h mindez majd elangkorosodik idővel. Előjött a sok élmény, ami ideköt, a felmérés, amikor a falusiakkal dolgoztunk és lelki szemeim előtt láttam, ahogy beszippantja majd őket a turizmus. Sajnos, elkerülhetetlen. Nincs már közösségi projekt, ami segítene nekik ezzel megbírkózni...

Mindenesetre most jó volt itt lenni, körbejárni a megszokott és az új helyeket. Találkozni régi arcokkal és tizedszerre is lefényképezni a piramist. Sétálni egyet a faluban, az odavezető úton, a sulit megnézni. Hallani a gyerekek kántáló köszöntését a faluban: "Bye, bye!" - számukra ez egyben a "hello" és a "viszlát" is. Egy utolsót enni a "Mamánál" a Prasat Thom szomszédságában. Azzal a szivetmelengető érzéssel nézni más külföldieket, h ők épp azt a helyet járják be, ahol mi egy kis ideig éltünk, dolgoztunk és ahova egy életre kötődünk.

Éttermek a Prasat Thom előtt (a bal oldai a "Mama" helye)

Végig ott motoszkált bennem az a sürgető érzés, h most ezt jól nézzem meg, szagoljam meg, ízleljem meg, mert hosszú időre ez az utolsó alkalom. Eleinte szétfotóztam magam, teljes pánikban. Aztán ahogy egyre jobban lenyugodtam, vettem észre magamon, h valójában nem is érzem ezt a sürgetést és a szívem mélyén egyáltalán nem pánikolok. Élveztem, h újra Koh Kerben vagyok. Jó volt érezni a szálat, ami ehhez a helyhez köt. De ennyi. Egy csepp "utolsó" érzés sem volt bennem és nagyon meglepődtem ezen. Aztán este jöttem rá, h ez miért is van így. Ahogy a barátunk mondta, senki nem tudja igazán elhagyni Kambodzsát, aki egyszer már ráérzett az ízére. Igy vagy úgy de mindenki visszatér. Van valami megmagyarázhatatlan dolog, ami hosszú távra vonzza ide az embereket. És ez fertőző. A legrosszabb, h nem lehet megmagyarázni, h mi is ez pontosan. Már otthon is próbálkoztam ezzel, de kudarcot vallottam. Talán majd egyszer bevillan a megoldás. Nem tudom. Lehet, h az időjárás teszi vagy az emberek vagy csak egyszerűen van vmi a levegőben, amibe egyszer beleszagolsz és elvesztél (persze, itt nem a tipikus ázsiai szagokra gondolok...). Nem is kezdek itt el nyökögni ezzel kapcsolatban. Ezt el kell fogadni, h van vmi, ami itt rabul ejt és kész. Aki esetleg már megfejtette ezt a talányt, szóljon! :) És ezennel megnyugodtam. Sokszor beszéltünk már erről MAn-nal, de most tudatosodott igazán, h ez egyáltalán nem az utolsó alkalom, h itt vagyok. Mostmár, ha tetszik, ha nem, ez is az otthonom és szeretem. Minden baromságával együtt. És minden itt megélt jó és rossz élménnyel együtt. Sosem gondoltam volna, h ez így letisztázódhat bennem. Vigyázat, mert visszatérek/térünk! :) Nagyon kíváncsi vagyok, h milyen lesz Siem Reap, Angkor, Koh Ker, az utak, az utcák, a vidék , az emberek pár év múlva! Látni szeretném és fogom is!

Már csak egy hét maradt. 26-án indulunk Saigonba pár napra Bencsik Andiékhoz. Már nagyon várom. Azt az egész két hetet, amit utazással fogunk tölteni! Végre nem lesz munka, amiért izgulni kell, csak pihenés és a látottak befogadása. Mmmmm...A menet a következő lesz: Saigon, majd vissza Phnom Penh onnan Kep, Kampot, innen vissza Phnom Penh, ahol egyesülünk a barátokkal (amcsi házaspár, MAn két barátja otthonról plusz az exprojekt khmer kolléga) és irány Mondulkiri! Ha már ki elefánt-lovagoltuk magunkat, akkor indulunk neki Sihanouville-nek és végre szigetelünk!!!!!!!!!!!!!!!! :D

Március 12-én indulunk haza. Hihetetlen, h ezt is mennyire várom. Annyira más lesz otthon lenni!

Hol lehetne egy kis időt venni?

2011-02-17T15:37:00.003+07:00

Sírni volna kedvem. Miért van az, h mindig minden az utolsó pillanatra marad? Annyi teendőnk lenne és már csak 1,5 hetunk maradt, amit az utolsó pillanatig végigdolgozunk, sokszor keső estig. Ki kell adnunk a lakást, h találjunk vkit magunk helyett májusig, amíg a szerződést aláirtuk és visszakapjuk a foglalót. Leltárt kell keszítenem az itt maradó cuccainkról és eladni őket. Szuveníreket venni haza. Angkorjárást befejezni. Kiélvezni Siem Reapot. Elbúcsuzni a barátoktol. MAn-nak öltönyt varratni. Jajjjjj…görcsberándul a gyomrom. Nehezebb lesz ez, mint gondoltam. Egy éve ráadásul hasonló érzésekkel küzdve telt a kiutazás előkészítése. Stresszben ahelyett, h élveztük volna. Velünk van a gond?

Egyre több az utolsó pillanat: az utolsó mexikói chimichanga klub, az utolsó margarita, az utolsó indiai veggie thali, az utolsó sör a Night Marketen. Már a barátok is egyre többet mondogattják, h hiányozni fogunk és milyen rossz, h elmegyünk. Két fajta rutinszerkezetünk és otthonosságérzetünk alakult ki, egy magyar és egy kambo. Szétszakadunk a kettő között. Egyszerre szeretjük az itteni életünk és tudjuk, h mennyi minden fog hiányozni. Ugyanakkor vágyunk is haza a családhoz, a barátokhoz, az újabb kihívásokhoz és kicsit a régi megszokásokhoz is. Közben ott motoszkál bennem a kisördög, h vajon elég volt-e ez az egy év? Nem mondanám, h meginogtam, de közel állok hozzá egy icipicit. Ha belegondolok, h mik azok a pillanatok, amikor mindig hazavágytam és fogtam a fejem, h itt nem lehet hosszú távon megmaradni, akkor tudom, h most jó elmenni. Csak kérdés, h valóban most van-e itt az ideje? Kellett volna-e még időt adni magunknak? Türelmetlenek lettünk volna és hamar feladtuk? Nem, nem. Ha nincs ez a munkalehetőseg otthon, akkor valószínűleg még itt maradunk. Nincs értelme ezen filózni, ugye? Akkor van itt az ideje a törteneseknek, ha mi úgy ítéljük meg, és most így tettünk, nem igaz? Csak ahogy az lenni szokott, az ember akkor érzi igazán az értékét annak, amilye van, amikor elveszítheti. Ez az emberi természet annyira ellentmondásos! Miért kell ennek így lennie? Közben sosem éreztem, h ne értekelném Kambodzsát, és ezzel egyidőben az otthoni dolgokat is elkezdtem másképp látni. MAn bejegyzése nagyon elgondolkodtatott és talan jobban nem is fejezhette volna ki, h mit érzünk. Ezt a kettősséget. Észre sem vettük és két otthonunk lett. Mindkettőt szeretjük és mindkettőbe visszavágyunk. Mostmár nincs bennem rossz érzes, mint legutóbb, mikor otthon voltunk és visszagondoltam az itt töltött időre. Ha ezután megkérdezi vki, h milyen Kambodzsában élni, másképp fogok válaszolni. Pozitívabban és tele szeretettel. Jó itt elni és bízom benne, h otthon is jó lesz, mert egy kicsit Kambodzsát is magunkkal visszük. Velünk lesz a hétköznapokban, az emlékek, a tapasztalatok, a harcok, és a nagy döntesek elkísérnek minket mostmár bárhova is megyünk. És az igazi nagy változások majd csak most fognak előjönni, amikor kiszakadva innen fogjuk látni az otthoni és az itteni önmagunkat. Vajon meddig tartson ez a blog? Hol legyen vége? Ezt is szerettem. Vhogy kiteljesedett az írásszenvédelyem a segítségetekkel. Igaz, egyre többször veszek észre apróságokat, amikről már mesélnem kellett volna Nektek, de nem tettem meg és mostmár nem biztos, h lesz rá időm. Csak abban remenykedek, h annyiban elértem a célom, h aki rendszeresen tudott olvasni, már másképp gondol erre az országra, h rajtam keresztül megláthatta a szépségeit és, h sikerült pár ronda előítéletett eloszlatnom. Akkor már megérte! Bár esélyes, h túl sok jelentőséget tulajdonítok magamnak... :-)

A tetovált lány

2011-02-14T21:59:00.005+07:00

Megtettem. Évek óta dédelgettem egy kis rosszaságot magamban és végre elérkezett a pillanat. A megfelelő pillanat. Egy életre szóló döntést hoztam és többek között teljesítettem egy pontot az újévi fogadalmaimból. Talán életemben először. És ez nagyon de nagyon boldoggá tesz! :) Végre összejött minden, ahhoz, h egy álmom valóra váljon és kapjak egy tetoválást. Az elmúlt egy évben megtaláltam a megfelelő motívumot, a megfelelő helyet és a megfelelő "művészt". Már csak rám várt a feladat, h eldöntsem tényleg akarom-e ezt az egészet. De mivel kamaszkorom óta ácsingózok egy tetoválás után, sóvárogva tekintek azokra, akik rászánták magukat és néha órákat lógok tetkós lapokon, h keressem a számomra megfelelő motívumot, arra jutottam, h készen állok. Megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. Egyrészt a félelem miatt, az ismeretlen fájdalomtól és a kétségektől. Hogy valóban nem fogom-e megbánni? Nem lesz-e véletlenül a tigrisből Micimackó? Hogy mit fog szólni mindehhez Anyukám és Apukám, a család? Másrészt ezzel párhuzamosan egy fajta kéjes izgalom is hatalmába kerített, h megteszek vmit, amire ezer éve vágyom és egyben egy kis rosszaság. Hogy olyat teszek, amit szerintem, soha senki nem gondolta volna, h tényleg megteszek. Elszántam magam. Egy őrült döntés még őrültebb szuvenírje. Úgy éreztem most vagy soha.

Napokig alig tudtam aludni, folyamatosan peregtek a fejemben a jelenetek, h vajon hogy fogjátok fogadni mindezt. Senki nem tudott arról, h mit tervezek, egyedül MAn. Akit persze nehéz lett volna kikerülni és a támogatása nagyon sokat számított nekem. De itt és most kihangsúlyozom, h ez 100%-ban a saját döntésem, semmilyen külső nyomás vagy tudatmódosító szer hatása alatt nem álltam. Ez a legjobb az egészben! :) Csakis magam miatt csinálom.

Maga a felkészülés kb. 1 hónapot vett igénybe. Amint felfedeztem, h a városban van egy darab ember, aki rendes tetoválásokat készít, rögtön beindult a fantáziám. Arra már nem is emlékszem, h honnan jött a motívum, vhogy adta magát. Mindig is nagyon tetszett és lényegében ez volt az első khmer szó, amit megtanultam leírni. Bevetettük magunkat a "tetoválószalonba" és a srác kb. 1 perc alatt prezentálta is nekem az első lehetőséget. Olyannyira eltalálta, amit szerettem volna, h ennél is maradtam. Ezután következett a gondolkodási idő. Többször benéztünk hozzá, ismerkedtem vele, plusz a netet bújtam, h ki-mit ír, hogyan érdemes felkészülni az első tetoválásra, mit érdemes ilyenkor figyelembe venni. Addig érleltem az érzést, míg rá nem jöttem, h össze kell kapnom magam, ha már egy kész, begyógyult tetoválást szeretnék hazavinni. Két hét múlva elindulunk a kis körutunkra és akkor már nem kéne azzal bíbelődnöm, h utókezelem a sebem. Ráadásul tengerben pancsolni és napozni sem szabad az első két hétben. Összekaptam magam és lefixáltam a sráccal a dátumot: 2011.02.11.

Hihetetlen jó élmény volt! Fenntartottam a lehetőséget, h meggondolom magam az utolsó pillanatban, de mikor már ott voltam és éreztem a kétséget magamban, nem akartam odafigyelni rá. Ott már nem volt helye bizonytalanságnak. Csak nem tudtam mire számítsak, h milyen lesz az első "bökés". Láttam ahogy előkészül a "művész", az ágyhoz gurítja a kis fém asztalkáját, a tálcára kikészíti a különböző folyadékokat, tűt, masinát, krémet, festéket. Tisztára mint egy műtét.

Tétován néztem körbe a mesterműveket megörökítő büszkeségfalon. Hozzájuk képest az én tetkóm semmiség. Ez megnyugtatott és az ígéret, h kb. 25 perc lesz a "beavatkozás". Hasra feküdtem és elhangzott a mondat: "Most kezdem". A masina berregni kezdett és közeledett a tarkóm felé, nem láttam semmit, fogalmam sem volt róla, mikor ér hozzám. Attól féltem, h majd úgy meglep a fájdalom, h felugrok és hát ez az, amit nagyon nem lenne szabad. Az első szúrás nem is volt olyan vészes és ahogy éreztem a bőrömön az enyhe kaparást egyre szélesebb vigyor ült ki az arcomra. Úgy éreztem magam, mint azok a fejek a Bayon templom tetején. A mosoly egész végig ott maradt. Hirtelen az egész még jobban értelmet nyert és már ott voltam, h örömömben sírok. Szerettem volna a srác nyakába ugrani, ahogy egyre jobban éreztem, h alakul a dolog. Hihetetlen felszabadító érzés volt és úgy éreztem, jól döntöttem. Igen, ez is én vagyok. Tetszik, ami történik velem és akarom, h mindez a részemmé váljon egy életre. Benne van az elmúlt egy év minden élménye, a belső útkeresés és önmagam megvalósítása. Minden. Az is, h a kamasz Teszti arról álmodozott, h ő majd egyszer tetováltat és milyen jó lesz, milyen más. Egy nem várt lépés a jó-kislánytól. Az is, h lássam, bármire képes lehetnék, ha igazán akarnám. Minden benne van, ami én vagyok vagy akár lehetnék.

Hogy mit jelent a motívum? Azt, h "én" khmerül.

Képes illusztráció itten található: Picasa

28, 1 és a nyuszi

2011-02-09T10:33:00.002+07:00

Az elmúlt egy hét nagyon eseménydúsan telt. Kezdődött velem, akinek sikerült egy évvel közelebb kerülnie a bűvös 30-hoz (Jesszus!). Nem terveztem/terveztünk semmi nagy hepajt. Annyi volt fix, h új keletű sushimániámnak engedve leteszteljük az új éttermet, ami a Pub street-en nyílt. Ráadásul a nagy napon nem is tudtunk volna menni, mert mozim volt és 9ig dolgoztam, úgyh MAn szerdára foglalt asztalt.

Kedd este munka után hazaesve ember nagyon aranyosan belelkesült, h azért ünnepeljünk aznap is, ne csak az étteremben. Nem igazán értettem, h ezt hogy akarja kivitelezni, de mikor véletlenül a bevásárlás eredményeit a hűtőbe akartam pakolni és egy pillanatra megláttam egy fura fehér dobozt, amikor is ő elém ugrott, h minek kell nekem a hűtőbe néznem, elkezdtem gyanakodni. Megvacsoráztunk és ő elkezdett matatni a gardróbban és a hűtő körül. Nekem nem volt szabad odanéznem. Majd elém állt és elérkezett a köszöntés ideje. A kezében egy csodaszép fekete erdő torta volt és a vállán meg egy nagy táska lógott. Nem tudtam eldönteni, h most megzabáljam ezt az embert vagy elsírjam magam. Egyáltalán nem számítottam ajándékra (na jó, icuripicurit, de elhessegettem a gondolatot, na meg nem is tudtam mikor készülhetett volna így elő, hiszen szinte állandóan együtt vagyunk).

A táska pedig tele volt minden jóval: könyvekkel (köztük az Eat Love Pray, amire hónapok óta csorog a nyálam), fülbevalóval (amit szintén kinéztem ezer éve), helyi evőpálcikás bambusz levesestányérral. A táska maga szintén régi vágyam volt, speckó helyi design, újrafelhasznált, építkezésekről kidobált hálóból. Nagyon guszta dolgokat tudnak készíteni, itt lehet megtekinteni a választékot: Smateria. Igazi kambó termék, olasz design-nal. :) Imádom, azóta le sem lehet vakarni rólam. Úgy éreztem, meg sem érdemlek ennyi mindent, nagyon meghatott, h MAn így készült és nekem még csak sejtésem sem volt minderről.

Másnap már úgy éreztem, h akár ki is hagyhatjuk a sushit, hiszen elég volt az előző napi ünneplés, ennél több úgy sem kell. De MAn kitartott, h de, kell az és hát a sushi iránti éhségem is ellenkezett, h lemondjam. 7re volt foglalva az asztal, mi teljesen időben elindultunk. Viszont előtte elmentünk még 1-2 helyre és mikor már indultunk volna az étterem felé MAn egyszercsak kitalálta, h a közelben van egy bolt, amit régóta meg szeretnék nézni, miért nem teszzük ezt meg most. Felhúztam a szemöldököm, gondolván, h nem késünk-e el, de mivel nem volt rajtam óra, gondoltam, ő biztosan tudja, h van e még időnk vagy sem, mert közben meg azon parázott, h vajon megtartják-e az asztalunk. A boltban nézelődtünk, a kezembe nyomott ruhákat, h próbáljam fel...nem győztem álmélkodni magamban, h mi a fene ütött belé, h hirtelen Ő visz el engem vásárolni! Ilyen még nem nagyon fordult elő...De nem törődtem a dologgal túlzottan, gondoltam, biztos ez is hozzátartozik a szülinapi kedves bánásmódjához, inkább élveztem a helyzetet. Végül elindultunk a végállomásunk felé. Ahol leültem a lefoglalt asztalunkhoz, legalábbis ahhoz, ahova mondtam, h foglalja a helyet, ő eltűnt, mondván, h hoz menüt. Ezt sem értettem igazán, mert a kis felszolgálócsajszi épp a kezembe nyomot egyet. Aztán fordultam volna MAn után, h kérdezzem, miért pattog ennyit, amikor is fennakadt a szó...szembetaláltam magam a helyi barátainkkal, akik nagy vidáman kiabálták, h boldog szülinapot! Paff voltam. Sosem volt még meglepi bulim, nem vok az a tipus, aki tudja magát ünnepeltetni, nem is tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Hát meglepetésemben kis híján megint majdnem elsírtam magam. Egyszerre pofoztam volna fel és nyomorgattam volna meg MAn-t. Világossá vált, h miért voltak furcsa telefonjai, amikor felpattant és elrohant a közelemből vagy miért hurcibált a boltba nézelődni. A hab a tortán az volt, h az épp akkori barát mennyiség az este folyamán csak bővült. Folyamatosan érkeztek emberek, az amcsi család, a magyar kolónia kedves tagjai, a khmer barátunk (extolmács az exprojektben), főnököm, barátnője és kollégák. Plusz sms-ben páran jelezték, h nem tudnak jönni, de lényegében ez az ember mindenkit meghívott, akivel vha barátságba kerültünk Siem Reap-ban. Amikor rázendítettek a "Happy Birthday"-re én már készen voltam és komoly harcot vívtam a könnyeimmel. Felejthetetlen estém volt és a sushiról még nem is beszéltem! Vmi isteni finom volt, pukkadásig ettem magam. Nem akarok a végtelenségig ömlengeni, csak szerettem volna megosztani veletek, h milyen szép ajándékot kaptam és húszmilliomodszor is megköszönni MAn-nak, h így készült, h örömet okozzon. KÖSZÖNÖM! (bár még mindig nem árulta el a kis simlis, h hogy hozta össze azt a sok ajándékot, úgy h szinte mindig együtt vagyunk :P)

Na de vissza földre, volt itt más is...például 5-én volt az évfordulónk Kambodzsával is. Nem semmi egy év van mögöttünk, folyamatosan gyűlik bennem egy évértékelő beszéd jellegű blogbejegyzés is. Lehet, h amiatt, h tudom, h megyünk haza, visszatért a szívembe a melegség, ha erre az országra gondolok és már várom azt, h visszatérjek egyszer. Azt tudom, h hosszú távon nem ez az én világom, de szeretek itt lenni és egyszer megtapasztalnám átutazóként is. Talán pár év múlva. De akkor már jó lenne bejárni több országot is, Burmát, Laoszt, Vietnámot, Malajziát, csak h a legközelebbieket említsem. Még nem érzem, továbbra sem, h változtam volna, de már nem követelem ezt magamtól. Elfogadtam, h ez nem egy ilyen egyszerű dolog és valószínűleg otthon fogom jobban látni, h milyen hatással volt rám az elmúlt egy év. Persze vannak dolgok, amiket már most látok, de mindez csak halovány. Amikor még itt van az ember, benne éli ebben a világban a hétköznapjait, sok minden adott és alap. De majd, ha hazamegyünk, és igazán érzékelni fogom, h mit hagytam magam mögött, akkor fogok ráébredni az igazán nagy érzésekre és gondolatokra, végkövetkeztetésekre. Úgyh kivárom! :)

Bármilyen furcsa, de nem csak körülöttem forgott a világ ezen a bizonyos héten...Nagy volt a városban a készültség. A kínai új év közeledte tartotta izgalomban Kambodzsa lakosságát. Kikerültek a piros-arany díszítések a házakra, lampionok, szélben lengedező szalagok, fákra aggatott aprópénz és áldozati ételek az oltárok köré. Szinte mindenkinek van vmilyen kínai rokoni szál a vérében, úgyh a legtöbb khmer ünnepelt. A pagodák megteltek. És bárhova mentünk az emberek köszönésképpen boldog új évet kívántak egymásnak. El vagyunk itt kényeztetve. Egy évben háromszor van új év. Az első a miénk, majd a kínai és áprilisban a khmer. Mondom, én, h ez a nép tud ünnepelni! :)

Február 3-tól véget ért a tigris éve és kezdetét veszi a nyúl időszaka.

Pozitív és ösztönző hatással lesz mindegyikünkre, több országban élénkül a gazdaság. Nagyobb figyelmet kap a kultúra, fantasztikus előadások élvezői lehetünk, és sokkal fogékonyabbá válunk a szépség és a szerelem iránt, mint máskor. A családi kapcsolatok közül érdekes módon lesz, amely már a szakadék szélén táncolt, de új erőre kap, míg lesz, amelynek lejárt az ideje, és nem folytatják tovább.

A nagy változások éve lesz ez! :)

Nekem, mint kutyának, a következő a jóslat:

Tovább tart a magánéleti harmónia, amely a Tigris évében jellemezte a Kutyák életét. Még az is előfordulhat, hogy gyarapodik a család. A költözés szinte biztos, új lakásban találtok otthonra, és ez megfelel a vágyaitoknak még akkor is, ha nem önszántatokból teszitek, hanem kényszerűségből. A szerencsejátékokat felejtsd el, ismered a mondást: akinek szerencséje van a szerelemben, annak pechje a szerencsejátékokban. És ez most igaz rád.

Hmm...gyarapodik a család? MAn, akkor veszünk egy kutyust? :)
Ami meg a szerencsejátékot illeti, sosem volt szerencsém...nem meglepő, h ezután sem lesz...

Boldog Új Évet! Megint!!! :D

Bangkok intenzív

2011-02-03T09:13:00.000+07:00

Kambodzsába is elért a "Menni vagy Maradni?" láz, az önkéntes nyugdíjpénztár kontra állami nyugdíj dilemma. Nem lehet elég messzire elmenekülni az otthoni kavarás elől, utolér. És ez már nem az a téma, amit egy vállrándítással elintéz az ember. Kicsinyke magyar kolóniánk egy viszonylag hosszabb eszmecsere után úgy döntött, h nem hagyja magát. Sok lehetőségünk nem volt: vagy Hanoiba repülünk vagy Bangkokba buszozunk. Az olcsóbb megoldást választottuk: Bangkok. Annak ellenére, h mi MAn-nal korábban elhatároztuk, h ha lehet elkerüljük ezt a várost és egyáltalán az országot. Leperegtek előttem a rossz emlékek és görcsbe rándult a gyomrom. Na de ezúttal mindezen túl kellett lépni, elvégre is a nyugdíjam a tét és egy szép kis összeg a magánnyugdíjpénztáramban, amit nem feltétlenül szeretnék beleolvasztani egy nagy tégelybe. A terv az volt, h csütörtökön indulunk és pénteken vissza, mindezt a lehető legkevesebb költségvonzattal. Az egyik helyi barátunk, aki utazási irodát vezet boldogan újságolta nekünk, h nem kell előre vízumot sem igényelnünk, ha bizonyítani tudjuk, h 15 napon belül elhagyjuk Thaiföldet. Hmm...állítólag ez egy új szabályozás, ami még a magyar nagykövetség honlapjára sem került fel, ahol még mindig vastag betűkkel hívják fel a magyarok figyelmét arra, h szárazföldön Kambodzsa-Thaiföld irányban nem kapunk vízumot. De kedves ismerősünk még a határon dolgozó barátját is felhívta előttünk, megerősítésképpen. Nem mertem ellenkezni, biztosnak tűnt. Megvettük a 8 dolcsis buszjegyünket és csütörtök hajnali fél 9kor nekiindult a bagázs. Kb. 12 óra alatt vánszorogtunk föl, Bangkokba. A buszon kis híján hibernáltak minket és csigatempóban haladt, h jobb legyen a hatás. Sajnos, a farcsontom se viselte jól az utat, pedig már rég volt, ami volt. A határon pedig 3,5 óra alatt jutottunk át! Rengeteg ember, tolongás, folyamatos sorban állás. Még a buszon kaptunk egy színes matricát a ruhánkra, h be tudjuk azonosítani utastársainkat és persze, h a kijáratnál megtaláljanak minket a busztársaság emberei és elirányítsanak a szállítóeszközünkhöz. Egész jól ment minden, amíg nem mi kerültünk sorra a thai oldalon. A pult mögött ülő határőr sajnos, nem hallott még erről az új rendelkezésről és vízum nélkül szóba sem állt velünk. A kétségbeesés és a felháborodás vegyes érzése söpört végig 4 fős csoportunkon. Kiderült, h az egyik sor, amit "visa on arrival"-nak kereszteltek el, nyújthat megoldást a problémánkra. És láss csodát! Kb. 30 perc alatt kaptunk is vízumot! Egy szót nem szóltak, h erre amúgy nem lenne lehetőség, mint ahogy a magyar követség írja. Persze, h nehogy leomoljanak a thaiokkal szembeni előítéleteink a kis ügyintéző csajszi lenyúlt minket 200 baht-tal, h lefénymásolja az útleveleinket!!!! No comment. Ekkora már, talán mondanom sem kell, h szinte az összes piros matricás külföldi átverekedte magát a határőrökön és mi kullogtunk ki utolsóként a buszhoz. Ennek köszönhetően viszont, nem kisbuszba pakoltak minket, hanem egy nagyobb-ba, ahol rendesen volt hely és nem kellett nyomorognunk. Mindennek megvan a jó oldala! :) És ekkor jött a java! A busz a Khao San road-on tett le minket, ami számunkra a város egy teljesen új oldalát mutatta meg. Boca és Anna már otthonosan mozgott ezen a részen, tavaly már jártak itt, mi viszont vhogy elkerültük. Írtó nagy nyüzsgés és élet volt az utca körül. Éttermek, hotelek, sok árus, rengeteg külföldi. Meglepett, h mennyi édes kis hangulatos beülős-beszélgetős hely van errefelé! Nem győztem ámulni és persze, csorgatni a nyálam az árusok mellett elhaladva. Kb. este 8 volt és szállást kellett találnunk, üres bendővel, amiből közös megegyezéssel az lett, h beültünk vhova enni. Utána nekiálltunk olcsó szállodát keresni, ami nem volt egyszerű, mert egyrészt azon a részen nem nagyon van ilyen, másrészt, mert minden tele volt. Végül egy nagyon béna helyet találtunk, viszonylag drágán. A lepedő koszos volt és a szoba plafonja olyan alacsony volt, h inkább éreztem magam ketrecben, mint hotelszobában, nem is beszélve arról, h a légkondi sem volt topon. Persze, egy éjszakára megfelelt. Másnap felkerekedtünk a magyar nagykövetség felkutatására. Azt hittük, h tudjuk merre van, de végül egy taxiban kötöttünk ki. :) Egy hatalmas felhőkarcoló komplexum előtt találtuk magunkat. Elég szép környék volt, itt is csak enyhült bennem a Bangkok iránt érzett ellenszenv. Micsoda fejlődés, nem? Felbaktattunk a 20. emeletre és elindult az otthonról oly nagyon hiányolt bürokratikus procedúra. Fénymásolás, nyomtatványok hada, aláírás és a kicsit sem meglepő bonyodalom, ami végül a konzul úrnak köszönhetően megoldódott. Emiatt viszont nem végeztünk időben ahhoz, h visszainduljunk Kambodzsába, így adódott még egy esténk Bangkok felfedezésére. Hajókáztunk egy kicsit a folyón, amolyan gyorsított városnézésként. Olcsó volt felszállni az egyik helyi járatra és menni pár megállót. Tömeg volt, nem nagyon fértünk el, de hangulatos volt. Akaratlanul is párhuzamot vontam a sydney-i hasonló élménnyel, amikor reggelenként mindig komppal mentünk be a városközpontba. Hm...van egy kis különbség! :) Majd nem messze a Khao San road-tól, Boca és Anna megint a város egy újabb részét mutatta meg nekünk. A szálláskeresés okozott némi fejtörést, de végül találtunk egy nagyon jó és olcsó helyet, ami sokkal jobban tetszett, mint az előző esti lyuk. Miután kipipáltuk ezt a feladatot is, elindultunk vacsorázni. Kb. egy saroknyira leltünk rá egy picike kis étteremre, ahol még wifi is volt, úgyh lecsaptunk az egyetlen szabad asztalra. Ahogy épp arról beszéltünk, h milyen kis édes az étterem, a thai tulajdonos egyszer csak megkérdezte az elképzelhetetlent: "Magyarok?". Mind a négyünknek leesett az álla, mert a kérdés nem angolul hangzott el! És itt a pont, ahol Bangkok megmutatta a mókás oldalát. Kiderült, h a néninek van egy thai masszázs szalonja Pilisvörösváron!! Elhiszitek ezt? Tudott pár szót magyarul és egész este csillogó szemekkel mondogatta, h "Boldog vagyok, nagyon.". Én olvadoztam, annyira édes volt. Még a magyarországi üzletfelét is felhívta nekünk! Kaptunk kedvezményt is a végén és én pár hangyát a kajámba, de az már annyira nem számított (főleg, h kicserélték és a 2.-ba már hagyma sem került :)) Amitől pedig végleg eldobtuk magunkat, h a néni egyszer csak előrukkolt egy demizsonnal és levágta az asztalra, h akkor most iszunk! Mi volt benne? Unicum Next! :D Abszurd helyzet volt, de nagyon jól éreztük magunkat! A gyötrelmes határátkelés, a 12 órás buszút és az izgalmak a követségen mint elhomályosultak a néni kedvessége és vendégszeretete mellett. Amennyire könnyű pár rossz élményből általánosítani egy egész országra, mint mumus, olyan könnyen, egy apró jó élménytől az egész az ellenkezőjére is fordulhat. Élveztem ezt a tapasztalatot, bár Bangkok továbbra sem a szívem csücske, de legalább vegyesek az élmények.
A hazaút már simábban ment. a határon is gyorsan átjutottunk és taxit béreltünk Siem Reapig, egészen az indiai étteremig! :) Igen...erről továbbra sem tudok/tudunk lekattanni... :)

A nagy döntések ideje

2011-01-22T10:55:00.001+07:00

Most, h végre túlvok a nagy bejegyzés sorozaton, térjünk vissza a mi kis hétköznapjainkra, mert közben zajlottak itt az események dögivel.

Tovább erősödik bennünk az az érzés, h bmilyen szuper helyen élsz, ha a munkád nem tesz boldoggá és csak még jobban szürkíti az amúgy is borús hétköznapokat, akkor még Hawaii is tud szar lenni. Nem sajnáltatni szeretném magam/magunkat, ez csupán egy konklúzió. Mert persze, azon túl, h a munkánktól egyikőnk sincs elájulva, nagyon szeretjük Kambodzsát és jó itt lenni. De sajnálatos módon az iroda teszi ki a hétköznapjaink kb. 85%-t...és egyben korlátozza, h úgy igazan kiélvezzük a kiváltságos helyzetünk. Keresni sem keresünk olyan jól, h mindez megérné. Nekem, konkrétan miután hazajöttünk úgy kellett vadásznom arra, h lefoglaljam magam végre vmivel. A végén már kiolvastam az összes hírportált és tudtam, h mit mikor csinált VVAnikó. Aztán egy-két hete végre, elkezdett javulni a helyzet és a mozin kivül kaptam új feladatot, az utazási iroda egy új szolgáltatásáért vagyok felelős. Fogadom a bejövő ajánlat kéréseket, válaszolgatok és ha valaki velünk utazik, akkor szervezem, amit szervezni kell. Úgyh ezzel egy kicsit nőtt a hasznossági indexem, amitől a kedvem is jobb, de még mindig nem 100%-os a leterheltségem. Nagy felismerés ez nekem, bár mindig is éreztem, h folyamatosan kell vmi, amivel működhetek, pöröghetek. Mert, ha leállok, akkor ellustulok és nem tesz jót sem az önbecsülésemnek sem a közvetlen környezetemnek. Mozgásban kell lennem, különben megzakkanok. Persze, tudom, mindenki úgy ismer, mint Garfield közvetlen leszármazottja, de lustálkodni csakis akkor élvezetes, ha úgy érzem, h megérdemlem. Ha azért teszem, mert éppen nincs jobb dolgom, munka közben, akkor az nem esik jól és haszontalannak érzem magam. Úgyh ezzel eggyel beljebb kerültem az önismereti ösvényen is. :) Ugyanakkor arra is ráébreszt, h légkondis irodában teperni heti 6 napban és belülről vágyni ki, a melegbe, a hideg sör mellé, olyasmi, amit otthon is lehetne csinálni és nem feltétlenül több ezer kilométerre a családtól és a barátokról. Amiért mi anno idejöttünk, az már ugye egy jó ideje megszűnt és azóta nem akadt más jobb lehetőség az utunkba, igaz nem is kerestünk eszeveszetten. Aminek persze, oka van, tudatosan és tudattalan szinteken is. Kambodzsa egy hihetetlen élmény és nagyon szerencsésnek érzem magam, h itt lehetek. Szeretem. Fogalmam sincs, h milyen lesz nélküle. Most még itt vagyok, benne élek, minden olyan kézenfekvő. De biztos vagyok benne, h majd a távolból nagyon fog hiányozni és vissza fogok vágyni olykor-olykor. Mert a munka nem a szívem csücske és volt pár kellemetlen élményünk, de talán pont ettől lesz olyan mély a kapcsolatunk ezzel az országgal. Mert nem volt felhőtlen és cukormázas, hanem nagyon is megütött az ittlét. Megtapasztaltam milyen a burkon kívül élni. Szerintem, nagyon emberire sikeredett ez a történet, bár továbbra is tartom, h szerencsések vagyunk, h mindenből jól tudtunk kijönni.

A pre-nosztalgikus hangulat csakis annak köszönhető és valószínűleg sejtitek is, mert eldöntöttük, h hazaköltözünk. Hosszú távra sosem terveztünk Kambodzsával és úgy hozta a sors, h most másnak van itt az ideje. Magyarországnak. Biztos sokan bénának fogtok tartani, h most, mikor mindenki rohan el ebből az országból, mi éppen visszaköltözünk. Sebaj! Valakinek biztosítania kell a megfelelő létszámot... :)

Mikor decemberben otthon voltunk és meglátogattam a munkahelyem (ahonnan fizetés nélküli szabadság jogcímén vagyok távol lassan egy éve), akkor a főnökeimmel történt beszélgetés során kiderült, h van egy pozíció nyitva, ami engem érdekelne. Pontosabban, amikor még asszisztensként dolgoztam, mindig ilyesmi irányba képzeltem el az előremenetelem és ez most beérett. Amikor ez szóba került, mi még, MAnnal Nyugat-Európában képzeltük el magunkat, úgyh annyira komolyan nem gondolkodtam el rajta. De aztán beszélgettünk, beszélgettünk a terveinkről, a vágyainkról és rájöttünk, h most hazavágyunk. Ennek van itt az ideje. Úgyh adunk neki egy esélyt és meglátjuk! :)

Amint megkaptam a megerősítést otthonról, felmondtunk az utazási irodában. Elég vicces helyzet állt elő. Mikor MAn szólt a főnöknek, h szeretnénk beszélni vele, ő nagyon megörült, nem sejtve, h mi van a háttérben és kitalálta, h oké, akkor menjenek el kettesben a fiúk sörözni, amolyan kanbuliként. Fogtuk a fejünket, h ebből hogy fogunk jól kijönni. De ő kitartott amellett, h nekem ott nincs helyem...Erre az ő ex vagy éppen jelenlegi barátnője (már nem tudom követni) kitalálta, h szuper, akkor mi, lányok is elmegyünk iszogatni valahova. Na bummm...Arról szó sem lehetett, h vegyesen üljünk le. Beletörődve a helyzetbe, megegyeztünk, h akkor mindenki a maga "párjánál" mond fel (én a barátnővel dolgozom többet a mozi és a marketing kapcsán). Napközben a csajszi már elkezdett viccelődni, h "hehe, ugye nem azért akartok beszélni velünk, mert elmentek? hehe". Válaszom: kényszeredett mosoly és a feladatszortírozás közben "Ööö, a névjegykártya készíttetés nekem és MAn-nak annyira nem is prioritás, ráérünk...eddig is megvoltunk nélküle...". Este kiválasztottunk a város két végében lévő vendéglátóipari egységet és a függöny felgördült. Nem tudom, mi volt MAn módszere, de én a következőképpen készítettem elő a gördülékenyebben kommunikáció menetét: rábeszéltem a partnerem, h nekünk most jégermacira (Jagermeister) van szükségünk. Örült neki, mert még nem próbálta, én meg azért, mert így talán én is könnyebben hozom elő a témát, ő pedig könnyen fogadja. Úgyh jégermaci le, felmondás ki. Jól fogadta a csajszi, teljesen megértő volt és ahogy tapasztaltam később, a főnök is. Ezen is túlvoltunk. Március 1-ig maradunk a cégnél, utána kicsit utazgatunk Kambodzsában, aztán hazacuccolunk. És véget ér a nagy kaland. :) Nem könnyű, egyik szemem sír, a másik nevet.

Az élet fintora, h mikor már eldöntöttük, h hazamegyünk, akkor kezd a társasági életünk Siem Reap-ban életre kelni. Van az amerikai család, akikkel hetente legalább kétszer összefutunk (chimichanga klub mangó margaritával a mexikói étteremben). Nagyon szeretünk velük lenni, mindig jókedvűek és nagyokat tudunk nevetni együtt. Annak ellenére, h legalább 30 évvel idősebbek a szülők, írtó jókat lehet velük beszélgetni, jók a meglátásaik és egyáltalán nem érezni a korkülönbséget. Elég lazák, nagyon!! :) A lányukkal, aki 18 éves, érdekes módon kevésbé boldogulunk, de neki is megvan a maga világa, a khmer barátjával és társaságával. Bár ő kapcsolódik egy másik kialakulóban lévő társaságba is. A karácsonyi bulijukon ismerkedtem meg azzal a párral, akiket később szilveszterkor is meghívtunk magunkhoz, a fülöp szigeteki-belga párosítás. A lánnyal elég hamar egy hullámhosszra kerültünk és megbeszéltük, h össze kell hoznunk egy csajos bulit, amit korábban már a 18 éves amcsi csajszival is pedzegettünk. Jövő héten lesz a második ilyen lányos buli. Az első mondjuk elég nyugisra sikeredett, csak vacsoráztunk és beszélgettünk, de jó volt. Végre, kicsit leszakadhattam MAnról és volt külön kis élményem = csacsogás pasikról, könyvekről, az élet nagy női kérdéseiről. Ez már nagyon hiányzott.

És persze, hogyan is hagyhatnám ki a kis magyar kolóniát! :) Akikkel megbeszélhetjük az otthon folyamatban lévő változásokat és akikkel együtt kerekedhetünk fel Bangkokba, h nyilatkozzunk bizonyos kérdésekben. :) Bár ő értük annyira nem fáj a szívem, mert kb. egy időben indulunk haza és remélem, h otthon ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, csak kicsit drágább sörárak mellett. Annával, Boca barátnőjével megbeszéltük, h addig is, megtanítjuk egymást egy-egy új nyelvre. Előre szólok, h nem olvastátok mellé, én a franciában segítek majd neki, ő pedig a spanyolban nekem. :) Rá kellett beszélnie, ez igényelt egy kis időt, de végülis a kezdetekben még tudok segíteni, azzal nincs gondom...csak ha valóban meg kell szólalnom és összefüggő mondatokat kreálnom. Bár ki tudja, talán ez is segít abban, h leküzdjem a "nem tudok beszélni franciául, pedig tizenvalahányéve tanulom" félelmem.

Amit mindig nagyon szeretek a kambolétben, azok az átutazók. Ez biztosan nagyon fog hiányozni. Amikor megkeresnek otthonról magyarok, h Kambodzsába jönnek látogatóba és adjunk tanácsot, h mire készüljenek Ez mindig olyan jó. Segíteni megtervezni az útvonalat, találkozni velük, beszélgetni, hallgatni a történeteiket. Olyan színkavalkádot kaptunk ezzel mindig otthonról, ami űrt hagy majd maga után. Sokszor megfordult már a fejemben, h lehet, h kéne itt csinálni vmi infópontot Kambodzsába érkező magyarok részére. :) Persze, ez is egy olyan dolog, h addig jó amgí szívből csinálja az ember és nem megélhetősből. Az már nem lenne ugyanaz.

Na de elég volt a temetésből...még itt vagyunk!!! Ébresztő! Van még hátra egy hónap munka és aztán két hét csavargás! Nagyon nagyon várom már!!! :)

Úticél: Kambodzsa III. rész - Kambolét

2011-01-16T22:33:00.000+07:00

Ha már túl vagyunk a nehezén, repülőút Siem Reap-ig vagy Bangkok-bol busz, akkor már csak tényleg a lazítás maradt!

Szállást találni viszonylag könnyű errefelé, a város tele van szállodákkal és guest house-okkal (olyan mint egy szálloda csak a csillagait ne keressük). Persze, érdemes előre lefoglalni, mert általában ingyen vállalnak transzfert a reptérről vagy ahol a busz kiteszi az utasokat. Ez azért nagyon kényelmes és nem kell vesződni a tuktukossal sem, h hova vigyen, mert esetleg nem ismeri a címet sem ő, sem mi…Arra kell csak vigyáznia azoknak, akik Bangkokból érkeznek, h előfordul, h a várostól messzebb szállítják le a buszok az utasokat és rájuk kényszerítik a „véletlenül” éppen ott tébláboló tuktuk-osokat irgalmatlan magas áron (plusz az ismerőseik által üzemeltett vendégházakat). Ilyenkor jól jön, ha a már előre lefoglalt szállást felhívjuk vagy már korábban megbeszéltek alapján odarendeljük. Kulcsszavak a keresésnél a Psar Chas vagy Sivotha road, ezek vannak a belvárosban. A többeik kicsit messzebb, már tuktuk távolságra. A reptérről, ha nincs előre fuvar, egy transzfer ára kb 3-4 dolcsi a belvárosba tuktukkal, taxival 6-7.

A TripAdvisort nagyon tudom ajánlani mindenkinek. Nekünk eddig mindig bejött, praktikus és le vannak írva a jó és a rossz vélemények is, nem érhet meglepetés (bár Ázsiában ezt talán elhamarkodott kijelentés). Mivel nem szeretnék részlehajló lenni, nem írnék ki konkrét szálláshely javaslatokat, de ha bki elakad ilyesmiben és felkeres, akkor szívesen segítek.

Általában a 7-8 dolláros helyek is jók arra, h az ember este beessen az ágyba. Tiszták, csak nem fullosak felszerelésben. Úgyh, nyugodtan be lehet vállalni őket. Sőt vannak olyan helyek is, ahol napi 1 dollárért lehet megszállni, ami annyit jelent, h kapsz egy matracot és egy szúnyoghálót és többedmagaddal szenderülsz álomba. A másik véglet pedig a sok ötcsillagos szálloda, minden jóval és kényelmi tényezővel felszerelve 100 dollár per éjszakától kezdve 3000-ig.

Közlekedés

Turisták számára a következő eszközök elérhetőek: bicikli, motor (khmer sofőrrel max ketten férnek mögé, khmerek persze még 2-n :)), tuktuk, taxi, minibusz, old timer. Az áruk is kb. ebben a sorrendben nő. Biciklit pár dollárért lehet bérelni, bár el kell mondanom, h aki Angkort bejárja kétkerekűn, azelőtt megemelem a kalapom. Nap, mint nap látok turistákat tekerni és főni a napon. Nem tudom, hogy csinálják, én képtelen lennék rá. Egyrészt, mert a városból ki kell kerekezni a templomokhoz, amik egymástól is elég nagy távolságokra helyezkednek el. Én az első 1 km után lógó nyelvvel állnék meg az első étteremnél egy jó hideg sörre vagy kólára. Naplemente után ráadásul, ha nem vagy kivilágítva még veszélyesebb. Na de nem szeretném senki kedvét ettől a variációtól elvenni, mert kivitelezhető, csak formában kell lenni ÉS vigyázni a csomagjainkra! Plusz sok sok naptejet kell használni!

Tuktuk: a belváros és a szállás között közlekedni nem kell, h többe kerüljön, mint 1-2 dollár, e fölött már kifejezett rablás, ne hagyjátok magatokat. Persze ez az ár kb. 1-2 főre vonatkozik, együtt. Angkorba kimenni két fajta variáció van: 1. Kis kör (piros színű vonal a térképen) 12 dolcsi, 2. Nagy kör (zöld színű vonal) 15. Plusz vannak a távolabbi, Angkoron kívül eső templomok, ahova el lehet jutni tuktuk-kal is, csak több idő és pénz, kb. 20-30$.

Motor: ez az a fajta közlekedési mód, amire én nehezen vettem rá magam, mert őrölten tudnak vezetni és kicsit kényelmetlen, de végül megszoktam, h általában egy khmer pasi és MAn közé passzírozódva „szendvicsben” száguldozunk. Vicces, ilyenkor még jobban megnéznek minket, pláne, ha mi szállítunk még vkit a saját motorunkon és három fehér embert látnak nyomorogni egy gépen. Ilyenkor minden khmer megmosolyog minket. Szóval így is lehet a városon belül és a templomokhoz közlekedni. Ez olcsóbb, viszont kényelmetlenebb is. Városon belül kb. 1 dolcsi egy menet, Angkorba, körtől függően 8-10 dolcsi. A hátránya annyi, h a sofőrök még kevésbé tudnak angolul, mint tuktuk-os társaik és nem biztos, h annyira jól ismerik a templomokat (sokszor számít, h hol várnak rád, nem mindig ugyanaz a bejárat, mint a kijárat).

Taxi: abszolút kényelmes, légkondis, rugalmas megoldás. Városon belül túlzás, de Angkorba sokan így mennek. Drága, kb. 20-25 dolcsi körül van egy napra.

Old timer/vintage car: ez már az a kategória, ami valóban csak egy kifejezett rétegnek szól, DE ha vki bevállalós és azt mondja, h szeretne pár különleges órát Angkorban eltölteni, akkor 45 dolcsiért óránként ki lehet bérelni a Victoria Hotel 1928-s szépségeit. Nagyon tudom ajánlani, ha nem sajnáljátok rá a pénzt (mézesheteseknek különösen!). (Én MAn-t leptem meg a szülinapjára és telitalálat volt!)

Nem rossz, ugye? :)

Bármelyik módot is válasszátok, mindig előre le kell egyeztetni, h mikor szeretnétek indulni és merre. a lehető legpontosabban. Telefonszámot kérjetek.

Mobil, internet

Aki hosszabb időt tölt Kambodzsában érdemes, ha vesz egy előfizetést és hozzá egy feltöltős kártyát. Haza sokkal jobban megéri ezekkel telefonálni, alacsonyak a percdíjak és a sim kártya is kb 1-5$-os síkon mozog. És nem utolsó szempont, h a sofőr/tuktukost is el lehet így érni.

Internet pedig szinte mindenhol van netkávézó vagy wifi képében, legalábbis Siem Reap-ban. Vidéken már az áramellátás is gondot okozhat, bár mobilinternettel már arrafelé is lehet boldogulni.

Étkezés

Nah, hát erről a témáról órákat tudnék mesélni! Nagyon sok a jó étterem. A belvárosban, a Pub Street környékén, főleg a fehér emberek részére kialakított éttermek vannak, elég vegyes áron. Érdemes körbemászkálni és felfedezni. Sőt, a Pub street-tel párhuzamosan mindkét oldalon van egy-egy passage, ahol szintén érdemes körbenézni. Amit tudok ajánlani, h a szállásokon általában be lehet szerezni két fajta kiadványt: az egyik a Siem Reap Guide, a másik a DrinkingDining (pocket guide). Mindkettőben találhatunk ajánlásokat.

Amit ki kell próbálnia mindenkinek az az Amok, egy kókusztejjel készített, általában halas étel (de tálalják csirkével és tofuval is), ez kifejezetten helyi különlegesség. A leghangulatosabb, ha közben egy Apsara táncelőadást néztek (Temple Bar, Pub street, minden est f8tól f9ig). Ez egy tuti kombináció.

Ha igazán autentikus helyekre vágytok, akkor érdemes a szállásadót kérdezni vagy a Pub street végében lévő olcsó utcai kajáldákba leülni.

Ami mindenkinek elsőre fel fog tűnni, h minden étteremnek van szinte Happy Hour-ja, amikor az italok féláron vannak. Élni kell a lehetőséggel! (Egy kiemelt ajánlat tőlem: FCC Angkor, egy nagyon szép koloniális épület, nagyon hangulatos itt meginni vmit este 5 és 7 között, mert általában eléggé egy pénztárcagyilkos hely)

Víz

Nagyon fontos, h a csapból nem szabad inni. Ezért mindig legyen nálad víz éjszakára és fogmosáshoz. A nyugatiakat kiszolgáló éttermekben a jég miatt nem kell aggódni (henger alakú lyukkal a közepén). Ha khmer helyen iszunk, akkor jobb óvatosnak lenni. Ha nagyon összeforgácsolt a jég, akkor az gyanús, érdemes rákérdezni, h ez jó-e.

Bulik

Nem lenne igazi turista város Siem Reap, ha nem lennének bulik. Hol máshol, mint a Pub street-en! Két ilyen hely van, az Angkor What? és a Temple Bar alsó szintje. Szép szál fehér legények, akár egy-egy helyi gyönyörűséget is foghatnak errefelé (kb. 25 $ per óra, bár, gondolom, kívánságtól függ ;)).

Ha vki vmi különlegesebbre vágyik, akkor irány a helyi klubbok egyike vagy a karaoke. Az előző nagyon mókás, dübörgő zene, lassú-szerelmesdalos blokokkal váltakozva (Zone One, Hip Hop Bar), a másik pedig kis privát szobákban történő kornyikálás viszonylag limitált választékból. viszont annál több sörrel. Én azt mondanám, h ha az időbe belefér és van hozzá társaság, akkor ki kell próbálni.

Vásárlás

Night Market, Psar Chas – alkudozás. Mi mást mondhatnék? :)

Ha szeretnétek egy kevésbé turista-látogatott piacot látni, akkor korán reggel menjetek ki a Psar Lieu-re (pszá lő). Nagyobb, több fajta termék, színesebb élet található itt, de nem szuvenírek. Ha ilyesmit szeretnétek venni, de a helyiek vásárlási szokásait is szemügyre venni, akkor a Psar Chas-t vagyis az Old Market-et ajánlott, az amolyan kettő az egyben. Ha vmi hangulatosabbat, akkor a Night Market-et ajánlom, főleg az Island Bar-t a közepén! :) Alkudni kell, nincs mese, a pénztárcád a tét. Ez nem olyan, mint az arab országok, ahol ha ezt nem teszed sértésnek veszik, egyszerűen csak jól járnak, Te meg a tízszeresét fizeted. Általában igaz ez ilyen helyzetekre, h érdemes a felénél kezdeni, aztán közelíteni egymás árai felé. De igazából mindenki maga érzi, h mennyit hajlandó kifizetni egy áruér

Érdemes kipróbálni a különböző gyümölcsöket a piacokon. Venni mindenből egy-két darabot és a szálláson megkóstolni: mangó, licsi, sárkánygyümölcs, sárkányszem, durian, bár az utóbbit zárt térbe nem érdemes/szabad vinni felebaráti szeretetből, annyira büdös, csillaggyümölcs, pomelo és még sorolhatnám…)

Látnivalók

Hmmm…na ez az a rész, ahol abba kell hagynom. Nem, nem gonoszságból, hanem mert végképp senkinek nem lenne türelme többet a blogomat olvasni annyira hosszúra sikeredne…

Ráadásul senkit nem szeretnék befolyásolni. A blog jobb oldali menüjében, már korábban, megpróbáltam összeszedni, h mi látnivaló van errefelé. Azt pedig mindenkire rábízom, h mit nézne meg, ez is annyira ízlés kérdése. Ebben az esetben is azt mondanám, h ha vki tanácsot szeretne kérni, akkor személyesen megteszem, de a közízlést nem szeretném befolyásolni.

Az egyértelmű, h Angkort kihagyni vétek! De türelem kell hozzá. Hamar telítődhet az ember. Én mindig azt mondom, h inkább kevesebbet, de rendesen megnézni, mint rohanva sokat és csak pipálni a listán. Mert Angkor gyönyörű, de nem biztos, h mindenkinek elsőre átjön. Át kell adnod magad és nyitni a templomok felé. Elsőre nekem sem esett le, h mivel is állok szemben, h mekkora érték és csoda az, h mindez még életképes és láthatom. Rá kellett jönnöm a különbségekre és felfedezni az apró szépségeit minden templomnak és értékelni azt. Pedig meg egyet sem láttam kétszer. Még mindig van hátra nekem is. Pedig lassan egy éve vagyok itt. Úgyh senki ne száguldja végig Angkort, az nagyobb vétek, mint kihagyni. Tessék időt szánni rá, hangolódni, esetleg megnézni a híresebbeket, és ha marad idő a kisebbeket. Csak arra kérek, mindenkit ne essen áldozatul ez a csoda is a fogyasztásmániának. Nyugi, szépen, sorban, nem baj, ha kettőt láttál. De az hasson rád, égjen beléd, h érezd a történelem súlyát.

Nagyon örülnék, ha nem csak Angkor miatt érkeznének ide a látogatók. Annyi minden van még ezen kívül, h nem is gondolnátok. Mindenki a környező országokba megy több időre, pedig Kambodzsában is lenne bőven lehetőség felfedezni. Ráadásul még érintetlenebb is minden. Ott van Koh Ker (szívem csücske), Rattanakiri, Mondulkiri, Kep, Kampot, a Bokor hegy, Sihanoukville és a szigetek. Lehet, h nincsenek a vendéglátás topján, de még most kell látni, ebben az állapotukban, nem akkor, amikor már egymást érik a szállodák.

Úticél: Kambodzsa II. rész - készülődés, utazás

2011-01-13T10:26:00.001+07:00

Akkor csapjunk is bele a lecsóba! Mire is számítson az, aki Kambodzsába utazik:

Ruhanemű (mi mással is kezdeném... :))

Az idő meleg. Tehát nem érdemes túl vastag pulcsikkal készülni, se bakanccsal. Mivel a repülőn általában az emberek hibernálására törekednek, ezért amúgy is visz magával mindenki egy melegebb felsőt. Ez elég lesz. A legmelegebb időszakban még erre sem lesz szükség. Viszont az esős évszakban és utána, az itteni „nagy hidegben” esténként jól jön vmi, amivel betakarhatjuk magunkat, főleg tuktukon vagy motoron száguldás közben. Zárt cipőt csak akkor hozzon bki is, ha dzsungeltúrára készül, a templomokat vietnami papucsban is meg lehet mászni es legalább nem kell belesülni a zokniba.

Évszakok:

December-február = hűvősebb/száraz

Március-május = meleg/száraz

Június-augusztus = meleg/esős

Szeptember-november = hűvősebb/esős

A többi kiegészítő mindenki szíve ügye. Kényelmes, nyúzható, pamutcuccok előnyben, úgyis beleizzadsz, koszos lesz a porban es ha meg mosodába is küldöd vhol, akkor pláne nem érdemes a legjobb ruhaneműket hozni. Ráadásul mindent meg lehet kapni a piacokon.

Tanácsos a bőrönd felét, nőknek a negyedét üresen hagyni (tudom, hogy működik). Aki betéved a piacokra, úgy sem tud majd ellenállni a sok csábító portékának. Ezzel mindenkinek érdemes számolnia. Vagy olyan ruhákat hozzatok, amiket nem sajnáltok itt hagyni.

Könyvek

Egy elég. Ha kiolvastad a legtöbb szálláshelyen vagy étteremben el tudod cserélni egy másikra vagy venni egy másolt példányt jó olcsón az egyik könyvesboltban. Bmelyik utcai könyves árusnál tudsz olcsón angkoros útikönyvet venni, úgyh azt sem kell hozni.

Pipere

A szupermarketben a fogkefétől kezdve a tusfürdőig mindent lehet kapni, ha a szálláson nem adnának. Úgy csak a legszükségesebbeket érdemes hozni. A legtöbb szálláshelyen mellékelnek a szobába egy mini szappant, tusfürdőt, fogkefét és törölközőt. (Egy amolyan utazós mindent-magába- szívó türcsit azért be lehet tenni, az nem foglal sok helyet, de nagyobbat, semmiképpen és végszükség esetére egy szappant).

Védelem

Szúnyogriasztó magas DEET százalékkal nagyon jól tudni jönni, csak úgy, mint a magas faktorszámú naptej. Ezek alap dolgok, de nem gond, ha kimarad a bőröndből, mert itt is beszerezhetőek. Csak ne maradjanak le a mindennapi használat során, mert különben marad a vakarózás égett bőrön…

Utazás

a) Levegőben

Nagyon sok irányból lehet repülővel Siem Reap-ot megközelíteni (Vietnám, Thaiföld, Malajzia, Szingapúr). A legolcsóbb, eddigi tapasztalataink alapján, Egypt Air-rel Kuala Lumpur felől. Két fapados száll le mifelénk a Jetstar és az AirAsia. Ha Bangkok felől jönnétek, akkor érdemes tudni, h onnan egyetlen egy légitársaság szállít csak utasokat, ez a Bangkok Airways, helyzetéből fakadóan borsos áron.

b) Száraföldön

Bangkok felől sokan inkább busszal közelítik meg Siem Reap-ot. Ezt a verzót mi még csak egyszer próbáltuk és akkor a Morchit nevezetű buszállomásról fejenként kb. 4 dolcsis jeggyel jutottunk el a határra (Aranyaprathet/Poipet), onnan pedig ketten 30 dolcsiért taxival (csökken az ár, ha más turistákkal is hajlandók vagy megosztani az autót) a végállomásunkra. PoiPet-ből van buszjárat is.

Bangkokban lehet olyan buszjegyeket is venni, utazási irodákban, amivel előre megváltod a szállításod a határra, majd onnan SR-ba, de azt nem tudod elkerülni, h végigvigyenek. Mindig le kell szállni a thai határon, átmászni a két ország között a határon, majd felszállni a kambodzsai oldalon a másik buszra, ami végigvisz.

Az egész út a határig kb. 4-5 óra (bangkoki forgalomtól függően), majd onnan még 2,5-3 SR. A határátkelés ideje embermennyiségtől függ.

Vietnám felől, Saigonból indulnak buszok a fővárosba, Phnom Penh-be, kb. 10-12 dolcsiért, az út, ha minden jól megy, 6 óra. Itt nincs szükség buszcserére, mint a thai határon.

Laosz felől már nehezebb dolga van minden turistának. Nincs egyenes buszjárat Siem Reap-ba, több átszálláson keresztül lehet csak ide eljutni (Stung Treng/Kratie - Kampong Cham – SR). Vigyázat, átverés-veszély előfordulhat a határon.

Megjegyzés: Kambodzsát elhagyva a repülőtereken 25 dolláros reptéri illetéket kell fizetni.

Vízum

Nem kell előre igényelni, a reptereken és a szárazföldi határátkelőkön mindenhol van lehetőség a vízumügyintézésre. Egy igazolványkép legyen nálad. Létezik online vízumigénylés is, de eddig csak azt hallottam, h gond van vele, nem fogadják el, pedig kéne (a reptereken talán nincs vele gond).

Akik szárazföldön lépnek be Kambodzsába thai földön, jó, ha tudják, h van pár megátalkodott, akik kedvesen felajánlják szolgálataikat, h segítenek elintézni a vízumot, soron kívül. Nem szabad engedni nekik bármennyire is hitelesnek tűnnek! Ez mind átverés! Először át kell jutni a thai útlevél ellenőrzésen, majd átsétálsz a határ egyik oldaláról a másikra, ahol a kambodzsai bevándorlási hivatal van. Ennyi, nincs szükség egyéb közreműködőkre.

A turista vízum 20 USD (egyszeri belépésre jogosít, nem megújítható), az üzleti pedig USD 25 (egyszeri belépés, megújítható).

Megjegyzés: magyar állampolgároknak, ha szárazföldön utaznak Kambodzsából Thaiföldre, ill. Laoszba (ide mindenkinek) vízumot előre kell igényelniük, a határon nem lehet venni.

Folyt.köv...

Úticél: Kambodzsa I. rész - hangolódás

2011-01-04T10:33:00.003+07:00

Rám nézve kínos, de valahogy ritkán kerül sor arra, h a blogomban megemlítsem, h mennyi átutazóval találkozunk itt. Nem, nem a külföldiekre gondolok, hanem szép kis hazánkból a világ eme tájára is kíváncsi kalandorokra. Általában, még otthonról felveszik velünk a kapcsolatot és beszéljük meg, h hogyan érdemes készülni Kambodzsára. Ha hiszitek, ha nem, de elég sokan vannak, szinte már kezdetektől. Ha azt mondanám, h minden hónapban egy magyar erre téved, nem állnék messze a valóságtól. Emiatt is gondoltam azt, h összeállítom egy vagy több bejegyzésben mindazt, amit érdemes tudnia azoknak, akik szeretnének ideutazni vagy ezzel buzdítani mindenkit arra, h tessék jönni! Félre lehet tenni minden előítéletet ezzel az országgal szemben. Nem kell megrettenni a múlttól. Ők is azon dolgoznak, h lezárják és az embereknek ne csak Pol Pot és a polgárháborús Kambodzsa jusson eszükbe elsőre, ha ránéznek Dél-Kelet Ázsia térképére. Manapság ez már egy békés és biztonságos ország, nincs több bűneset turistákkal szemben, mint bárhol máshol (őszintén szólva én még nem is hallottam ilyesmiről, ez csupán feltételezés). Ami meg az aknákat illeti, a legtöbb területet megtisztították. Ha van is valahol még aknaveszély, az biztos, h eldugott terület, ahova fehér ember nem jár. A nagyvárosokban van folyóvíz (meleg is a szálláshelyeken), áram, boltok nyugati termékekkel, internet, sot KFC is! Tehát nem a világ végéről beszélünk. Az emberek pedig zabálnivalók! Mosolyognak, kedvesek, segítőkészek, viccesek és érdeklődőek. Ez még nem Thaiföld. Ahogy annak lennie kell, itt is megpróbálnak minél jobban lehúzni egy turistát, de szerintem mindenki, aki már itt járt, elmondhatja, h a legédesebb és cukibb módon teszik, ráadásul nem is olyan mértékben, mint a szomszéd országban. Az pedig már rajtad múlik, h mennyire hagyod magad...Imádom a rugalmasságot, ami bennük van. Itt még tényleg Te vagy az első és ha az étterem közepén akarsz egy tíz fős asztalt, úgy, h a pincérek alig férnek el melletted, ők megcsinálják és nem kérdőjelezik meg. Ha egy ételben az étlapon nem tetszik vmi, szó nélkül kicserélik arra, amit szeretnél és ritkán számolnak fel ezért többet. Ha többször visszamész egy helyre, megismernek, tudják, mit szeretsz, mit nem és nagyon hálásak. "I give you best price because you come back" - a szavajárásuk ilyenkor. A pincér lányok mindig alaposan megvizsgálnak és édesen összesúgnak, h mi tetszik nekik az adott külföldin. De ezt olyan kis huncutul teszik, h nem tudsz haragudni rájuk, vagy kínosan érezni magad, h figyelnek. Persze, szegény ország és sok a kéregető, de ezt el kell fogadni. Te döntöd el, h adsz-e pénzt vagy sem vagy csak elbeszélgetsz velük, meghívod őket egy italra. Mindegyikért hálásak és akár pár jó sztorit is hallhatsz. Ami az angolságukat illeti...Nos, öhöm...van még mit tanulniuk. Mélyenszántó, filozofikus beszélgetéseket nehéz összehozni, bár az sem kizárt. Mindent többször el kell magyarázni, elég felületes a tudásuk, a megszokott frázisokat értik és mondják. Ha azon túl mondasz vmit, akkor megakad a fogaskerék és pár percnyi kézzel lábbal, szóval magyarázás következik. Activity-ben gyakorlottak előnyben! :) A tuktukosokat nem szabad összetéveszteni az otthoni taxisokkal. Nincs beépített, se a szélvédőre cuffantott GPS, úgyh koordinátákkal kár készülni. Ha egy ismertebb helyen szállsz meg, akkor nincs gond, ha nem, akkor érdemes vmi jellegzetességet kiszúrni a közelben vagy egy nagyobb szállodát és azt mondani a tuktukosnak. Ja igen, utcanevek itten nem nagyon vannak, ha előfordul, akkor a sofőr úgy sem fogja tudni. Kivéve a főutakat. Ha többször megkérdezed, h érti-e, amit mondasz és ő bólógat, ne tévesszen meg, ha lövése sincs, akkor is ezt fogja tenni és elindul vmerre. Nem mondanak nemet. Ha az étteremben elfogyott egy hozzávaló, ahhoz amit kérsz, pl. banánshake, akkor az egyik pincér szépen elcsattog a piacra vagy a szomszéd étterembe és hoz egy fürt banánt. Ennyi. Az élet szépségei! :) Nem mondom, vannak nehézségek, de ezek egyben nagy élmények is. Ilyenkor mindig ráébred arra az ember, h milyen jó dolga van otthon. :) Nincs értetlenkedés, ilyen nagy mértékben legalábbis, állandó alkudozás, nem hallod folyamatosan, h "Hey lady, tuktuk?", "Want massage?" vagy "Hey Lady, buy something!". Tud nyűg is lenni végigmenni az utcán. Ugyanakkor kihagyhatatlan élmény. Hihetetlen módon kitágul a világ és rengeteg új dolgot látsz és tapasztalsz meg. Minél jobban kimész a városból, annál jobban emberközelibb minden, a szó szoros értelemben. A falvakban az emberek tartózkodóak, de kedvesek, ott már nincs lehúzás, csak nyugi. Én mindenképpen azt mondom, h ha vki 3 napra vagy annál többre jön, akkor mozduljon ki Siem Reapból és pláne Angkorból. Kell egy kis szünet és látni azt, h hogyan élnek a mesterművet építők leszármazottai. Gyönyörű képeket lehet készíteni, az emberek hagyják magukat lefényképezni (bár az ázsiai módi, h "victory" jelet mutatnak ilyenkor, sajnos már a legeldugottabb vidékre is elért). És látni kell, h mi is az a "máshogy élnek" igazán, villany, víz nélkül. Érdemes ellátogatni egy helyi piacra, sétálni, nézelődni. Az a velejárója, h megbámulnak majd mindenhol, ezzel számolni kell.

Annyi mindent tudnék még írni! Ráadásul nem is úgy sikerült ez a bejegyzés, ahogy szerettem volna, pontonként végigmenni a felkészülés részein. Végül úgy döntöttem, h ez lesz a kedvcsináló, remélem, elérem a célom! :) Soha az életben nem gondoltam volna, h ÉN, egy finnyás, válogatós kis liba, egyszer arról fogok blogot írni, h milyen Kambodzsában élni és arra fogok buzdítani mindenkit, h ne hagyják ki és ne csak Thaiföldre izguljanak rá, mert az már lerágott csont. Még mindig hihetetlen sokszor, h itt vok. DE, ez is bizonyíték arra, h érdemes felvenni ezt az országot is az úti célok listájára, ha egy ilyen lány is így meg tudta szeretni, mint én. Mert akkor kell itt lennie vminek, ami ennyire megfogja az embereket. Nem szeretném a saját szerepem túlértékelni, de nem csak én vok ezzel így. Eddig még nem hallottam olyat senkitől, aki itt lett volna, h ne azt tervezné, h mikor jön vissza. Nekem sem sikerült még megfogalmaznom magamnak, h mi az, ami ennyire rabul ejtő, nem is tudom, h lehet-e. Gyertek minél többen és segítsetek megfejteni a rejtélyt! :D

(A következő bejegyzésben már lesznek valóban hasznos, segítő tanácsok is, ígérem! :) )

A BULI

2011-01-02T22:51:00.002+07:00

Hűűűű…úúúúúú….haaaaaaa!!!! Ez a rövid és tömör véleményem a szilveszterről Siem Reap-ban! Életem egyik legjobb bulija volt! Hihetetlen nagy élmény volt, és ha az előző bejegyzésemben azt írtam, h a karácsonyhoz hozzátartozik a hideg, a hó és a család, tehát otthon kell tölteni, akkor most azt mondom, h a szilveszter = meleg, rövid gatya, hideg pia! Utalhattok, de ez az igazi!!! Otthon is nagyon jó bulik vannak és fergeteges lehet a szilveszter, de ez az igazi!!!! Na jó, abbahagyom az ömlengést, bár nem garantálom, h ne bukna még ki belőlem a későbbiek során...

31-én is dolgoztunk, ahogy szorgos hangyákhoz illik. Egész nap alig vártam, h este legyen és készülődjünk a bulira. Meghívtunk pár barátot, h „bemelegítésképpen” beavassuk őket a pálinkaivás rejtelmeibe. Sajnos, magyar barátaink mind elutaztak (Ádám dél-kelet ázsiai felfedezőkörútra, Boca és párja, Anna pedig Vietnamba), úgyh nem volt meg a támogató apparátus és hiányuktól folyamatosan küszködve nélkülük próbáltunk boldogulni eme nemes feladat végrehajtásában. :) 11-n próbáltunk meg a 30 nm-n hangolódni. Nagyon jó volt! A társaság, lényegében, hasonló összetételű volt, mint karácsonykor: az amerikai házaspár, akik akkor a házigazdák voltak, lányuk és khmer barátja, az ő new yorki barátaik, MAn volt kollégája (a tolmács) és egy új barát-pár fülöp szigeteki-belga összetételben. Ami pedig a bemelegítés részét illet: a pálinka egyöntetű sikert aratott, senkinek nem kellett kétszer mondani, h igyon még egyet belőle! A legrosszabb a dologban az volt, h csak egy üvegünk volt. ;) Nagyon dicsérték a libamájast is, amit tunkolósnak készítettünk ki (sós kekszféleséggel). Majd jött az Unicum! Ez a kör kevésbé volt népszerű, de mindenki tisztességesen legyűrte, gondolom a kedvünkért. A grimaszokat azért megérte volna megörökíteni! :)

Hangolódás közben

Miután mindenki átesett a beavatáson, nekiindultunk az estének. Sejtettem, h sokan lesznek a belvárosban, mégis meglepetésként ért, amit láttam. A Pub Street, az utca, ahol végig csak éttermek sorakoznak, tele volt emberrel, egy tűt nem lehetett leejteni. Hatalmas hangfalak tornyosultak a tömeg fölé és tombolt a zene. Hihetetlen nagy hangulat volt! Még hihetetlenebb arcokkal! Sokan aggattak magukra vmiféle díszítést, vagy jelmezt.

(Bocsi az el nem fordított képekért, de a Blogger nem engedelmeskedik és nem hajlandó állított képeket betölteni a blogba, úgyh egy kis nyaktorna következik...)

Ugyanez az utca egy hétköznapon...

Ami a legjobban tetszett, h nem csak barang-ok voltak a tömegben, hanem khmerek is vegyesen, az utcagyerekektől kezdve az éttermek felszolgálójáig. Hatalmas érzés volt a tömeg közepén táncolni. Mindenki vidám volt, barátságos és együtt bulizott ismerős és ismeretlen. Nagyon nehéz és szinte lehetetlen leírni a hangulatot. Tény, h kívülről nézve egy sima utcabál az egész, de mégsem az a szokásos. Lehet, h csak azért volt nekem ez ekkora élmény, mert életemben először szilvesztereztem külföldön, ráadásul meleg éghajlaton, és szinte egy álom valósult meg ezzel. Fergeteges volt! Igaz, a visszaszámlálást eléggé elmaszatolták és csak az tűnt fel, h a DJ motyorászik vmit, majd hirtelen mindenki elkezd ujjongani. Akkor sejtettük, h ez lehet a „pillanat”, úgyh a mi társaságunkban is mindenki gyorsan elkezdett örülni, összeborulni. Ezután mindenki visszarázódott tánc üzemmódba és ropta, amíg bírta. A mi elemeink kb. hajnali 3 körül kezdtek merülni, úgyh elindultunk haza, koszos, összetaposott lábbal, de vidáman, magunk mögött hagyva a javában bulizó tömeget…ilyet szeretnék még még még!!! :)

Pillantok&Arcok válogatás

Egy kétméteres pasi új sörtárolóra talált...

Vidám csajok (a kezükben a pitcher=bödön található, pohárból inni snassz, pláne ilyen alkalomból!)

Annyira édes pofija volt ennek a csoki csajszinak!

Menő csávó igazi buliszerkóban

MAn és a törzshelyünk pincércsajszijai (zárás után ők is kivették a részük a buliból)

Csak, h lássátok még van közünk egymáshoz... ;)

Így nézett ki a lábunk a végére

Az abszolút kedvenc, Boldog Új Évet! :)

„Kis Karácsony, nagy Karácsony kisült-e már a…..lazacos pizzám”

2010-12-28T10:44:00.002+07:00

Életem első családtól távol hó és hideg-mentes Karácsonyát töltöttem Siem Reap-ban. Magyarul még sosem éltem meg ezt a tipikusan téli ünnepet melegebb éghajlaton. Szerintem senkit nem lep meg, ha azt mondom, h nem voltunk túlcsordulva a karácsonyi hangulattól. Ráadásul 24-én dolgoztunk is. Ha nem lett volna mindenhol ott az ünnepre utaló díszítés, akkor fel sem tűnt volna, h ez a nap más, mint a többi. Ezen a munkahelyen nem ünnepeljük sem a helyi, sem a külföldi nagy napokat. Mivel elég sok nemzet képviselteti magát az irodában elég nagy kavarodás lenne belőle, de akkor is picit, olyan „idegen” az egész. Hogy mindezt ellensúlyozzam, igyekeztem mini kis lakásunkat a lehetőségekhez képest karácsonyivá varázsolni. Hoztam otthonról díszeket meg piros boaszerűséget és ahova tudtam, aggattam belőlük. Ennek köszönhetően az összes kisebb, nagyobb ajtó nyitásakor csilingel/koppan vmi és a tévénk is piros keretet kapott. Szerettünk volna venni egy kisebb mű fát is, de végül lemondtunk róla. Szemtelenül sokat kérnek a legcsenevészebb-ritkásabb darabért is, úgyh eldöntöttük, h a karácsony nem a fán múlik. Helyette vettünk cuki piros mikulás sapkákat, amiknek világít az eleje, eltérve a hagyományoktól, talán újat teremtve. :) Szentestére menünek lazacot terveztünk, mivel mindkettőnk családjában évek óta ez kerül az asztalra. Előre összefutott a nyál a szánkban, ahogy végiggondoltuk, h mit készítünk még mellé. Tartott ez egészen addig, amíg meg nem láttuk a boltban, h mennyibe is kerül egy icipici szeletke az áhított alapanyagból. Hmm…gondoltunk egyet és azzal a lendülettel ki is fordultunk. Hazamentünk és rendeltünk egy lazacos pizzát. Egyszerű és nagyszerű! Munka sincs vele! De mégis van benne vmi, ami otthon is szokott lenni. Bontottunk egy finom fehér bort és jó hangosan hallgattuk a karácsonyi dalgyűjteményünket, közben szemezgetve a legjobb jézuskás sztorikból. Később skype-on becsatlakoztunk a családi előkészületekbe is, sajnálva, h nem lehetséges a képen túl az illatokat is átküldeni a fejhallgatón. Majd jött a várva várt ajándékozás! MAn egy Angkor-ról szóló könyvet kapott tőlem, amiben a templomokról a századelőn készített képek vannak. Nagyon szép válogatás, díszkötésben. Ami pedig mutatja, h mennyire egy rugóra jár az eszünk, én is könyvet kaptam: Fejős Éva – Cuba Libre és mini testpermet készletet finom gyümölcsös illatokban. Nagyon örültem a könyvnek, mert meg akartam venni otthon, de végül nem volt rá időm és MAn erről ráadásul nem is tudott, ő csak azért vette meg nekem, mert ahogy olvasta az ajánlót úgy érezte, h hasonló a stílusom az írónőéhez (ihlet-buzdításnak szánta).

Boldog Karácsonyt! :)

Másnap az amerikai barátainkhoz voltunk hivatalosak egy kis ünneplésre. Nagyon jól jött ki a program, mert, természetesen az igazi családunk nem pótolható, de az, h egy nagyobb társaság részesei lehettünk növelte bennünk is a karácsonyi hangulatot és elvonta a figyelmet az otthon hiányáról. Elég vegyes kis társaság gyűlt össze, khmerek és fehérek vegyesen. Volt rengeteg kaja, pia és érzékelhetően mindenki nagyon jól érezte magát. Főztünk paprikás krumplit és teljesen odavoltak érte, főleg, h kolbászt ehettek, itt ez ismeretlen jelenség. Már az illatától is teljesen el voltak ragadtatva, hát még, amikor megkóstolták! :) MAn-é a dicsőség, ő volt a chef. Számomra a kéksajtos-gombás polenta volt a csúcs, természetesen a paprikás krumplin felül! :)

Fincsi...paprikás krumpli MAn módra

A társaság (össze-vissza és rendezetten)

Őszintén szólva, nem bántam, h ilyen enyhe időjárási viszonyok közepette töltöttük a karácsonyt, de az tagadhatatlan, h vannak alap elemek, amik megadják a hangulatot és a jó idővel ezek alapból ütik egymást. Így ha tetszik nekem, ha nem, otthon az igazi. De jó volt kipróbálni, h milyen a megszokottól eltérő környezetben tölteni egy ilyen nagy ünnepet. Igaz, nem volt fa és különleges menü, de mellette ott voltunk mi ketten és amennyire tudtuk, szerintem, kihoztuk a legjobbat a Karácsonyból, minden görcsöléstől és erőltetett kiegészítőtől mentesen. Jó volt ez így és kész! :)

Siem Reap-Budapest-Siem Reap_bővített verzió

2010-12-27T22:55:00.000+07:00

A készülődés és a repülőút hazafelé nagy várakozással és tervezéssel telt. Nem maradt el, természetesen, a jól bevált listagyártás. Az ajándékokról, amiket haza szeretnék vinni, arról, h kikkel szeretnék találkozni, milyen orvosokat kell meglátogatnom, miket szeretnék otthon csinálni. Jó szokásomhoz híven nem számoltam az ’ember tervez, isten végez’ faktorral. Ezúttal sem. Megérkezni nagyon jó volt! A család lufival, csokival és nagy nagy ölelésekkel felszerelkezve várt minket. A reptéren kívül pedig kellemes, szinte tavaszias idő fogadott bennünket, még kabátot sem kellett felvenni. Az összcsaládi (MAn+Teszti) üdvözlő vacsora is fantasztikusan telt. Ahogy annak lennie kell, telezabáltam magam minden finomsággal, amikre most részletesebben nem is térnék ki, úgy is mindannyian tudjátok már, h mi volt a menü. Itt még megvolt bennem az, h hazajöttem. De másnaptól szinte nem is volt már „más” otthon lenni. Nem éreztem az elmúlt 9 hónap Kambodzsát. Akár másnap mehettem volna dolgozni is, olyan érzésem volt, mintha ugyanonnan tudnám folytatni, mint, ahol abbahagytam: vízumigénylés, pályázatok előkészítése, autórendelés, szállásfoglalás, rohangálás. Minden olyan volt, mint régen. És közben mégsem. Mert a lakásom ki van adva, a ruháim, könyveim és minden egyéb apróságom dobozhalmokban áll Nővérem alagsorában. Unokaöcsém sulis lett, Uncsihugom gimibe jár. Több barátnőm is férjhez ment, van, aki már babát is pottyantott. Én beleszagoltam Ázsiába, Ausztráliába és mindezek ellenére, önmagamban semmit nem éreztem, csak a lelki kimerültséget. Nehéz volt válaszolni a ’Milyen Kambodzsában élni?’ és ’Hogy érzitek magatokat ott, a világ végén?’ kérdésekre. Úgy éreztem, h sokkal erősebbek bennem a negatív élmények és engedem, h elfedjék a sok jót, ami történt velünk. Bántott, h ezt adom át, de bármennyire is próbáltam harcolni az érzéssel, nem tudtam leplezni. Nagyon vágytam volna a feltöltődésre, bíztam benne, h otthon megerősödök picit, de nem sikerült.

Ami erőt adott, h nagyon jó volt ismerős arcokat látni! Azon túl, h együtt lehettem a családommal az, h olyan emberekkel találkozhattam, akik ismernek, nagyon sokat adott. Köszönöm mindenkinek a szeretetteljes fogadtatást! Tudom, h, ha nem olyan sok a 9 hónap, de nem voltam vmi jó kapcsolattartó, és mégis mindenkivel ugyanonnan tudtam folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Ez olyan megnyugtató volt! A munkahelyemen is, igaz a szemüveg és a rövid haj ellenére elsőre nem mindenkinek sikerült beazonosítania, de hihetetlenül sok pozitív energiát kaptam és nem felejtettek el! Nem is hittem el! :) Olyan jó volt megölelni a barátokat, velük lenni, akár csak hallgatni és nézni őket. Emlékszem, volt egy pillanat, h csak ültem egy társaságban, ugratták egymást a delikvensek, dőltem a röhögéstől és annyira jól éreztem magam! Csak úgy jó volt benne lenni, abban a hétköznapi pillanatban, azokkal, akiket szeretek! Bevallom, nem is nagyon volt kedvem Kambodzsáról mesélni, sokkal jobban érdekelt, mi van a többiekkel. (Igaz, ha kérdeztek, azért tudtam nem éppen dióhéjban válaszolni :))

Ami még árnyékot vetett az otthon-létre, h sikerült megint betegeskednem. Igaz, kizárólag magamnak köszönhetem, h a metróra rohanás közben megcsúsztam egy vizes lépcsőn és leszáguldottam pár fokot, természetesen seggel előre… Sosem felejtem el a pillanatot, ahogy esem ’bum-bum-bum’ és megijedek a felismeréstől, h nem tudok megállni. Azt az arcot megnéztem volna! :) Végül elfogyott a lendület, landoltam és megkönnyebbüléssel konstatáltam, h én voltam a sereghajtó a villamosról a metró felé letódult csordában, így a közönségem sem volt nagy. Esetleg 1-2-3-4-5-6 bamba ellenőr és már a végeredményt észlelő előttem rohanó gyalogosok, akik a helyzetet felismerve gyorsan a segítségemre siettek. Persze én, nem kértem ebből és gyorsan felpattantam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne seggre vágódni. Na jó, nem untatok senkit a részletekkel, legyen elég annyi, h fájt. Nagyon! :) Másnap a sebészeten, a röntgen ellenére nem észleltek törést. Megnyugodtam, h ekkora esés után is egyben vok és milyen egy kemény csaj vok. Reménykedtem, h pár nap és újra ugrándozhatok és az 5 nappal későbbi 12 órás repülőútra majd 8 órás buszozásra rendben leszek. A szervezetem viszont mást jelzett. Az első estétől kezdve minden délután és este lázas voltam. Így a programokkal és kis listahegyemmel sem tudtam haladni, valamint kiélvezni sem az otthon töltött időt, rendesen. Végül az indulás előtti estén, az ügyeleten kötöttünk ki, ahol egy alaposabb orvos megállapította, h a farok csontom eltörött. Juppi…Másnap reggel a család speckó "bili" ülőpárnáért rohangált nekem…. Most észlelem csak, h nagyon leragadtam a témánál, holott az előző bejegyzésemben igyekeztem röviden leírni az otthon történteket és a visszautat. A lényeg, a lényeg, h rendben megérkeztünk Siem Reap-ba. A popsim is túlélte a megrázkódtatásokat. :)

Hogy milyen volt újra Kambodzsában lenni? Most mondjam azt, h mintha el sem mentünk volna? Jajj, lehet, h vmi osztott személyiség vok! Viszonylag hamar visszarázódtunk a megszokott kerékvágásba: este barátok, fincsi kajálások, nehézkes reggeli felkelés, minimális munkakedvvel. Pár dolog változott a városban, ahogy annak lennie kell. Ez itt Ázsia, van munkaerő bőven, gyorsan épülnek az utak, a házak és az újabb szállodák, egy hónap, sok idő.

Lelkileg is jó újra itt lenni. Most valahogy könnyebb. Úgy érzem, kezdem elengedni azokat a negatív terheket, amiket oda-vissza hurcoltam magammal. Végül is, itt keletkeztek, talán itt is szünnek meg! :)

Ami nagyon, de nagyon furcsa volt, h a szokásos bevásárló központ előtt egy hatalmas, csiricsáré, műfenyőfa áll és bent angol karácsonyi dalokat játszanak. Brrr…bizarr! Egy bolt előtt, egymás mellett sorakoznak a különböző méretű megvásárolható mű karácsonyfák. Hogy hűek legyenek önmagukhoz a khmerek, nem csak zöld színben, hanem ezüst, arany, piros és most kapaszkodjatok meg… rikító rózsaszínben is! Díszek minden mennyiségben, a lehető legaranyozottabb változatban, rajta még műhóval, piros masnival, mikulás jelmez szakállal, szarvas agancsok és minden giccs, amit csak ki tudnak találni, a lehető leggagyibb változatban. Fogtuk a fejünket. Minden magára vmit is adó szálloda, étterem, bolt feldíszített vmit karácsonyi hangulatra: pálmafát, maya piramist, szökőkutat. A lényeg, h az ide érkező nyugati érezze, h nem veszik semmibe az ő ünnepeit. Az egyik étteremben (mexikói) keresztény khmerek (!) karácsonyi dalokat énekeltek gitár kísérettel és így próbáltak meg adományokat gyűjteni tőlünk, ott vacsorázóktól. Nem igazán tértünk magunkhoz, mikor az orrunk alá dugtak egy díszcsomagolással ellátott dobozt, középen keskeny lukkal, h ez mire szolgál. Majdnem azt hittük, h mi kapjuk… A fő utcán, a Pub streen-en, a legtöbb boltban, masszázs helyen a kiszolgálók és alkalmazottak cuki mikulás sapiban feszítenek. A tuktuk sofőrök sem maradnak le…belezavarodva a sok ’barang’ ünnepbe, de maximális jó szándéktól vezérelve, ők már mindenkinek ’Happy New Year’-t kívánnak… Mi lesz itt Szilveszterkor? :)

Morzsák az elmúlt 1 hónapból

2010-12-19T22:55:00.000+07:00

(November 14.)

Utazás előtti para.

Gyomorrontás megfázással kombinálva.

Munka utolsó este 9ig, hajtépés, h nincs még minden családtagomnak ajándéka.

Night Market őrület.

Az utazás napján gyönyörködés a siem reap-i repülőtérben és érzékeny búcsú a jó időtől.

Villámlátogatás Kuala Lumpurban, puszi a Petronas tornyoknak.

Kairóban 7 óra várakozás közben szájtátás a piramisok tövében, gyors "helló" a Szfinxnek.

Budapesten pedig végre könnyes-lufis-túrórudis családi összeborulás.

Húsleves. Rakott krumpli. Részeg szelet. Nyaaammmiiiii....

Hivatalosan is kezdetét veszi a MAn-Teszti 2010-s roadshow (Zuzi bnőm után szabadon).

Érd - Családnyomorgatás. Téli ruhatár újrafelfedezése és a felismerés, h az életem 33 dobozból áll.

Ungvár - Örömteli találkozás a rokonsággal és elképedés, h zabálnivaló keresztfiam és cukorfalat bátyja nem csak nagyot nőtt, de a csintalanságért sem kell a szomszédba kopogtatniuk.

Záhonynál határátkelési bonyodalmak, visszafordítás, hosszú órákon át sorban állás.

Pécs - egyre téliesebb idő és nagy városújrafeldező séták a szüleimmel (A Széchenyi tér szuper lett!!). MAn bevezetése a Teszti családba.

Sárvár - expressz-wellness Nővéremmel és Sógorral.

Bakony & Balaton-felvidék - Autókázás a gyönyörű magyar havas tájakon. Teszti bevezetése a MAn családba.

Budapest - egyik orvostól a másikig, munkahelylátogatás, barátok körbeölelgetése, élménybeszámolás. Közben egyre nagyobb hideg és hó - pfuj!

Árpád hídnál rohanó Teszti és csúszós Lépcső közti kapcsolat elmélyítése. Eredmény: popókékülés.

Másnap sebészet: "nincs semmi baj, kenegesse csak Fastum géllel".

Napokig láz és nyűgösség.

Programok limitálása, ágyban fekvés maximalizálása.

Utolsó este család és ügyelet. Mégiscsak törött az a farokcsont.

Másnap 11 óra repülés. Sajgó popsival és egy kör alakú "bili" párnával alvás-nyüglődés.

Kairó - pokróc-morcos, segíteni-nem-hajlandó reptéri alkalmazottak. Tele a járat, nem tudják megoldani, h sérült hátsóm kényelmes helyre tudjon ülni.

Bangkok vízumügyintézés - "ha nincs retúr jegy, nem engedhetünk be senkit Thaiföldre". 5 órás ámokfutás a reptér egyik végéből a másikba, egyre sajgóbb popsival, megoldáskeresés, mert hogy nekünk nem volt olyasmink, mint retúr jegy, ami bizonyítja, h elhagyjuk a mosolymentes thai országot. Végül kedvesebb vízumügyintézővel egyezkedés és szabadulás.

Elgyötörten sikerül egy borzalmas szálláson kikötnünk.

Másnap új hely keresése.

Modern, tiszta, szép szállás ugyanannyiért, mint az előző lepukkant, koszos, büdös.

Fél napos buszjegyintézés bangkoki ismerkedéssel vegyítve.

Másnap buszút a kambodzsai határra és onnan taxi Siem Reap-ba.

Visszaérkezés!!!!!

Irány az indiai étterem.

Utána a jól megérdemelt vízszint!!!!!! :)

(December 15.)

Egy hosszú nap

2010-11-09T22:28:00.000+07:00

Szombat. Az egyetlen teljes nap, amikor egyikünk sem dolgozik és esélyünk van egy kis Angkor túrára vagy egyéb szabadidős tevékenységre. Így szombat reggel sorravettük, h mi az, amit még nem láttunk a környéken és viszonylag kis időbefektetéssel meglátogathatnánk. Tudtuk, h délután egy nagyobb csapat magyar barát érkezik hozzánk és addigra végeznünk kell. Én támogattam volna, h aludjunk még egy kicsit, megint sikerült úgy ébrednem, h igazából álmosabb voltam, mint mikor lefeküdtem, de reménykedve, h majd ebéd után szundítok egyet, az aknamúzeum meglátogatása mellett döntöttünk. Hónapok óta terveztük, h meg kellene néznünk.

Eléggé beletrafáltunk, mert jóval messzebb volt mint, amire számítottunk. Csak odajutni vagy fél-háromnegyed óra volt, motorral. Persze, megérte. Elsőre elég bizarr látvány fogadott minket: a jegyárus bódéja aknaalakú. Nem is feltételeztük, h van benne vki, csak, amikor ránk rikkantott, h ne menjünk be jegy nélkül, ugrottunk egyet mindketten meglepetésünkben, h ott van vki. A kerítés és a bevezető út is régi rakétákkal volt kirakva. Már akkor elkezdett borsózni a hátam. Már korábban, a Fragments nevezetű bejegyzésemben, meséltem arról a katonáról (a neve Aki Ra), aki ex vörös khmer katonaként most aknákat távolít el a földből és azon dolgozik, h népe számára egy biztonságot ország legyen Kambodzsa. Ez az ő múzeuma.

Mindenhol az őt ábrázoló képekbe botlottunk. Még egy kis videót is bemutattak a munkásságáról, ahogyan kutatnak az erdőkben rejtőző aknák után és hogy hogyan hatástalanítják azokat. Információs táblákon olvashattuk el a különböző háborús történeteit és mesélt a gyerekkoráról is. Szívszorongató. Ez a pasas 10 éves korában fogott először fegyvert (40 körül járhat most, de nem tudja pontosan, h mikor született). A szüleit 5 éves korában megölték. Gyerekként vörös khmer katona lett és, ami a leghátborzongatóbb, h számára a fegyverek csupán játékok voltak. Nem érezte a súlyát sem a bevetéseknek, sem annak, h úton útfélen aknákat tettek a földbe. Akkor ez védelmet és egyben élelemszerzési módot jelentett. A társaival, szabadidejükben, az éles fegyverekkel játszottak. A vörös khmerek engedték, h a nagy halom géppuska közül válogassanak a gyerekek és azt használják, amelyik szimpatikus (nem egy barátja vesztette életét hasonló játék közben). A gránátvető akkora volt, mint ő, mégis azt szerette a legjobban, mert a földön fekve kellett használni és nem állva, ami nagy gondot okozott volna, hiszen gyereksúlyánál fogva nehezen tudta a különböző fegyvereket megtartani. Háborúban nőtt fel, számára ez volt a természetes. Később átállt a vietnamiakhoz és a vörös khmerek ellen harcolt, majd az állami katonaság következett. Amikor a 90-s évek elején megérkeztek az ENSZ katonák, tőlük kapott további képzést. Az évek folyamán felismerte, amit gyerekként még nem látott, h a háború mekkora kárt tesz az országában és az emberekben. Először egyedül kezdte el az aknamentesítést, kihasználva előnyét, h tudja, hol kell keresni őket, majd szépen lassan kialakult az együttműködés más hasonló szervezetekkel. Ma már egy egységes, több szakértőből álló csapattal dolgozik. Volt, h egy óra alatt 36 aknát talált, egy nap alatt pedig közel 200-t. Úgy ér hozzá és vesz a kézébe egy szerkezetet, mint mi az almát hámozni. Ismeri az összes típust és, h hogyan kell ártalmatlanítani őket. Félelmetes. A múzeumban azokat az aknákat láthatjuk, amiket élete során megtalált.

Ott álltam a hatástalanított szerkentyűkkel szemben és egyszerűen képtelen voltam felfogni, h valaha mekkora erő lakozott bennük. Megtisztítva ártalmatlan vasdaraboknak tűntek. Pedig hány gyerek és felnőtt szenved még mindig aknabalesetet Kambodzsában! Borzalmas. Minden tiszteletem ezé a katonáé. Példaértékű, amit tesz.

Ez az igazi elismerés

Egy szobor használaton kívüli fegyverekből és aknákból

A nap többi része már könnyedebben telt. Hátunk mögött hagyva, de a szívünkben tárolva a látottakat, indultunk haza. Ebéd közben ért minket az sms, h a magyar csipet csapat már Siem Reap határában van és nemsokára megérkeznek. Az erőteljes kajakómához képest villámsebességgel összekaptuk magunkat és már repített is minket Dzsonni moci a többiekhez. Nagy meglepetésünkre, a több napi repülés és több órás buszozás-autózás ellenére, mindenki nagyon aktív volt és ahogy megérkeztek bele is vetették magukat a siem reap-i életbe. Kikerekedett szemmel figyeltem ezt a kis csapatot. Én egész nap zombinak éreztem magam, pedig eleget aludtam. Ráadásul rendesen belecsaptak a lecsóba a kígyós, békás és egyéb ínyenc fogásokkal! Belevaló magyarok! ;) Elvittük őket piacolni is, majd apsara táncos előadásra is és csak ott jött el a pont, h elfáradtak és visszamentek a szállásra.
Mi, tudva, h az egyik kedvenc helyünkön éppen buli van, arrafelé vettük az irányt, a csapat még éberen maradt részével. Itt következett a nap meglepetése! Ahogy a kinti asztalnál üldögéltünk és beszélgettünk, egyszer csak figyelmesek lettünk egy ismerős arcra. MAn még mielőtt nekem leesett volna, h kit látok, már rájuk is köszönt, magyarul. Mondanom sem kell, h 3 kikerekedett szempár szegeződött nekünk. Bár mi sem voltunk kevésbé meglepve, h magyarokkal találkozunk véletlenül Siem Reap-ban! Ráadásul egyikőjük egy otthon közismert személyiség, akit nem sikerült elsőre felismernem. Le is ültek közénk és elindult a kölcsönös kérdezgetés. Végtelenül szimpatikusak és közvetlenek voltak. Érdekes volt hallgatni a kambodzsai élményeiket, ők pedig faggattak minket, h milyen itt élni. Kiderült, h az egyikőjük ugyanott dolgozott, mint én, sőt ugyanazon az osztályon (évekkel előttem)! Miniatűr a világ! :) Nagyon örülök, h összefutottunk velük, de főleg annak, h ennyire jó fejek voltak és jót tudtunk beszélgetni.
Ennek köszönhetően viszont hajnali 1 óra után közelíthettem csak meg a már igencsak hiányolt ágyikómat. Az eseménydús napnak köszönhetően viszont pillanatok alatt Álomországban találtam magam... :)

Ez + az

2010-11-02T23:00:00.000+07:00

Az elmúlt napok mérlege: fejfájás, hideg, halloween és Hillary Clinton.

Ha hiszitek, ha nem, az elmúlt napokban úgy lehűlt a levegő, h éjszaka nyakig be vagyunk burkolva a vastagabb takarónkba (úgy, h általában sosem takarózok éjszaka) és reggel egy melegebb pulcsiban is fázok! A khmerek nagykabátban próbálják túlélni a hirtelen hideget. Mindenki erről beszél. Lehet, h a valóságban ez annyit jelent, h 32-ről 26-ra süllyedt a higanyszál, mégis a már meleghez szokott szervezetünk didereg az amúgy kellemes időben. Amíg nem tapasztaltam a saját bőrömön, nevettem azokon az elbeszéléseken, amikor mások mesélték, h november-decemberben a helyiek teljes téli felszerelésben merészkednek csak ki az utcára. Sosem gondoltam volna, h, ha egészen idáig nem is jutok, de kettőnél több rétegbe kívánkozok majd. Itt? Kambodzsában? Lényegében a trópusokon? Pulcsiban...kabátban...sálban? Ugyanmár!!! Erre most, áldom a sorsot, h hoztam magammal egy tavaszi kiskabátot és, h az új lakásban van lehetőségem meleg vízben zuhanyozni, különben végig vacognám az estét...Na jó, van benne egy kis költői túlzás, beismerem! :) De ki gondolta volna, h Kambodzsában is lehet fázni!?

A nagy hideg-áradat közepette sem tudtunk megmenekülni a Halloween őrülettől. Bizony, ahogy meglepetésként ért a libabőr, úgy hatott rám az is, h Siem Reap-ba is eljutott az "október végén minden buli ijesztgetős-maskarás" trend. Szombat este vacsorázni indultunk és egy hömpölygő tömegbe ütköztünk, nyuszikkal, Shrekkel, rendőrrel, királylánnyal, menyasszonnyal, boszorkánnyal, cicaorral és minden egyéb a világon fellelhető horror figurával. Rémülten fedeztem fel, h 1-2 ismerős külföldi arc mibe vágta a fejszéjét. Ugyanakkor a vidám hangulat engem is elkapott és szinte sajnáltam, h nem készültem fel jobban eme jeles alkalomra. Vicces lett volna beöltözni vkinek, itthon sosem próbáltam, talán itt lett volna az ideje, ha már úgy is a nagy változások korát éljük...Bárhova mentünk a belvárosban, mindenhol eszement jelmezekbe botlottunk vagy egymást festegető emberekbe. Valószínűleg azért is volt ez nagy esemény, mert azon túl, h egy bulira mindig könnyű jó okot találni, ez különösen adott volt és Siem Reap nem bővelkedik elegendő izgalommal huncutságra vágyó expatok számára. Így, most teljesen bezsongtak. De ragadós volt a jókedv, ha másnap nem kellett volna korán kelnünk, esélyes, h becsatlakoztunk volna.

Hillary Clinton pedig nem azért került be a heti nagy események közé, mert ha tehettem volna, Halloween alkalmából az ő jelmezét vetem magamra, hanem mert, képzeljétek, Siem Reap-ban járt! Vasárnap este hazafelé csak az tűnt fel, h az út mentén kb. minden méteren állt egy rendőr. Nem értettük, h minek ez a nagy készültség. Ha maga Hun Sen (miniszterelnök) jön a városba sem állítanak ennyi biztonsági embert az utakra. A külügyminiszter asszony ellátogatott Angkor-ba is, sőőőőt, ha jók az értesüléseim...most kapaszkodjatok meg...a fodrászom vágta le a haját!!! Azzal az ollóval, amivel az én hajamat vágta kedves ausztrál megkopasztó-szakértőm érintette Hillary haját is...na jó...ne értékeljem túl magam...tehát az én hajamat majd ugyanazzal az ollóval vágja, mint Mrs. Clintonét. Mit mondhatnék még? Minden városnak megvannak a maga büszkeségei! :D

Végül, de nem utolsó sorban: nagyon türelmetlen vagyok! :) Már alig várom, h induljunk haza. Ilyen állapotban pedig nehéz bmire is koncentrálni, legyen az blogírás, emil-válaszolás, esti programok vagy akár munka. Főleg egy új munka! :) Szinte folyamatosan azon pörög az agyam, h mi mindent szeretnék otthon megtenni, kikkel szeretnék találkozni és h hogyan lesz időm minderre. Kavarognak bennem az érzések, az ízek, az emlékek és a várakozás izgalmai. Megint listákat gyártok arról, h mit viszek haza, mit kell elintéznem otthon, mit kell elhoznom ide. Teljes a készültség. Közben pedig várom, h teljen az idő. Persze, szerencsére, telik és már csak 2 hét van hátra, de a nyugalom még nem áradt szét bennem. Tudom, h mennyi teendőm van és helyt kell állnom az új munkában. Szinte minden nap délre vagy estére megfájdul a fejem. Biztos, h pszichés alapon, mert tele leszek a sok információval és belül érzem a feszültséget, h semmi kedvem mindezzel foglalkozni, amikor nemsokára végre találkozhatok a családommal, a barátaimmal, láthatom Budapestet! :)

Szorgos-álmos hétköznapok

2010-10-29T10:30:00.001+07:00

Munka. Újra. Hej, de elszoktam már! 8 hónap semmittevés és máris olyan mintha az irodai rohangászás fényévekre lenne tőlem. Nem tagadom, a legnehezebb része a reggel. Csörög az óra és szinte észre sem veszem. Ha nem lenne 'szundi' módra állítva, eszembe sem jutna felkelni. Mire 10x-re is hangosan sipít mellettem, esik le, h nekem ma vmi dolgom lenne, plusz, MAn mocorgása sejteti, h erőt kell vennem magamon és kikecmeregni az ágyból. Lassan a tudatomra ébredek, beazonosítom a helyzetet, h 'igen, dolgozni kell mennem' és igyekszem eljuttatni az agyam megfelelő részébe, h ki kéne nyitni a szemem. Közben érzem az ágy hívó szavát és az álmossági állapotom fokát, h 'most még vissza tudnék aludni'. No, hát így indul a nap. Milliméterekre nyitott szemmel elvánszorgok a fürdőbe, majd a gardróbba, nyomok egy puszit MAn-nak és igyekszem éberséget erőltetni magamra. Szépen fokozatosan ráhangolódok a napra, de kell még pár óra...kb. ebédidőre sikerül. Idáig mindez nem is különbözik az otthoni tortúrától. Sokszor eszembe jut a hajópadlóm nyikorgása, ahogy kómásan fel-alá csoszogok rajta, az ablakomon beszűrődő madárcsicsergés és a szomszédos tetők látványa. Nem tagadom, hiányzik. Mégsem cserélném el. Most már tudom, h Hawaii-on sem tudnék könnyebben felébredni, mint Budapesten, ez az én bajom, de a munkába menet és az onnan hazavezető út, azért tud más lenni. Csak vissza kell rázódni a kötött munkaidőbe, felülkerekedni az esti fáradtságon és élvezni a környezetet, a hideg sört, kedvenc helyeinket kilátással a Siem Reap folyóra, a Pub street nyüzsgő forgatagát. Kíváncsi vok, h milyen Kambodzsában dolgozni, az itteni ritmust felvenni. Egyelőre csak annyit látok ebből, h reggel spuri munkába, este meg zombiüzemmódban beesem az ágyba. A kettő között meg mintha leszívnák az agytartalmam. Talán ez normális, csak az elmúlt 8-9 hónapban elég rugalmas időbeosztásban éltünk és jól tudjuk, h mennyivel könnyebben szokja meg az ember a kényelmes életmódot. De sebaj, én bízom benne, h magunkra találunk majd ebben a helyzetben is, szépen lassan kialakítjuk a rutinunkat és nem leszünk teljesen használhatatlanok esténként. Talán nem is említettem, h elég szép kis magyar kolónia alakult ki itt Siem Reap-ban. 4-n járunk össze aktívan, Boca, Ádám és mi (mindkettőjük blogjában elmerülhettek a jobb oldali menüsor Sorstársak elnevezésű bloglista segítségével). Nemsokára újabb honfitársak is érkeznek közénk, ki hosszabb, ki rövidebb időre. Nagyon várjuk már! Mindehhez hozzáadódik egy rakás német önkéntes, akik néha-néha becsatlakoznak hozzánk. Emiatt is fontos, h összeszedjük magunkat az esti dumcsikra és nagy billiárd partikra! :) Végre vannak barátaink és társaságunk! :)
Visszatérve az eredeti témámhoz. Jogosan merül fel a kérdés bennetek, h vajon mi lehet az, ami ennyire lemerít minket. Bár úgy gondolom, h bmi nemű elfoglaltság, amit munkának nevezünk, kötött munkaidővel és főnökkel jár, magában hordozza azt a következményt, h lefáradunk tőle és a nap végén elegünk van. Nem? :) Ezen belül, amivel MAn foglalatoskodik, az utazási irodában, az az ügyfél-kapcsolattartás. Mivel személyre szabott szolgáltatást ígérünk, ezért figyelni és koordinálni kell a khmer kollégákat (kb. 7-n vannak), h milyen útvonalakat állítanak össze az adott igényű ügyfélnek. Viszont a közvetlen kommunikációért csakis egy angol anyanyelvű hölgy és MAn felel. Azért is, h ha már itt, helyben bmi gond adódik, akkor ők mennem ki a helyszínre és probléma megoldanak. Én viszont teljesen más vonalon mozgok. Folytatom az utam az asszisztencia bűvös világában, ezúttal kicsit színesebb feladatokkal. Az alapötlet, h a munkában legyen egy kis irodavezetés, marketing és a nagyfőnök támogatása. Már a legelején leszögezték, h ez nem egy kiforrott pozíció, idővel módosulhat. A gyakorlatban ez úgy néz ki, h egyelőre az irodai dolgokkal még nem foglalkozom, marketinggel elvétve és ami a legjobban leköt, az a mozi. Igen. A nagyfőnök az iroda épületének 2. szintjén kialakított egy kisebb mozitermet, kb. 25 fős befogadóhellyel. Szuper vászon és még szuperebb hangminőség, mindez kényelmes, öblös fotelekből. Eddig a marketinges csajszi vitte ezt a vonalat, de most, h itt vagyok, kezdi átadni nekem, amennyire lehet. Tehát teljesen. Csütörtökön, pénteken és vasárnap vannak vetítések, ilyenkor én kezelem a projektort és fogadom a vendégeket, plusz teszek-veszek. Nekem kell intéznem minden ezzel kapcsolatos dolgot is a popcornrendeléstől a program összeállításáig. Nagyon élvezem! A mozinak köszönhetően pedig heti 3x elég 11re munkába járnom! Hát nem ideális!!!! :D Így talán novemberben nem viszem haza a februárban elhozott szemem alatti sötét karikákat! :)

2. felvonás

2010-10-25T22:41:00.001+07:00

Tudom, nem volt szép tőlem, h kicsit hatásvadász módjára, nem fejeztem be teljesen a történetet. Azt szerettem volna, amennyire lehet, érezzétek át, h min mentem/mentünk keresztül anélkül, h tudnátok mi a folytatás. Egy ideig mi sem láttunk mást csak a ködös és bizonytalan jövőt. Az agyunk folyamatosan a forgatókönyveken pörgött, h hogyan tovább. Két lehetőségünk volt. Vagy pakolunk és hazamegyünk, hiszen megvan a jegyünk hazafelé vagy maradunk és mindent bele alapon keresünk vmi munkát, új életet kezdve. Tehát, hideg téli Magyarország vergődő gazdasággal és egyre telítettebb munkaerőpiaccal (ugyanakkor családdal, barátokkal) vagy a pálmafás, egzotikus Kambodzsa még rosszabb gazdasággal, de több lehetőséggel főleg MAn szakmájában (viszont no család és barátok). Mindehhez részemről hozzáadódott a félelem, h ha most teszünk pontot a nagy kaland végére, akkor az vajon hogyan csapódik majd le bennem. Lelkileg milyen mellékhatása lesz és milyen bélyeget nyom majd az elmúlt 8 hónapra. Úgy éreztem, h ez így nem teljes, még nincs itt az ideje, h hazamenjünk. Pofára estünk, oké, nem felejtjük el, de nincs itt a világ vége. Még mindig nem élveztük ki igazán Kambodzsát. Sokáig nem dilemmáztunk, vhogy mindkettőnkben ott volt a válasz: nem adjuk fel, maradunk! Még egy kicsit. A kezdeti kómás állapotból viszonylag gyorsan felrázva magunkat nekiálltunk új szállást és munkát keresni. Örök igazság, h minden rosszban van vmi jó vagy, ami még szebben hangzik: ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Még a krach előtti napokban kezdtem el levelezni, teljesen nem munkakeresési okból egy helyi utazási irodával, aminek a vége az lett, h behívtak egy személyes beszélgetésre. A találkozóból állásinterjú lett, az interjúból pedig állásajánlat, mindez kb. egy hét leforgása alatt, miközben megkaptuk a rossz híreket. Mivel MAn-nal is megismerkedtek és a helyzetünkkel, őt is jól kikérdezgették, letesztelték és úgy döntöttek, h a már amúgy is nemzetközi csapatot tovább színesítik két magyarral! Mire ez lezárult, megtaláltuk a megfelelő lakást is (túllépve a budget-et, sajnos), ahol végre magunk lehetünk és kialakíthatjuk közös kis fészkünket (nyugati stílus, gardróbbal, sütővel, meleg vizes fürdővel!! - költséghatár-túllépés okai). Úgy pörögtek az események, h nem győztük kapkodni a fejünk! Hirtelen egyik végletből a másikban találtuk magunkat. Álmodni sem lehet jobb átvezetésről! Az új munkánk egyikőnknek sem álmai netovábbja, de megmentett minket a teljes csődtől visszaadva a lelkesedésünk és jókedvünk. Megadta az alapot az újrakezdéshez és kimondhatatlanul szerencsésnek érezzük magunkat. A hátránya viszont, h vissza kell szoknunk a jó öreg, rég elfeledett fix munkaidőhöz!!! :) Brrrrr!!

Viszont annak ellenére, h örömködtünk, h milyen jól feltaláltuk magunkat és megmenekültünk, mégsem kerek a világ. Egy jó ideje érezzük azt, h lelkileg lemerültek az elemek. Kambodzsa tagadhatatlanul a szívünkhöz nőtt, de...kell egy kis feltöltődés, egy kis Magyarország, Budapest, Pécs és minden ami otthoni! Lassan 9 hónapja itt vagyunk és telítődtünk Ázsiával, eljött a szünet ideje, bármennyire is szeretnénk még maradni. Leültünk a kedves főnökkel és elmeséltük neki, h van egy rep.jegyünk haza, amit január végéig fel kell használnunk, különben búcsút inthetünk neki. Tehát nagyon értékelnénk, ha lenne olyan cukorpofa és hazaengedne minket egy hónapra. Pár napig fontolgatta a dolgot, majd megadta a zöld lámpát!!! Juhúúúú!! Úgyh kedves Mindenki, tessék felkészülni ránk, mert november 16-án a MAn-Teszti páros lábát veti magyar honban!!!!!!! Visszaszámlálás indul!

Utóirat: Kedves Anyukám, megerősítésként a menü: húsleves (grízgaluskával), rakott krumpli, éééssss a kedvenc sütim, részegszelet (kép) Köszönöm!!!! :D

Nyami!

Mai mottónk: Ami nem öl meg, az megerősít

2010-10-23T23:38:00.000+07:00

Napok óta lebeg előttem a feladat, h összefoglaljam az elmúlt két hét eseményeit. Hihetetlenül zűrös napokon vagyunk túl. Mintha felültünk volna a hullámvasútra a vidámparkban, annyi különbséggel, h mindez a valóság. Bár sokszor éreztem azt mintha inkább egyik rémálmomat élném át.

MAn két héttel ezelőtt vasárnap kapta meg a hírt, h a projekt finanszírozója úgy döntött, befejeződött a közösségfejlesztés Koh Ker faluban vagyis a munkája véget ért. November egyig kaptunk határidőt, h kiköltözzünk a projekt tagok számára fenntartott házból (20 napot). A gond igazából ott kezdődött, h egyrészt, felkészületlenül ért minket a hír. Otthon se munkánk, se lakásunk, és ahhoz, h ezeket a dolgokat elintézhessük több időre lett volna szükség. Másrészt, MAn határozott idejű szerződése még nem járt le, így meg kellett volna kapni a bérét a távozáskor január 31-ig, de a munkáltatójának szándékában sem áll ezt kifizetni. Mivel off-shore cég az alkalmazó, semmit sem tehetünk, és biztos vagyok benne, h ez az üzletember nagyon jól tudja. Megalázónak és embertelennek tartom azt, ahogy az elválást kezelte, sőt a maga számára hitelrontóan. Ki akar üzletet kötni egy emberrel, aki nem tartja be az adott szavát (lényegében ennyit ér a szerződés)? Arról nem is beszélve, h mi mindent elárul vkiről az, ahogyan az alkalmazottaival bánik.

Napokig gyomorgörccsel, étvágytalansággal és forrongó dühvel küzdöttünk. Szinte nem tudtunk felocsúdni a történtek után. Egyik pillanatról a másikra kihúzták alólunk a talajt és azonnal talpra kellett állnunk, különben hazakulloghatunk a sikertelenség és csalódottság érzésével. Onnan lentről viszont minden olyan távolinak és nehezen kivitelezhetőnek tűnt.

Végig ott villogott az agyamba a kérdőjel, h hogy bánhat így egyik ember a másikkal. Tudom, megválaszolatlan kérdés és ráadásul nem visz előre. Mégis annak ellenére, h a jobb vállamon lévő kisangyal bátorított arra, h előre nézzek és túléljünk, a bal oldalon csücsülő kisördög egyre csak szította a lángokat és bátorított az önmarcangolásra. Mi lesz most? Hogy éljük túl ezt az időszakot? Mikorra tudunk állást kapni? Addig miből élünk? Csak pár kérdés, amivel egyre jobban fokozódott bennem az aggodalom és a feszültség. Tudtam, h valahogy kilábalunk ebből és muszáj tenni a kétségbeesés ellen, de nem volt mindig könnyű ezen felülemelkedni.

Napokig az volt bennem, h ez az egész lehetne akár egy színházi előadás is, aminek, mondjuk, Kalandok Kambodzsában a címe. Véget ér az első felvonás és a hangosbemondó a következőt harsogja: "Tisztelt Nézőközönség, az első felvonás véget ért, kérjük Önöket 15 perc szünet után szíveskedjenek a helyükre visszafáradni. Köszönjük!"

Folyt.köv...

Vizes blokk

2010-10-15T10:59:00.005+07:00

Igazán benne vagyunk az esős évszakban! Az utóbbi napokban éjszakánként az tűnt fel, h ahányszor felébredtem mindig mintha dézsából zúdították volna ránk az esőt. Persze, ennek köszönhetően a levegő is felfrissül reggelre és nem ömlik rólunk a víz, de mindeközben tapasztaljuk a hátrányokat is. Siem Reap-ot kettészeli az azonos nevű folyó. Általában mindig attól rettegünk, h kiapad, nemhogy kiönt. Viszont a sok eső miatt a minap sokkolva szembesültem a belvárosi özönvízzel. A folyó szintje majdnemhogy egyenlő a parttal, sőt sok helyen már el is öntötte az utakat. Számomra mindez félelmetesnek tűnik, sosem volt részem árvízben, szemtől szemben, de a helyieket ahogy látom nem bénítja le túlzottan a helyzet. A gyerekek vígan fürdenek az autók között a hömpölygő barnaságban, a többiek közlekednek továbbra is mintha nem éppen vádliig érne a víz. Engem a hideg ráz, h ez rosszabb is lehet, hiszen, ami ebben a folyóban van, ismerve a khmerek szemetelési és egyéb higiéniás szokásait, az kimeríti a MINDEN fogalmát. Finnyás kisasszonyként sipítozva menekülnék akár egy csepp folyóvíztől is. Na de ez itt az élet része, nekem is meg kell barátkoznom vele és hazaérve rendszeresen megrohamozni a szappant. Ennyi! :)

A látványhoz hozzátartozik, h nem csak a folyó menti részek vannak víz alatt. Ahol egy kicsit is lejjebb van az udvar az út szintjétől és nincs megfelelő csatornázás (már miért lenne? :)) ott szintén bokáig, ha nem feljebb ér a víz. A kedvenc jeleneteim egyike, h a főút mentén nemrég felépített hiper-szuper-modern, otthoni színvonalat megütő Ford szalont nem lehet megközelíteni, mert lényegében egy tó közepén található. Csillogva-villogva tükröződik vissza a sok üvegfelület és kirakatban lévő autó a tavacska felszínén. A másik szép látvány, h pár szállodához sem tudnak a vendégek könnyen bejutni, mert a medence átrendeződött a bejárathoz. Azt pedig ne is említsem, h a hónapok óta sok kis khmer fáradtságos munkájával folyamatosan épülő plusz két sáv a főúton szintén eltűnt...

Mindig azt hittem, h az esős évszak júniustól tart kb augusztusig, esetleg szeptemberig. Mekkorát tévedtem! Rendesen utánanézve, megvilágosodtam, h még csak most jön a java! Október a csúcs időszak, esetleg még a november, de addigra már csökkenhet a csapadékmennyiség. Hogy hogyan küzdünk ellene? Kár bárminemű komolyabb erőfeszítést tenni! :) Bárki, aki ilyenkor itt van, ne hozzon esőkabátot, gumicsizmát, esernyőt vagy egyéb önvédelmi eszközt. Szinte minden második bódénál, még ha nem is vág a bolt profiljába, lehet venni nejlon eső elleni zacskót, amit magadra veszel és tökéletesen megvéd. Az ára pedig nevetségesen olcsó. Lábra komolyabb cipő felesleges, úgyis beázik alulról vagy felülről, ráadásul tönkre is megy. Egyszerűbb, ha mindenki marad a vietnami, kétlábujjközébedugós, papucsnál. A helyiek is ezt teszik, érdemes követni őket, elvégre is tapasztaltabbak valamivel. :)

Persze ne ijedjen meg ettől senki, az eső nem esik folyamatosan, néha napokig csak felhők vannak az égen, dörög, villámlik, de semmi nem történik. Majd egyszer csak, ki tudja, honnan leszakad az ég. Vagy mostanában az is egyre gyakoribb, h csak szemerkél az eső és közben süt a nap, és még jól is esik a vízpermet.

Kedves Tárnok, remélem, megválaszoltam a kérdéseid! :) Ha még bármi eszedbe jutna, nyugodtan szegezd nekem! :)

Egy-két kép és videó a helyzet szemléltetésére :)

A Psar Chas (Old Market) melleti híd és a vízállás

(általában a vízszint a pillérek aljánál szokott lenni, míg most ezek még csak nem is látszanak!)

Parkoló

Bicajos turisták megálltak lefényképezni az úszó utat

Elárasztott udvar

A Siem Reap folyó kilépett a medréből és ellepte a 'rakpartot'

Az előző út folytatása

Wat Bo suli kapuja

(amíg áll bent a víz, nincs tanítás, de a gyerekek visszajárnak, játszani a vízben)

Egy út, ami a folyó közelében sincs, mégis víz alá került

Pchum Ben, az Ősök ünnepe

2010-10-07T12:08:00.001+07:00

Kambodzsáról tudni kell, h nagyon szeretnek ünnepelni és nem dolgozni. Bár kérdezhetném, h ki nem? De ők tudják is, h hogy kell! Azt hallottam, h összesen 28 nemzeti ünnepük van, én kb. 15-t számoltam össze. Ez viszont évente nem 15 napot jelent, hanem annál jóval többet. A fontosabb dátumoknál azzal kell számolni, h előtte egy héttel megáll az élet és még utána is napokig nem térnek magukhoz az ünneplő khmerek, akár ez is eltarthat még egy hétig. Most is ez a helyzet. Október 7-től 9-ig tartják az Ősök Ünnepét és h minden rendben menjen már jóval előtte elkezdődik a felkészülés és a szertartások egy része. Hasonló a november elsejei halottak napjához. Mindenki tiszteletben tartja ezt a hagyományt, legyen az jobban vagy kevésbé hívő ember. Ez az ünnep mindenkinek fontos, aki Kambodzsában él.

Az Ősök ünnepe, khmerül Pchum Ben, a helyi időszámítás szerint minden 10. hónap 15-ig napjáig tart, kb. két héten keresztül és ebből az utolsó 3 nap, amikor zajlanak igazán a szertartások. Állítólag a 15. napon megnyílik a pokol kapuja és a halottak szellemei visszatérnek a földre, ahol fel-alá bolyonganak. Hogy az élők megkönnyítsék szenvedéseiket ételt ajánlanak fel nekik és a templomok szomszédságában rizst és magokat szórnak szét. A hiedelem szerint vannak, akik számára ekkor ér véget a pokolbéli élet és vannak, akik visszatérve oda, még fájdalmasabb kínoknak néznek elébe.

A buddhizmus szerint az éltünk során véghezvitt tettek nagyban meghatározzák, h milyen körülmények között "élünk" majd a halálunk után. Így, ha súlyos bűnöket követtünk el, akkor az alagút túloldalán komoly büntetésre kell számítanunk, mint például fogyatékos, esetleg száj nélküli szellem válik belőlünk, aki így képtelen enni. Kisebb bűnök esetén maximum ronda és kis szájúak lehetünk, ami sokkal jobb helyzet, mivel így legalább enni tudunk. Sőt, azt is olvastam, h aki nem adakozik ezen a napon, azon bosszút állhatnak az ősök, mert nem adja meg nekik a kellő tiszteletet és nem segít szenvedéseiken. Így talán érthető is nagy számú részvételi arány.

Persze az étel adomány nem csak a szellemeknek szól, hanem a szerzetesnek is, akiknek ez egy igen fontos időszak. Ugyanis ők sosem vesznek maguknak semmit, vagyon és tulajdon nélkül élnek. Ilyenkor jutnak ételhez, pénzhez és egyéb adományokhoz. Valamint egy hosszabb időszakra elvonulnak meditálni, megtisztulni.

A szertartások hajnalban (négykor) kezdődnek, ekkor vonulnak ki az emberek a templomokhoz és ajánlják fel ételadományaikat a szellemeknek. Majd később térnek vissza mindazzal, amit a szerzeteseknek szánnak, speciális ételekkel, mint például sticky rice (kókusztejjel és pálmacukorral készített rizs) disznó zsírral és babbal, valamint banános süti csakis erre az alkalomra készítve. Mivel sok buddhista hagyomány kapcsolódik a szegényekről való gondoskodásról is, ezért ebben az időszakban sok beteg és nyomorgó ember gyűlik a templomok mellé és koldul. A mellettük elhaladó emberek pedig gondolkodás nélkül adnak. Úgy tartják, h ezzel megválthatják múltbéli bűneiket.

Ilyenkor megáll az élet, ahogy írtam is. Bezárnak a boltok, az étteremek, a hivatalok. Mindenki, aki tud, meglátogatja a szülőket, rokonokat vidéken és együtt járulnak a pagodákba, h elvigyék adományaikat és imádkozzanak halottaikért gyertyát és füstölőket gyújtva. Ekkor mindenki a legszebb ruháját veszi fel és az ételek és egyéb hozzájárulásokon kívül, lotus virágcsokrokat visznek a templomokba.

Azt mondják, h annyira erős ez a hagyomány, h még a vörös khmer korszak sem tudta teljesen elnyomni. Hiába próbálták meg eltörölni a vallási kötelékeket, kénytelenek voltak a Pchum Ben idejére felfüggeszteni ezt a szándékukat, mert maguk a vezetők sem merték elhagyni azt a szokásukat, h minden évben tisztelegjenek az ősök szellemei előtt, félelmükben, h a síron túl visszaüthetnek bűneik, amiket életükben elkövetettek...

Thmái

2010-10-04T16:33:00.007+07:00

A 'thmai' szó magyarul annyit jelent, h új. Azért adtam ezt a címet a mai bejegyzésemnek, mert pár olyan történésről szeretnék beszámolni Nektek, amiket az utóbbi időben vittem véghez és elég nehézkesen szántam rá magam az elkövetésükre, ilyen szempontból újítottam picit magamon. :)

Angkor napfelkelte

Aki ismer az tudja, aki pedig még nem, az most megtudja rólam a nagy igazságot: a koránkelés nem egészen az én műfajom. Egyszerűen nem megy. Álmos vagyok, nyűgös és lényegében, használhatatlan. Az én biológiai órám úgy lett beállítva, h átlag 10 órát igényel egy rendes alváshoz. Igaz, ezt nem mindig tudom tartani, de hogy ráadásul még hajnalban is keljek fel, az kivitelezhetetlen. Ennek köszönhetően kambodzsai tartózkodásom alatt végig ott lebegett a fejem felett, Damoklész kardjaként, h megnézni a napfelkeltét Angkor-ban illendő lenne, ha már a közelében vagyok. Eddig mindig kibújtam a kezdeményezés alól, legyintve, h 'ráérünk még erre!'. Sőt, már MAn is letett róla, h én erre rávehető lennék, megismerve, h hogyan is nézek ki korán reggel és mekkora tortúra az ágyból kiimádkozni. Végül, mégis csak utolért a végzet! :) Egy elgyengült pillanatomban felvetettem, ÉN!, h az egyik éppen átutazóban nálunk tartózkodó barátunkat kísérjük el napfelkeltét nézni. MAn szólni sem mert, csak bólintott. Így esett, h másnap hajnalok hajnalán, 3/4 5kor kipattanva az ágyból elindultunk megmászni a Bakheng nevű templomot (régebbi képek a Picasa albumomból). Én csodálkoztam magamon a legjobban, h milyen jól bírtam! Biztos, h kivételes alkalom volt az aktuális csillagállásnak köszönhetően és az óra csörgése sem épp a legalphább állapotomban talált ébreszteni. Annyira büszke voltam magamra, h miután hazaértünk, le sem feküdtem szundítani, sőt este kb. hajnali 2kor kerültem ágyba! 22 óráztam!!! Én?!!

Na de el az egoömlengéstől! Nagyon különleges érzés volt ilyen korán egy templom tetején sétálgatni. Sajnos, a csillagállás csak nekem kedvezett aznap, mert elég felhős volt az ég és így egy elég nehezen búj előt a nap, de mindenképpen megérte ott lenni! Jó volt látni ébredezni a világot, végigmotorozni Siem Reap-on, üresen látni Angkor Wat környékét és a magadénak érezni a Bakheng templomot. Alig voltunk 10-n fent, ami ritkaság! Nem rohantak meg karkötőt, könyvet, vizet, kólát árusító kislányok, nem kiabáltak tuktukosok felénk. Csend volt és nyugalom! Elég volt csak leülni a kövekre és bambulni a messzeségbe, várni a napot. Tagadhatatlanul szép kezdet! Csak ajánlani tudom! :)

Hajnali szinek

Fodrász

Ez mindig is egy nagy kérdés volt itt számomra. Ahogy elnéztem a helyi fodrász lányokat és a khmer nők haját, az aggodalom magas fokon söpört végig rajtam. Viszont ahogy telt az idő, a tükröm egyre jobban arra sürgetett, h szedjem össze magam és kezdjek vmit a hajammal. Addig húztam, míg rábukkantam egy ausztrál nő hirdetésére, aki az otthoni módszerekkel kopaszt meg. Azért mégsem mindegy! Neki köszönhetően rászántam magam és levágattam a hajam. Őszintén szólva egyáltalán nem az lett, amit szerettem volna és azóta sem tetszik, de elviselem. :) Hogy miért nem mentem vissza? Mert piszkosul drágán vág! Többet kért, mint az otthoni fodrászom, akit mellesleg aktívan visszasírok (nem csak emaitt)! Arról nem is beszélve, h megint ott tartok, h rá kell vennem magam, h elmenjek hozzá, ki tudja mi lesz a fejemből a következő vágás után! :)

Az új hajam és én a naplemente fényeiben

Fish massage

Ha végigmész a belváros utcáin egyszerűen nem tudod megúszni, h húszmillióhatszáztizenkétszer meg ne kérdezzék tőled, h szeretnél-e masszázst, tuktukot, enni, inni vagy betenni a lábad egy minimedencébe, tele hallal és engedni, h lerágcsálják a bőrt a lábadról. Ezt nevezik itt fish massage-nak. Mindig is ellenálltam. Undorítónak találtam, h betegyem a lábam ebbe a koszos vízbe, amibe előttem harminc másik koszos lábú turista is áztatta a csülkeit. Nem is beszélve arról, h mennyire higiénikus lehet, h ezek a halak egyik láb után a másikat nasizzák és ugyanebbe a vízbe engedik ki mindennek a végtermékét. No, remélem, ezek után kellően elvettem mindenkinek a kedvét! :) Végül, kipróbáltam! A történethez hozzátartozik, h pár pohár sör már puhított rajtam, mire a medence közelébe kerültem, plusz elég nagy csoportnyomás volt rajtam. Ha már a többiek bemerészkedtek, cikin nézett volna ki, h én meg kint ácsorgok. Úgyh szépen, óvatosan elkezdtem a vízbe beletenni a lábam. A sok apró halacska éhesen tömörült körém és elkezdtek nyammogni. Én meg röhögőgörcsben kaptam ki a lábam! Nagyon csiklandoztak! Eltelt kb 5 perc mire nagy hahotázás közben elértem, h bent tartsam a lábam egy ideig a vízben. Fürtökben lógtak rajtam és minden más lábon. Mókás volt. Végül megenyhültem a szerencsétlen halakkal szemben, bár nem lettem a dolog rajongója. A vicc kedvéért egyszer ki lehet próbálni.

Csikis!

Motorozás

Lassan már nem is emlékszem, h mikor került be a családba Dzsonni, a motorunk. Nap, mint nap nyúzzuk és ő hol lendületesen, hol kicsit akadozva állja a sarat. Én pedig mindig MAn mögött feszítek és élvezem a Daleim érzést! :) Eljött azonban az idő, h én is megismerkedjek a motorvezetés előnyeivel. Ebben az esetben persze több kedvem volt hozzá, mint az előzőekhez, viszont visszatartott az általános félelmem a közlekedési eszközökkel szemben. Mindig is úgy vélekedtem erről, h a vezetés nem nekem való. Én ehhez túl szétszórt, kapkodós és pánikolós vagyok, így hát a közjó érdekében inkább maradok az anyósülésen. Látva azonban, h itt, Kambodzsában szinte a motoron élnek, születnek az emberek és a világ egyik legtermészetesebb dolga azt vezetni, gondoltam talán mégis meg tudok birkózni ezzel a feladattal. Már megint az a fránya csoporthatás...

A tanárom, természetesen, MAn lett, magára vállalta ezt a kihívásoktól nem mentes feladatot. Egyelőre még nagyon az elején vagyok. Először megismerkedtem a különböző szerkentyűkkel, mint az indító, a váltó, a fék, stb. Utána megmutatta, h hogyan is kell elindítani, majd elindulni, hányasban és közben hogyan adagoljam a gázt. Ennek köszönhetően már az első óra végén kisebb köröket tudtam megtenni a gyakorlópályánkon belül (egy szálloda parkolója). Nagyon nagyon élveztem! De el kell ismerni, h nem olyan könnyű, mint látszik! Kezdve onnan, h a motor maga elég nehéz és így egyenesben tartani a kormányt sem könnyű. Közben ráadásul figyelni kell a tükröket, váltani, gázt adagolni és figyelni az útra! Nem is beszélve arról, h ugye itt mindenhonnan jöhet vki, akár szemböl is! Érzem, h jó sok idő el fog még telni ahhoz, h én forgalomképes legyek! :) Sebaj, nem is bánnám, ha erre nem kerülne sor. Már csak arra is jó ez az élmény, h kipróbáljam és érezzem, h milyen egy motort vezetni.

Ez a kis video demonstrálja motorvezetési szárnypróbálgatásaimat
(a hangos pittyegés nem más, mint az index hangja)

Intro Rádió - Import

2010-10-01T11:42:00.006+07:00

Az élet útjai kifürkészhetetlenek, szoktuk gyakran mondani és még gyakrabban gondolni. Milyen igaz ez a mondás! Teljesen véletlenül csöppentem bele valamibe, ami egy baromi jó kezdeményezés és nagyon tetszik! Idén nyáron alakult az Intro Rádió, azzal a szándékkal, h igazi tartalmat szolgáltassanak mindazoknak, akik ki vannak éhezve a kultúrára és az ehhez kapcsolódó finomságokra. Van itt hangoskönyv, blog híradó, irodalom és zenei ritkaságok minden mennyiségben! Még az elején vannak, de én bízom benne és nagyon drukkolok, h vmi nagyobbá és népszerűvé nőjék ki magukat. Létrehoztak egy új műsort, Import néven. A cél, h a világ különböző pontjain élő magyarokat összehozzák havonta egyszer egy skype beszélgetés keretén belül, ők pedig elmesélik az otthoniaknak, h milyen is az élet a határokon túl. Ebbe a körbe kerültem be én is, Kambodzsa képviseletében, köszönhetően sorstársamnak, Vietnámban! :) Már túl is vagyunk az első adáson! Bizony, bizony...A társaság nagyon sokszínű. A hallgatók nagyon különböző országokat és kultúrát ismerhetnek majd meg rajtunk keresztül! :) (A bloglistába be fogom tenni az összes résztvevőt, h megismerhessétek őket.)

Talán mondanom sem kell, h nagyon izgultam, hiába előre felvettük az anyagot. Éreztem is, h remegett a hangom! Életemben nem csináltam még ilyet! :) De hogy gyakoroljam a dolgot bevállaltam egy külön, személyes interjút is, ami ha minden igaz, jövő héten pénteken adnak le, a Pénteki Riport műsor keretein belül. Kimondhatatlanul izgatott vagyok! Arról fogunk beszélgetni bővebben, h hogyan kerültem Kambodzsába, ki vagyok, honnan szalajtottak és merre tartok, valamint milyen is ez a kambo világ pontosan. Szurkoljatok, ma délután lesz a felvétel! :)

A legfontosabb, h ez a rádió honlapja: http://www.introradio.hu/index.html

Az Import részletesebben: http://www.introradio.hu/import.html

Műsor lista: http://www.introradio.hu/musorok.html

Minden kedden délben lesz a honlapon a közvetítés, ismétlés vasárnaponként van, úgyh akit érdekel, biztosan nem fog lemaradni egy részről sem. A legfrissebb adás pedig október 19-én lesz.

Jó hallgatózást! :)

Fragments/Töredékek

2010-09-30T16:32:00.001+07:00

Múlt héten csütörtök este részt vettünk egy kiállításmegnyitón a város egyik legszebb szállodájában (Hotel de la Paix). A művész egy kanadai fickó, aki vietnámi és kambodzsai élményei után megalkotott egy szoborcsoportot, Fragments névvel. Mindegyik alkotás egy emberi testet ábrázol, de egyik sem egész, valamelyik testrészük, ha nem több, mindig hiányzik. A megmaradt torzó is megtépázott. Mindez az aknabalesetben sérült embereket szimbolizálja. A kiállítás alatt folyamatosan lehet adakozni egy kis dobozba, valamint meg is lehet venni a szobrokat (kb. 19000-24000 USD), az összeg pedig egyrészt az aknamezők megtisztítására megy, másrészt pedig a sérült emberek támogatására. A művészen kívül beszédet mondott egy khmer katona is, aki anno a vörös khmer hadseregben szolgált és többek között aknákat is fektetett. Azt mesélte, h fogalma sem volt arról, h milyen háborúban vesz részt vagy miért csinálják, amit. Gyerek volt. Majd a 90-es évek elején megérkezett az UNTAC, az ENSZ békefenntartó egységei és kapott egy újabb tréninget, amikor is felnyílt a szeme. Akkor határozta el, h főleg azzal fog foglalkozni a jövőben, h az aknákat, amiket annak idején a földbe temetettek megkeresse és segítsen a már sérülteken. Részéről nagy előny, h ő tudja is, hol kell keresni ezeket a szerkezeteket.

A szobrokat elnézve, rengeteg kérdés és gondolat cikázott bennem. Csak róttam a köröket és megszámolni sem tudom, hányszor néztem meg őket. Egyszerűen el sem tudom képzelni, h milyen lehet az a pillanat, mikor érzed, h hova léptél és nincs visszaút. Egy pillanatra minden sejtedben végigfut a félelem, h mi következik, majd robbansz és szétszakadsz. Borzalmas! Lenyűgözve álltam a szobrok előtt, mert számomra tökéletesen kifejezték ezt az állapotot. Mennyi fájdalom, sokk, trauma lehet ezekben az emberekben. Nap mint nap látni Siem Reap utcáin csonka khmereket, akik közül sokan úgy próbálnak meg némi jövedelemre szert tenni, h könyveket árulnak a turistáknak. Egyik után jön a másik. Bejönnek az étterembe és miközben Te falatozod a finom ebéded ő eléd áll, kedvesen megkérdezi, h hogy vagy és vennél-e egy könyvet. A téma örök: khmer rouge, Pol Pot és az áldozatok személyes történetei. Ebben pillanatban elmegy az étvágyat, összeszorul a gyomrod és egy senkinek érzed magad. Tény, h ez cél is. Bár mi még sosem vettünk tőlük semmit. De ennek más oka van, egyszerűen nem kívánjuk támogatni azokat a rejtett szervezeteket, akik kihasználva mások elesettségét utcára küldik őket dolgozni éhbérért. Igaz, ez semmit sem változtat azon, rájuk sem merek nézni. Én egész vagyok, ők nem és emiatt szinte szégyellem magam. És amiatt, h ilyenek vagyunk, mi emberek, egymást pusztítjuk. Persze sosem azok szenvednek a legjobban, akik fölül vannak és irányítanak, hanem azok, akiket eszközül használnak fel céljaik eléréséhez. 1979 óta több mint 63 000 aknabaleset történt Kambodzsában és körülbelül 40 000 amputált él jelenleg az országban. A különböző szervezetek által végzett aknamentesítésnek köszönhetően mára egyre kevesebb robbanásról hallani. 2005-ben 875 ilyen esetről tudunk, ami 2009-re 243-ra csökkent. De ne tévesszenek meg minket ezek a számok, több szervezet is folyamatosan azon dolgozik, h Kambodzsa, elsősorban a saját népe számára, egy biztonságos országgá váljon, mert még nem teljesen az.

A kiállított szobrok pedig tükrök, amiket az alkotójuk mutat nekünk arról, h vegyük észre, mi folyik körülöttünk. Hogy mit tesz a háború az emberiséggel és a gyönyörű emberi testtel. Hogy mennyire törékenyek vagyunk. A hangsúlyt pedig csak erősíti, h mindegyik szobrot egy-egy akna típus után nevezték el.

További info: http://www.blakefragments.com/

Kambo ratatouille, állatvédőknek nem ajánlott bejegyzés

2010-09-24T15:56:00.001+07:00

Mivel hétfőn (20-án) a takarítás világnapja van, úgy gondoltuk, h adunk az ünneplésnek! Hogy teljes legyen az élmény, a szomszédos elhagyatott telken lévő dzsumbujból meghívtunk egy díszvendéget is, Mr. Patkányt. A koreográfia a következőképpen lett kialakítva: főszereplőnk felmászott és saját maga által, kreatívan megoldva, bejutott a padlásunkra, onnan egy ventilátor melletti kis lyukat nagyobbra rágva lepottyant az iroda padlójára. Egész nap le-föl rohangált a második emeleten, ahol a hálószobák találhatóak, h olyan igazán mindent jó bacisan összejárkáljon. Kedvenc tartózkodási helynek a mi szobánk lett kijelölve. Az akció részt pedig estére időzítettük. MAn belépve kis fészkünkbe egy sejtelmes árnyat látott elsuhanni és azonnal riasztotta, kolléganője férjét. Mr. Patkány addig megmutatta magát párszor körberohangálva a cuccaink között, a forgatókönyv szerint. Majd a két férfi szúnyogcsapó elektromos teniszütővel, rovarirtó sprével és öngyújtóval felszerelkezve bevetette magát a harctérre. Természetesen, a patkányok legszívósabb kaszkadőrét szerződtettük. Ellenállt minden ütésnek, riogatásnak és lángnyelvnek. Égő háttal is futott! Vérbeli profi! Közben bejárta az ágyunkat, az éjjeli szekrényt, könyvestül, ajándékmacistul és még mindent, ami a földön volt. Majd, mikor már az izgalom a tetőfokára hágott és az elszánt üldözők kezdtek fáradni, díszvendégünk megkegyelmezett nekik és megadta magát. Az ablakon repült ki a járdára...

Jó ezt így utólag ilyen viccesen leírni! :)

Ez a 20 perces műsor egy fél napos takarításos programot biztosított nekünk, bár legalább adtunk a takarítás világnapjának! Egy dolgot nem sikerült kipucolni, a paranoiát, h vajon mikor zuhan legközelebb ránk egy patkány kolónia. A szomszédságunkban van egy nagy telek, amin csak a fű és a gaz nő meg a szeméthegyek. Mellettünk és szemben építkezés, tele shit-tel. Táptalaja a különböző rágcsálóknak. Tudtuk és láttuk ezt eddig is, de mivel a mi házunk egy rendes, tiszta otthon, sosem gondoltuk volna, h egyik este egy patkánnyal nézhetünk farkasszemet. Na de most már a lyuk betapasztva és éberebbek is vagyunk! Többet ilyen nem fordul elő! Marad az önirónia! :)

Így zajlanak mostanában a hétköznapjaink! :)

La tortura, egy világlátott levél története

2010-09-14T15:33:00.002+07:00

Biztosan mindenkinek, aki egy távoli, kevésbé fejlett infrastruktúrával megáldott országban él, van egy hasonló sztorija. Elérkezett az idő tehát, h én is gazdagodjak egy ilyen élménnyel. Vagyis a ' Hogyan érjük el, h a levelünk minél több országot érintve jusson el a címzetthez' elnevezésű művelet leírása következik.

Történt egy május 19-i napon, h feladtam egy adag számlát és orvosi jelentést a biztosítóm részére, Bécsbe. Jobb esetben kb. 6 hét mire innen kézbesítenek egy levelet Európába. A mai rohanó és gyorsaságot hajszoló világban ez egy örökkévalóságnak tűnik. Türelmetlenül hosszú idő, főleg, ha az ember pénzt szeretne visszakapni, lehetőleg gyorsan! Viszont, ha a feladó (ki más, mint én!) elbénázza a címzett pontos leírását, akkor kicsit bonyolultabbá válhat a történet. Ennek köszönhetően az orvosi papírjaim megjárták Kambodzsát, Thaiföldet, Ausztriát (és még ki tudja, hány országot!). Már majdnem megérkezett a levél, amikor valószínűleg feltűnt, h valami nem stimmel. Mivel feladónak az otthoni címemet adtam meg, hamarosan Magyarországon landolt a boríték. Tisztázatlan okoknál fogva, nem kézbesítették azt, vagy nem volt sikeres a kézbesítés, így visszaküldték Kambodzsába, Németországon keresztül. Kérdem én, h mégis kinek? Ha se a helyi címem, se a telefonszámom nem volt feltüntetve! Mivel folyamatosan kapcsolatban voltam a biztosítóval, egy idő után feltűnt, h nem kapták meg a levelem és elkezdtünk nyomozni utána. A track szám persze nem volt lekövethető...Végül kiderítettük, a helyi posta segítségével, h a levél a fővárosban van. Augusztus elején kézhez is kaptam a leharcolt, összefirkált, pecsételt és gyűrött borítékomat. Egyik szemem kínjában röhögött a másik zokogott...

A bíztosító pedig, ahogy neki lennie kell, elég rugalmatlan volt. Nem fogadta el a szkennelt számlákat és orvosi jelentést, még előre sem, úgy, h később küldöm a többit, nehogy haladjon az ügyem. Miért is tennék ezt másképpen?
Augusztusra viszont felhalmozódott már több orvosi ügyünk is, így nem akartunk riszkírozni. Befizettünk egy helyi, drága express kézbesítési szolgálatatásra (a biztosító ennek fedezésében sem segít). Mivel eredeti papírokról van szó, ha ezek elvesznek, semmit nem láttunk vissza a pénzünkből. Ráadásul nem kis összegről van szó, köszönhetően az én produktivitásomnak. Ezúttal milliószor leellenőriztük a címet, a cég nevét és, h félreértés ne essék, jóóóó nagy betüvel ráírtuk a borítékra, h Austria a célország és az pedig Európában van. A szállító alkalmazottjának is tízszer elmondtuk, h nem Australia hanem Austr-I-A!!! Édes, volt, bólogatott, érti, érti. Jó. Kaptunk egy track számot és biztosítékként egy megjegyzést, h ez a kézbesítő cég becsatlakozik egy nagyobb és világhírű cég rendszerébe (D-vel kezdődik és 3 betű :)), tehát jó helyen van a csomagunk. Megnyugodtunk. Úgy számoltuk, h kb. ma vagy holnap kell megérkeznie a levélnek. Fel is mentem ennek a nagy cégnek az oldalára, h megnézzem, hol tart a kis csomagom. Minő meglepetés!! Célállomásként Párizs volt feltüntetve! Jobban megnéztem a részleteket és láttam, h ez nem is a miénk! Rossz a track szám...Felhívtuk a khmer kézbesítő céget, h mi a helyzet. Azt a magyarázatot kaptuk, h rossz a nagy cég rendszere, de délutánra megjavul. Ebéd után már személyesen néztünk be az irodába és a pasi már mosolyogva fogadott minket. Épp nekünk fogalmazott emilt, és ha hisszük, ha nem, de a nagy és flottul működő DXX cég alkalmazottja benézte a címet és a mi levelünk éppen Sydney-ben pihen! De jó neki! Nevetésbe fulladt az aggodalmunk. Mit lehet ilyenkor csinálni??? A pasi nem győzött elnézést kérni, kb. minden második szava az volt, h 'I'm really sorry!'. Kaptunk egy újabb track számot...már le sem merem ellenőrizni. A következő városokat látogatta meg a levél: a kambodzsai fővárosból Bangkok, Hong Kong, Szingapúr, és Sydney. Szép kis út! Hányan szívesen cseréltünk volna ezzel a kis papírdarabbal! És ez még csak bővülni fog mire, előreláthatólag, két nap múlva elér a címzetthez!
Emiatt arra szeretném most kérni minden kedves olvasómat, h egy percnyi meditációban légyszíves koncentráljatok a borítékomra, ezen keresztül küldve energiát a DXX alkalmazottaknak, h mikor rápillanatanak álmos szemeikkel a címzettre ne találjanak ki egy harmadik országot, ami hasonlít Austria nevéhez!
Bár azt sem értem igazán, hogy miért nem tűnt fel nekik korábban, h furcsán hangzik Sydney-ben a Pottendorferstarsse...
(Hogy ezt miért tennétek? Minél hamarabb visszakapjuk a pénzünket a biztosítótól, annál hamarabb nyomorgathatlak meg titeket személyesen! :))

Előre is köszönöm az aktív közreműködést! :)

Mit szóltok?

2010-09-12T12:21:00.006+07:00

Hogy tetszik az új design? Úgy érzem, nagyon itt volt már az ideje egy kis változtatásnak! Ránéztem a szokásos bordó hátterű blogomra és még kevésbé volt kedvem nekiállni egy új bejegyzésnek. Így viszont máris megjött a kedvem! Sokkal frissebb, vidámabb lett, nekem nagyon tetszik! Bár tény, h azért szokni kell! :)

Az utóbbi hetekben igazából nem történt semmi extra. Bár az igaz, h egy percig sem unatkoztunk! :) Mindig van merre menni, intéznkedni. MAn jó szokása szerint dolgozik, de azért most nem olyan nagy tempóban, mint augusztusban. Én pedig...háát...elvagyok. Gyűjtögetem a nagy tanulságait ennek az elmúlt 7 hónapnak. Sajnos, az állások, amikre jelentkeztem, nem jöttek össze. A 3-ból csak egyre kaptam visszajelzést, a többinél semmit. Ez van, gondolom senkit nem lep meg a mai HR-sek utálatos szokásai. Persze, mondom ezt úgy, h még az életben nem dolgoztam ezen a téren! :) Úgyh most kicsit pangok, h merre tovább, de mindenképpen jó lenne vmi kis alkalmi munka, egy kis sikerélmény. De azért van még remény, egy aprócska. Beismerem, h ez a kultúrális sokk kicsit tovább tartott, mint én vártam vagy gondoltam volna. Azt éreztem, h nem lehet ilyen hosszú, erre senki nem készített fel! Mindig az volt bennem, h ha ilyesmi történik az emberrel, akkor az eltart kb. 2-3 hétig, max hónapig, de azért mégsem fél évig! Magát az egész folyamatot is kudarcként éltem meg. Egyre passzívabb lettem mindennel kapcsolatban. Nem túl jó állapot és ha ideje is van az embernek elmélkedni, akkor csak rosszabb lehet. Aztán egyszer vki, egy teljesen idegen ember, azt mondta nekem, h szerinte 2 év kell ahhoz, h vki teljesen beilleszkedjen egy új helyen, magáévá tegye az új kultúrát és ismerősen mozogjon mindebben. Megdöbbentett ez a kijelentés! Wow! Ilyen is lehet? Először fordult meg bennem, h talán nem bennem van a hiba, pontosabban, csak részben. Hogy talán nem is vok annyira érzelmileg csökött és strapabíró-mentes! Eszembe jutott, h mennyi időbe tellett, mire anno az új munkahelyemet megszoktam. Talán éles összehasonlítás, de nekem segített. Egyedül voltam egy nagy multiban, ahol nagy volt a rohanás és nagyok az elvárások. Én egy kis magyar cégtől jöttem, ahol elég lassan teltek a munkanapok. Ehhez képest hirtelen minden megváltozott. Kifejezetten jól emlékszem arra, h fél év után kezdtem el igazán élvezni az új feladataim és csak lassan kezdett beérni a beilleszkedés. Eleinte nehezebben barátkoztam a kollégákkal, ők sem közeledtek nagyon. Aztán szépen lassan minden kialakult és mire egy éve voltam ott az emberi kapcsolatok is alakultak. ;) 2 év után pedig már talán azt is mondhatom, h otthonosan mozogtam mind a munkakörömben mind a kollégák között. Jó, voltak nehézségek, nem tagadom és a vége felé már egyre nehezebben bírtam, de alapvetően szerettem a munkám és az embereket, akikkel dolgoztam. Tehát ha ezt nézem, akkor igen is elképzelhető az az átfutási idő, amiről az az idegen mesélt nekem, bár a 2 évet kicsit túl hosszúnak tartom. Mindesetre megnyugtatott, egy picit. Aztán megalkottam a fél éves bejegyzésem és teljesen váratlanul rengeteg pozitív visszajelzést és bátorítást kaptam. Ennek köszönhetően egy új barátra is szert tettem, ami a legjobb az egészben (ő is hasonló helyzetben van, mint én, hasonló érzésekkel)! Az ő és a régiek segítségével pedig kezdem be és felismerni, h valóban idő kell, h vki megszeresse Ázsiát, nem megy egyszerre. És nem csak Ázsiát, az új élethelyzetet is. Meg kell barátkoznom azzal a gondolattal, h valóban nem olyan egyszerű ez, mint én gondoltam. A változás pedig, amit annyira vártam jönni fog, el nem kerülhet, de nem feltétlenül most. Ez az év számomra a nagy lelki tanulás és fejlődés éve. Lehet, h szakmailag nem jutok előrébb, de mire odakerülök, már sokkal több leszek. Valószínűleg tévedtem azzal kapcsolatban is, h még ugyanaz lennék, aki 7 hónapja Ferihegyen elköszönt a családjától. Érzem belül, h változok, de ehhez el kellett jutnom oda, h elfogadjam, h nem úgy történtek a dolgok, ahogy én akartam és terveztem. Hogy a sors most más utat szánt nekem. Most tanulok és tapasztalok, csak nem egy külső, hanem belső vonalon. És tudjátok, mióta ez dereng bennem azóta sokkal jobban érzem magam. Kezd elmúlni a passzivitásom és érzem, h jön elő bennem a tettvágy. Hogy mennék és haladnék és adjatok vmi feladatot! Eljött az idő, h valóban lefoglaljam magam vmivel! Kérdés, h mi legyen az? Erre még nem tudom a választ, de most nem is akarok minden egyszerre megfejteni. Igyekszem kiélvezni ezt a pillanatot. Azért még hullámzok néha, de kifejezetten jobban vagyok. Talán ez az új design is mutatja kicsit azt, h mit érzek. Van egy letisztult alap vhol és erre kezdenek kirajzolódni most a szines vonalak, h majd egy egészt alkossanak. Engem. Ijesztő. Picit úgy érzem most, mintha előröl kellene kezdenem az önmegismerést, holott eddig azt hittem, már sokmindent tudok magamról. Hihetetlen, h mekkorát tud fordulni velünk az élet és hipp-hopp kiforgat önmagadból. Már nem elég az eddigi tudásod. Szépen bedobtam magam a mélyvízbe azon a szép októberi estén, amikor igennel válaszoltam arra a bizonyos kérdésre (Elkísérsz egy évre Kambodzsába? by MAn)...EGY PILLANATIG SEM BÁNTAM MEG! :D Annyi minden van, amit ezzel kapcsolatban leírnék most, de nem találom a szavakat. Nehéz megfogalmazni és átadni azt, amit most érzek belül. A felismerés lelkesedését. Még mindig érzek honvágyat és a család és a barátok hiányát, de már könnyebb. És naívan reménykedek abban, h talán majd vki erre vetődik és megmutathatom neki Kambodzsát. Ha már egy ilyen összejön, boldog leszek! :)
Elkezdtem sportolni is. Remélem, h ez még többet fog segíteni! Leküzdöttem a félelmem a futópaddal szemben és rá mertem állni, mozgó helyzetben! Rájöttem, h tetszik a dolog és nagyon élvezem a magam nyüstölését. Az tetszik benne, h abban a napi 45 percben amíg a gépen mászkálok van egy célom és erős trappolással haladok felé. Érzem ahogy egyre erősebben ver a szivem, ahogy lüktet a bőröm, megfeszülnek az izmaim, és pirosodik az arcom. Hívhatjátok mazochizmusnak, de nekem tetszik! Ilyenkor magabiztos vagyok és jól esik kicsit szenvedni és kifáradni a cél érdekében. Eddig senki nem mondta nekem, h ez a kütyü jó is tud lenni! Persze a történethez hozzátartozik, h egyelőre nem futok a gépen, csak jó gyorsan masírozok. Mivel életemben nem csináltam még ilyet, a fokzatosság elve szerint haladok.
A társasági életben is haladgatunk. Voltunk a "Hogyan randizzunk egy vármpírral, majd hogyan tartsuk meg" elnevezésű worshop-on is, a múltkori zombis folytatásaként és másnap ugyanezzel a társasággal egy kertipartin. Plusz van még itt 1-2 ember, akikkel összejárunk. Nem mély barátságok ezek, amik igazán hiányoznak, de jót tesz, h nem mindig csak ketten mozdulunk ki. 23-án pedig lesz egy nagy kiállítás az egyik legszebb szálloda galériájában és alig várom, h kultúrálódjak is kicsit! :)
Úgyh alakulnak a dolgok és remélem, h jó úton haladok/haladunk.
Szeretném megköszönni, h ilyen sokan vagytok nekem és mellettem álltok! Többet jelent ez nekem, mint gondolnátok!
Akkun csrán! Lí háj! :D
/Khmerül: Nagyon köszönöm! & Pá! Sziasztok!/

Hogyan éljünk túl egy zombitámadást Siem Reap-ban

2010-08-23T12:13:00.001+07:00

Szombat este különleges szeánsz részesei lehettünk. Az egyik galéria-söröző tulajai úgy döntöttek, h ideje felkészíteni a siem reap-i expat társadalmat arra az esetre, ha netalánán zombik túlzottan elszaporodnának a városban. Nagyon komolyan vették a feladatot. Statisztikkákkal, videóval, kisebb plakátokkal készültek. A szép számmal összegyűlt külföldiek sem álltak másképpen a feladathoz. Homlokráncolva törték a fejüket, h vajon mi lehet a leghatékonyabb módja az önvédelemnek a veszélyes zombikkal szemben. Én csak pislogtam, még csak egy filmet sem láttam a témában! Először megtudtuk, h mit is jelent pontosan a zombi szó, honnan ered. Majd, h minek a hatására alakulhat ki a mutáció: legtöbb százalékban kormányzati kutatások eredménye, de okozhatja vírus is, vagy akár terjedhet szexuális úton. A legjobban veszélyeztetett nemzet ki más lenne, mint az USA, majd a britek, az ázsiaiak és ezután jön az egyéb kategória, ahova mi is tartozunk. Itt egy kicsit azért fellélegeztem, h de jó, akkor nagy eséllyel nem támad meg egy zombi, de ezek után megjegyezték, h az európai népességet inkább a vámpírok tizedelik. Na bumm...még egy dolog, amitől félhet az ember. Ezek után jött a legizgalmasabb rész. Sorra vettük, h hova érdemes menekülni Siem Reap-on belül, ha bekövetkezne a vészhelyzet. Az első helyen a szupermarket végzett, mert egyrészt tele van kajával, másrészt jól védhető és mivel kétemeletes, egy esetleges zombi betöréskor fel lehet futni, ők viszont állítólag nem tudnak lépcsőt mászni. És amit még kiemeltek, h ott jó sok ATM van!! :D Még szerencse! Biztos eszembejutna pénzt levenni, miközben egy csapat zombi üldöz. A többi helyezett között volt egy bank épülete, és a város határában lévő krokodil farm is. :) Végül pedig meg kellett vittnunk, h mik a leghatékonyabb fegyverek egy közelharchoz a zombikkal. Ezt segítette egy nagyon tanulságos oktatóvideó egyenesen az amcsiktól, hiszen mégis csak ők a nagy mesterei a zombiellenállásnak.

Íme, nehogy kimaradjatok a mókából:

http://www.youtube.com/watch?v=zzkJbWl45kU

Igaz, megkaptuk a know-how-t, ami hasznos, de mivel mi most Kambodzsában vagyunk, így a dél-kelet ázsiai körülményekhez kell alkalmazkodnunk a fegyvernem megválasztásában. Gyors kupaktanács és az eredmény: motor vagy tuktuk, aminek az oldalára éles vágóeszközt rögzítve levághatjuk a zombi lábát és így nem tud követni. Gázpalackrobbantás. Elektromos teniszütő, ami elvileg a szúnyogok ellen van, de pillanatnyi ártalmatlanításhoz ez is jól jöhet.

Mostmár megnyugodhattunk, kellően felkészültünk arra az esetre, ha a várost elözönlené a sok zombi.

Zárásként mi más következhetett volna, mint Michael Jackson örökzöldje:

http://www.youtube.com/watch?v=oe88N1sWpgs

Hogy hogyan is kerültünk bele ebbe az eszement programba? :) Egyik nap Siem Reap egy új részét fedeztük fel. Tele jobbnál jobb helyekkel. Apró boltok, mind tele iparművészek alkotásaival, ruhákkal, ékszerekkel, táskákkal, festményekkel! Nagyon megörültünk, h ilyen is van ebben a városban! Szinte egy új világ nyílt meg előttünk! Nem hittünk a szemünknek, h megtaláltuk a kreativitást Siem Reap-ban! Az egyik boltba szabályosan mind a ketten beleszerettünk! Tele van csupa ötletes tárggyal, amiket hihetetlen alapanyagokból alkottak meg, pl nyaklánc puskatöltényekből, nyaklánc leveses kanálból, portrékat, amiken a nyaklánc nem festve van, hanem fizikai valójában a képhez ragasztva és még holnapig sorolhatnám! Mikor a 2. nap is ott találtuk magunkat, kiszúrtam magamnak az egyik eladót és elkezdtem kérdezgetni a boltról. Kiderült, h ő az egyik tulaj és egyben tervezője a ruháknak. Meglepődődött, h mi fél éve itt élünk és nem futottunk még össze vmelyik szupermarketben vagy buliban. Elég sokat beszélgettünk és a végén meghívott ebbe a zombis buliba. Mi pedig bevállaltuk. Jó alkalomnak bizonyult, h megismerjünk más itt élő külföldieket. Igazából vicces volt az egész. A helyet, ahol az egész megrendezésre került ArtDeli-nek hívják és a kedvenc helyünk lett MAn-nal. Direkt festetlen falak, szinte mintha omladozna, abszurd kiegészítők. A lámpabúrák műanyag benzines palackból vannak. A menü képkeretbe van foglalva. Tele van az egész helyiség, ami egyben söröző, galéria, bolt, régi tárgyakkal dekorációként és igazán abszurd festményekkel. Nagyon hangulatos! Kivülről pedig olyan, mint egy kis mediterrán házikó a szűk utcácskákban! Imádom! Megint elkalandoztam...vissza a zombikhoz! Nehezen tettük magunkévá a témát és az egész szituáció komolyságát. A többiek teljes beleéléssel szóltak hozzá. Persze, röhögés lett általában a vége, mint az oktatóvideónak is, de nekem egy kicsit idegen volt még a szitu. Viszont mókás és emiatt a következőre is el fogok menni, amikor is a téma az lesz, h hogyan randizzunk egy vámpírral. A Twilight trilógiának köszönhetően ez a téma közelebb áll hozzám! :D

Szombati lazulásként

2010-08-21T19:04:00.001+07:00

Találtam a neten egy videot, amit meg szeretnék mutatni nektek. Nem a legjobb, mert elég gyorsan vált a képek között, de azért a célnak megfelel. Láthattok pár pillanatot a siem reapi hétköznapokból.

http://www.youtube.com/watch?v=VJALiWdtBvE

A legelső kép nagyon mókás, a zöld lámpa a gyalogos átkelőnél. Mindig elszórakoztat, ahogy nézem, h begyorsul. Az is felmerül bennem, h otthon is jól jönne, így mindig mosolyogva kelnék át az úton.

Ezek után kíváncsiságból elkezdtem tovább keresgélni videókat a városról. Válogattam pár jobbat Nektek, így szombat délutánra, pihentető szórakoztatásként! :)

1. Utcai műsor

http://www.youtube.com/watch?v=cSpuC4ELDCM

Nagyon meglepődtem, h ez is fent van! Ez a srác egész nap járja a belvárost és a forgalmasabb éttermek előtt leáll és előadja a kis performanszát! A zene dübörög, figyelemfelkeltésként, annyira, h beszélgetni, semmit nem lehet mellette. A végén pedig körbejár adományért.

Mióta ezt a videót rögzítették azért változott pár dolog: rövidebb lett a srác haja (tüsi), a program annyiból áll, h nincs a kártyás felvezetés és beszerzett azóta egy vékonyabb matracot, amire érkezik az ugrások után. Na igen, jóval többször ugrik és a karika egésze ég!!!

2. Pub street

http://www.youtube.com/watch?v=h8fZlUO1OvI&feature=related

Sokszor emlegetem, h megyünk ide enni, inni. Ez a fickó végigjárja az egészet, bár nappal. Esti videók nem voltak túl jók. Igaz, sokat beszél a pacák és lassú, de legalább rendesen látni az éttermeket. Ahova mi szoktunk járni leginkább, a Tigre de Papier és a Temple Bar, néha pedig Angkor What. Pár dolog itt is megváltozott azóta, éttermek jönnek-mennek, mint pl a Crocodile Burger, én már hírét sem hallottam! Ja igen, egy fontos dolog, nappal autóval, motorral is át lehet menni az utcán, este viszont a rendőrök lezárják és a gyalogos az úr! :)

3. A város és egy kis utazás tuk tukon

http://www.youtube.com/watch?v=ekvnEAK9sCc

Nagyon jó kis videó. Minden benne van és rendesen, jó minőségben. Bár sajnos, nekem leáll egy idő után, de addig is érdemes megnézni.

Még egy: http://www.youtube.com/watch?v=_bOH57egJfw&feature=related

Azért érdekes, mert 0.39-nél látszik a házunk!!!! :D Bal oldalt, láthattok egy sorházas részt, abból az első!

4. A végére egy kis móka

Bővült a khmer feldolgozások köre ezzel a gyöngyszemmel (eredeti: Lady Gaga - Pokerface), mindenkinek jó szórakozást hozzá! :)

http://www.youtube.com/watch?v=zI0eMMiLSAY

Augusztus 20.

2010-08-20T17:37:00.002+07:00

Elérkeztünk egy újabb otthoni ünnephez. Igaz, nem sokat érzékelünk belőle. Ha nem olvasnánk 1-2 hírportált, sztem úgy menne el ez a nap, mint bmelyik másik itt, Kambodzsában. Bár így se sokkal másképpen! :) Fura ez, h ennyire el lehet ezt felejteni, hiszen magyarok vagyunk és szeretjük az ünnepeinket, de ha nem vesz körül minket a készülődés és a felhajtás, akkor észre sem vesszük. Ma is egy véletlen pillanatban ugrott be, h milyen nap van és azért kéne vmit csinálni. Mi mást, mint este bemegyünk a Pub streetre, beülünk egy hangulatos helyre és koccintunk a haza egészségére. Sajnos, nincs itt akkora magyar közösség, h vmi ünnepséget lenne érdemes szervezni.

Ha tudatosan, ha nem, azért a mai nap elég különlegesen indult. Egyik ismerősünk meghívott minket és egy német baráti párt, egy kis hajókázásra. Most indul a vállakozása az angkori területen. Az egyik víztározóban, ami Bayon-t veszi körül, reprodukált khmer gondolaszerűségekkel lehet körbehajózni a templom falait, a délutáni órákban akár naplementét is nézni.

Így néznek ki a hajók

Útközben: ballonokkal és bottal úszó helyi

Igaz, még nincs minden készen. Később, októberre van tervezve a hivatalos nyitás. A szolgáltatások között rengeteg kiegészítő program van beterverve, valamint étel és ital is kapható lesz. Nagyon jó ötlet! Írtó hangulatos és egyedi élmény. A kis hajók szinte hangtalanul siklanak a vizen és nem hallasz mást csak madárcsiripelést és a csöndet! Maga a nyugalom ez az út!

Fán szárítkozó madár (elfelejtettem a nevét,
:( ő az, aki a vízben úszva halászik)

MAn kezén időzött egy pár percig ez a kis lepke

Gyönyörködhetsz a természetben és, ha szerencséd van, elkaphatsz egy-egy átvonuló vizibovalycsordát is!

Bivaly anyuka

...és a borja

A hajó hátuljában állnak a khmer édespofák, akik minden izomerejüket bevetve gondoskodnak az előrehaladásról. Néha előfordult, h ijedten nyúltam vmi kapaszkodási lehetőség felé, félve a beborulástól, de sztem ez csak az én gyenge idegzetemnek köszönhető. Van némi imbolygás, de hát ez elkerülhetetlen, ha többen ültök egy csónakban és ráadásul vizen vagytok! :D Mellesleg, ezek a fiúk bmikor bkit kimentenek, sőt, aki otthonosan érzi magát rikító narancssárgában, mentőmellényt is felvehet! :) A legjobban az tetszett, mikor megcsörrent a hajónk kormányzójának a telefonja, gond nélkül felvette, megbeszélte a kis dolgait és közben halál nyugodtan lavírozott. Én mondjuk, kicsit jobban aggódtam, h mi lesz ebből, de igazán megszokhattam volna, h a khmerek ebből igazán nem csinálnak problémát! Egyszerre két dolgot csinálni, simán! :)

Ennek köszönhető a gondola érzet

Nagyon tetszett a hajók eleje

Idilli! :) A város és a turista tömeg, itt andalogva, egy messzi világnak tűnik! Innen is lehet angkori romokat látni, úgyh ez sem marad el, ha vki feltétlenül erre vágyna! :) Tökéletes kezdet volt a mai napra! :)

Csónaktöltelékek :)

Ezután, kellően megéhezve, a friss levegőtől, bevetettük magunkat az újonnan felfedezett indiai étterembe és egy kimondhatatlanul nagyot és jót ettünk! Most épp MAn kattant rá erre a fajta kajára. Tegnap ebédre én mexikóit ettem, ő pedig indiait! Szerintem, ez neki, már a 3. ilyen nap volt, én pedig a magam részét már nem is számolom! :D Készen vagyunk! Azon kaptam magam, h kezdem élvezni a csípős ízeket (egyelőre még csak az enyhébbet), pedig korábban mindig tiltakoztam ellenük! Mit tesz velem ez a hely?? :D

Más téma:

Büszkék lehettek rám, mert az elmúlt napokban három munkára is beadtam a jelentkezésem. Mindegyik nagyon tetszik és akár egyszerre is tudnám csinálni őket, mert nem olyan nagy kaliberűek. Úgy érzem, h nekem valóak! Légyszives nagyon nagyon drukkoljatok! Bárcsak legalább kettőt megkapnék! Jól jönne egy kis elfoglaltság és tapasztalat. Helyben igazából csak az egyik kötött, Siem Reap-hoz, a másik kettő máshol is művelhető. A részletekbe csak azért nem merek most belemenni, mert eddig akárhányszor elkiabáltam a dolgokat, nem sikerültek. És most nagyon szeretném, ha ez összejönne!

A másik dolog, h mégsem utazunk haza szeptemberben. Már nem emlékszem, h írtam-e korábban, de ez volt a terv. Nagyon vágyunk haza, egy kis vénasszonyok nyarára és őszre, a Balatonra, Margitszigetre, az Oktogonra, a várra, nem csak a családra és a barátokra. De átgondoltuk és racionálisan, na meg pénzügyileg, ez most nagyon nem jó döntés a részünkről, bármennyire is megszakad a szívünk. Úgyh maradunk a popónkon, amíg nem gyűjtünk össze elegendő megtakarítást, amit nem nullázzunk le teljesen egy otthoni úttal. Szerintem, ez kb 2-3 hónap plusz jelenthet. Utána viszont megyünk és végigesszük, bulizzuk, sörözzük, barátkozzuk, családozzuk és öleljük, pusziljuk egész Pécsett, Herceghalmot, Érdet és Budapestet!!!!!!! Tessék rettegni!!!! :)

Új blog

2010-08-17T19:53:00.001+07:00

Egy ideje, már terveztem, csak lassan készült, de végül, megszületett az új blogom. Lehet, h fogjátok a fejetek, h még egy, amivel lépést kell tartani, de ez most kicsit más. Kedvet kaptam ahhoz, h egy helyen le legyen írva, h milyen könyveket olvastam mostanában és azok milyen élményt adtak nekem. Tudom, megtehetném mindezt egy sima word fájlban is, de olyan izgi ez a blogozás! :) Gondoltam, megpróbálom, végülis mi veszíteni valóm lenne! Sokkal több örömöm van benne úgy, h mindezt megoszthatom másokkal is, mint h csak saját magammal. A címe: Tea, csoki, kanapé és ez alapján, itt éritek el:

http://teacsokikanape.blogspot.com/

Egyszerűbb nevet nem sikerült találnom. El sem tudjátok képzelni, mennyi ideig tartott kiötleni! Minden foglalt volt, ami nekem tetszett! Ezután sokáig piszmogtam a külalakkal is: milyen szinek legyenek benne, milyen betütipus és méret, milyen kép a háttérben, stb. Aztán jöttek az elemek és azok elrendezése. Nem egy napos művelet! :) Ezután kezdtem csak megírni a bejegyzéseket. Nah hát ennyi elég is a vajúdás időszakáról! :) Egyelőre a jelenlegi kinézet marad, semmi extra, de szerintem csinos. Amíg nem ér vmi komoly kritika, addig jó lesz! :)

Szóval bízom benne, h tetszeni fog a blog és olvasgatjátok. Külön örülni fogok, ha találtok 1-2 jó könyv tippet! Ha pedig már túlvagytok bmelyiken is, akkor nem fogok megharagudni a hozzászólásokért! Csak hajrá! :)

Röf röf, malac-spuri barang módra

2010-08-15T16:48:00.000+07:00

Tegnap este felmerült bennem a kérdés, h ha egy alapítvány vagy, akkor hol a határa a pénzgyűjtési módszereknek. Adott ugyanis egy helyi szórakozóhely, ami valószínűleg külföldi tulajdonban van és ahogy ez dívik ilyen barang körökben, néha-néha otthont ad egy-egy jótékony céllal megrendezett eseménynek. Nem tudom, ki volt az, de csak "gratulálni" tudok neki, aki megálmodta, h úgy próbál pénzt szerezni a khmereket segítő programoknak, h malacfuttatást szervez. Őszintén szólva, nem tudom, h megéri-e mindez olyan áron, h közben amúgy is szerencsétlen sorsú állatokat zárnak egy ketrecbe, majd a frászt hozva rájuk körbekergetik egy keskeny kis pályán. Kicsit morbidnak találtam, de az is lehet, h túlzásba viszem az állatbarátságot (ami persze messze elhagy, mikor egy ezerlábú közelít meg). Összeszorult a szívem, mikor a kis malacokat hallottam sipitozni. Voltak köztük páran, akik már a verseny előtt feladták és a nagy várakozásban elszundítottak, a többiek pedig egy kupacban várták a nagy eseményt. Nagyon aranyosak voltak, csupa kis rózsaszín malacka egy halmon, kivéve egyet, amelyik kis szürke foltosra sikeredett, mi neki szurkoltunk. Az egész úgy működik, h fogadhatsz pár dollárral a számodra legszimpatikusabb versenyzőre, akik mögött egy-egy alapítvány, étterem vagy bmilyen cég áll. A bevételt jótékony célra ajánlják fel. Ha mindenki megtette tétjét, elindul a verseny. A szórakozóhelyen belül lekerítettek egy össze-vissza kanyarodó részt, mint pálya, amin a hajtók kergetik a malacokat, akik nagy röfögés és sipítás közepette futnak végig...bár nem mindig a jó írányba. Volt, h bemásztak a közönség közé, hiába volt háló a pálya mentén! :) Közben pedig a versenybírák mérik az időt. Az nyer, aki a leggyorsabban futja végig a kört. Maga a hangulat olyan átlagos volt. Mivel zuhogott kint az eső és a hely közepe fedetlen volt, mindenki nyomorgott azon a kis helyen, ami a nézőknek volt elkerítve a kevéske nádtető alatt. Ment a szurkolás is, de ahogy láttam, inkább a csapattagok drukkoltak saját maguknak. Úgy láttam, h a szervezők és a malactulajdonosok barátai ismerősei jöttek el és ez csupán egy plusz lehetőséget adott a bulira, a beszélgetésre és persze, az adakozásra. Mindez már rutinszerűen megy a helyi barangoknak. Hiszen, ezért vannak itt, legtöbben biztosan. Bennem viszont végig ott volt, h ezek az emberek ugye segítenek a helyi rászorulóknak, minden alkalmat megragadnak arra, h az alapítványukat kiemeljék a többi közül, h az emberek rájuk figyeljenek, nekik fizessenek. Ez rendben is van. Na de hogy ehhez állatokat használnak fel, nekem kicsit abszurd volt, akkor is, h ha ezek a malacok előbb-utóbb az ebédlőasztalon kötnek ki. Jobban tetszenek az olyan módszerek, mint mikor végigbiciklizik Kambodzsát vagy vetélkedőt szerveznek pénzgyűjtési céllal és így népszerűsítik a különböző szervezetek a céljaikat. Abban nincs benne egy harmadik, alárendelt és kiszolgáltatott helyzetben lévő fél. Persze, ha félreteszem ezt az érzést, időnként vicces volt a verseny, de alapjában véve, szerintem nem a legmegfelelőbb módja a támogatásnak. Emiatt nem is lehetett olyan önfeledt a szórakozás.

Az esemény képekben:

A helyszín

A sok szalma az előtérben a fedetlen részhez tartozik, ahova zuhogott az eső, mindenki a tető alá húzódott. Középen leghátul látni egy kisebb tömörülést, ott voltak a malackák összegyűjtve és egyben a start.

A versenyzők, kb 10-n voltak

Kis dundi szundimanó

A kedvenc

Eső

Ennek köszönhetően álltunk a trutyiban

Malachajtás 1.

Malachajtás 2.

Malachajtás 3.

Több féle stratégiája volt a hajtóknak, h a versenyzőik elérjék a megfelelő sebességet: volt, aki próbált a malac háta mögött tapsolni és így ijesztgetni. Egy másik módszer volt, amikor a hajtó szinte a popsijánál fogva végigtolta a pályán a röfit, lényegében szó szerint seggen csúszva ért célba! :) A harmadik mód a papucs-csattogtatás volt, magyarul a földhöz csapkodták a papucsot, ami a tapsnál hangosabban csattant és gondolom abban remékedtek, h így jobban megijed a malac és gyorsabban fog futni.

A többiek vhol ezek keverékét alkalmazták vagy szimplán csak noszogattak, popsira csaptak, h haladjon a menet. A legtöbb esetben az állat uralta a terepet, aki szegény, futott, amerre látott és ez nem mindig esett egybe a kijelölt útvonallal! :)

A cél

A Pub street, SR központi része este, esőben

A siem reapi éjszakai élet

2010-08-14T19:30:00.003+07:00

El kell mesélnem Nektek a tegnap esténket! Azon túl, h felfedeztem, h mexikói kaja függő lettem és megint ebben az étteremben kötöttünk ki, több apropója is volt az iszogatásnak. Az egyik, h az én imádott Nővérkém tegnap ünnepelte a születésnapját és megígértem neki, h iszok az egészségére, valamint egy ismerős önkéntes csoport, akiknek az alapítványa szintén Koh Kerben dolgozik, a hétvégén repül haza Amcsiföldre és úgy határoztunk, megérdemelnek egy búcsubulit. Az isteni finom chimichanga után a koktélozás felé vettük az irányt. Először arra a helyre mentünk, még kettesben, ahol olcsón lehet B-53-t inni. Ismeritek ezt a fajta rövidet? Én Kambodzsában fedeztem fel és nagyon megtetszett! Egy feles pohárba a következő sorrendben öntik bele az italokat: legalulra kahlua (kávélikőrszerűség) majd baley's és vodka!!!! :) Ezt így egyszerre kell felhajtani, egy kicsit hagyni kell, h a szádban összekeveredjenek az ízek és, utána engedheted lefelé! Kellemes, krémes, csokis íze van, ezért kedveltem meg. "Isten éltesse Marit!" felkiáltással végeztük ki! :) Ezután átmentünk egy másik helyre, lassan mondhatnám, h a szokásosra, ahol még anno a vodkás vmiféle leamortizálódást kaptam. Mi csak úgy hívjuk, h a 'Mammás hely', mert egy idős hölgy a tulaj, aki mindig ott van egészen zárásig és koordinálja a fiatal felszolgáló lányokat. Vonzó ez a kis étterem, mert olcsó a koktél és egyet fizet, kettőt kap akció van mindig, plusz ingyen popcorn! :) Tipikus, mi? :) Szóval ide vittük az amcsi csapatot is. Nagyon jó hangulatban telt a koktélozás, jókat beszélgettünk. Meglepett, mert az átlagéletkor kb. 20 volt és megismerkedésünk elején kicsit tartózkodtam tőlük. Nem csak amiatt, h nehezen érthető az angoljuk, de azért is, mert túl fiatalok és olyan kis kelekótyának tűntek, nem volt túl sok kedvem jópofizni velük. Ejnye-bejnye, azok a csúnya előítéletek! :) No de a lényeg, h nagyon jól éreztük magunkat, annyira, h a csajok (9ből 3 fiú volt csak) eldöntötték, h ők karaoke buliba akarnak menni. Fogtam a fejem! Jesszus, nincs az az alkoholmennyiség a Földön, amivel engem rá lehet bírni, h azt a mikrofont a kezembe vegyem és még hangot is adjak ki! Ráadásul mindezt közönség előtt! Még a fürdőszobában sem merek énekelni, mert a csempék sokkos állapotban esnének le a falról! Igen, ne is akarjátok elképzelni, mennyire hamis hangom van! Végül persze a többiekkel tartottunk, nem nagyon volt más választásunk, elvégre is ez az ő estéjük volt. Nem tudom, h otthon van-e ilyen hely, de engem teljesen meglepett az itteni karaoke kultúra. Nem úgy történik a hangbűnözés, h van egy szórakozóhely és az egyik részében kialakítanak egy külön részt, ahol összegyűlhetnek a bátrak, hanem az egész olyan, mint egy szálloda. Külön szobák vannak külön mosdóval, nagy bőrkanapéval, és persze, személyzettel, akik csini, miniszoknyás khmer lányok. Fiúk nem dolgozhatnak ilyen munkakörben, mert még ne adj isten visszaesne a forgalom! És igen, ezeknek a hölgyeknek kulcsszerepük van. 1. Kezelik a karaoke gépet (több kevesebb sikerrel) és 2. ellátják a vendéget sok sok itallal, h véletlenül se környékezze meg őket a szégyenlősség ördöge, valamint, h hadd fizessenek! :) Itt is lelkesen alkalmazták azt a vendéglátói technikát, kezdem azt hinni, h ez itt szinte tradíció, h amint ittál egy kortyot a sörödből, utánatöltenek. Az mindegy, h van még abban a szerencsétlen pohárban bőven ital, a lényeg, h tele legyen, Te pedig jó részeg! Ilyen körülmények között töltöttük el a karaoke-s perceinket. Az amcsi lányok egy percig sem teketóriáztak, rögtön a Celine Dion-os Titanic betétdallal kezdtek! Brrr...no comment! :) Természetesen, egyáltalán nem érdekelte őket, h mi, vagyis én nem akarok énekelni, rögtön másodiknak mi találtuk magunkat a figyelem középpontjában. Ez lett a számunk: The Archies - Sugar, sugar. Ha másképp nem, így biztosan beugrik:

http://www.youtube.com/watch?v=JywK_5bT8z0

Szerencsémre, erre a számra mindenki belelkesült, elkezdtek tombolni és túlordibálni a mi performanszunkat. Legalábbis az én kornyikálásomat mindenképpen, mert hiába volt mikrofon a kezemben, nem hallottam vissza magam. Jó, az is igaz, h nem is adtam ki túl erőteljes hangokat... Nem úgy, mint MAn! Direkt jó mély és vicces hangon kezdett énekelni, cselesen. Úgyh lényegében végignevettem az egészet és párszor elnyikkantottam egy "Oh, háni, háni, jú ár máj kendi boj"-t. Szerencsétlenségünkre, a khmer szerelmes balladák sem maradtak ki a sorból, bár itt már kicsit hanyatlott a hangulat. Mivel volt két helyi srác is a társaságban, hagyni kellett, h ők is jól érezzék magukat. Erről jut eszembe! A számkínálat! Elég szegényes volt. Egyrészt, a listán csakis a dalok címe volt feltüntetve, előadó nuku! Lehetett találgatni! Másrészt, szinte csak csöpögős "de szeretlek" vagy "jaj elhagytál" tipusú számok voltak. Elég limitált volt az önkiteljesedés lehetősége. Furamód a khmerek imádnak andalogni. Ezt a diszkóban is bizonyították, ahova a karaoke bár után mentünk. Nem is akármilyen helyen kötöttünk ki, mint az egyik legkedveltebb dizsiben, ahova főleg a helyiek járnak. Eleinte mindenki tombolt a pörgős zenékre, az egyik csajszival még a külön emelvényre is felmásztunk táncolni. DE aztán...jött a szerelmes blokk! Ójajj! Hiszitek vagy sem, itt még ezt a korszakot élik, h egy diszkóban is lehet lassúzni...Annak idején, mikor belecsöppentem ebbe a világba, a házibulikhoz szokva hiányoltam ezt a részt, mára viszont már teljesen elképzelhetetlennek tartom, h bmelyik magyarországi szórakozóhelyen lassú számokat adjon le a dj...max feltuningolva! :) Úgyh ez volt az a pont, ahol elhatároztuk, h hazafelé vesszük az irányt. Nem tudtuk kivárni, amíg végeznek a csöpögéssel. Persze, ahogy annak lennie kell, mire elindultunk, beindult újra a buli, de már nem volt erőnk visszamenni. Búcsút vettünk az amcsi társaságtól heves "kapcsolatban maradunk" igéretekkel és "de jó volt megismerni tireket", stb. sallangokkal. Bár be kell ismerni, h így utolsó estére megkedveltem őket és sajnáltam, h elmennek...Hát így van ez itt, mire megszoksz egy új embert vagy társaságot, addigra már késő. A következő kép pdig az, h beesek az ágyba, az azt követő pedig, h arra ébredek, h a szomszéd házat felújítják és matatnak rajta. Nem voltam túl boldog...Összeszedtük magunkat, nagy nehezen, és na találjátok ki, h hol reggeliztünk??? :) Igen!!! A mexikóiban!!!! :D Isteni reggelit tálaltak nekünk: tortilla tekercsben rántotta, sajttal és krumplival, mindehhez salsa szósz! Fincsi! Lehet, h kicsit bizarul hangzik, de egy ilyen reggelre ez volt a tökéletes kezdés! :D

Fél év

2010-08-10T18:30:00.004+07:00

Hihetetlen, h már fél éve Kambodzsában vagyok! Nem hittem el, de tényleg nagyon gyorsan tellik az idő! Sőt annyira, h szinte meglepődtem, h 'csak' ennyi ideje vagyok itt. Mostmár vhogy inkább tűnik úgy, h régebbóta itt vagyunk, mint h lassan telne az idő. Gondolkodtam azon, h hogyan tehetném különlegessé ezt a bejegyzést, de egyszerűen semmi nem jut eszembe. Pörögnek bennem az elmúlt időszak emlékei, jók és rosszak egyaránt. Úgy érzem, vhol mélyen még mindig nem fogtam fel, h itt vok és, h mekkora szerencsém van. Kicsit félek attól, h mi van, ha nem használom ki eléggé ezt a lehetőséget és nem élem meg intenzíven azt, h a világ eme tájára vetett a sors. MAn-nal sokszor feltesszük magunknak a kérdést, h annakidején, mikor útnak indultunk, mik voltak az elvárásaink ettől a egy évtől, amit Kambodzsában tervezünk tölteni és hogy hol tartunk abban a pillanatban. Sajnos, nem áll túl jól a helyzet. Ugyanakkor az is igaz, h sok olyan élményben volt részem/részünk, amik nem voltak betervezve. De egyelőre nem érzem, h változnék. Hogy Kambodzsa hatna rám. Figyelem magam és nem látok előretörést. Pedig az egyik dolog, amit várnék ettől az egy évtől az az lenne, h tisztábban lássam önmagam és a terveim, h öntudatosabban térjek haza. H végre legyenek konrét céljaim és ne csak a zavarosban halásszak. Azt reméltem, h majd itt, ebben az új világban megvilágosodok kicsit és magamra találok. Hát sajnos, mindez egyelőre netgatív. Semmi. Úgy érzem, h ugyanaz vagyok, aki február 2-án Ferihegyről elindult. Nem érzem, h több lennék, sőt inkább, h kevesebb. Az biztos azért, h sokat tanultam az utóbbi fél évben, csak éppen nem abból az irányból, ahogy terveztem. Rájöttem, h mégsem vagyok olyan rugalmas egy új kultúrával szemben, mint gondoltam. Hazai környezetben pik-pak alkalmazkodom, de amint fordul a helyzet, leblokkolok. Mostmár azt sem mondhatjuk, h türelmetlen vagyok. Mert eltelt fél év! Az nagyon sok idő! És én, úgy érzem, még mindig, ugyanott toporgok. Keresem az utam, tapasztalom ázsiát, de mindezt csak visszafogottan, mértékkel. Valahogy nem lubickolok a helyzetben és nem értem, miért. Arra is rájöttem, h párostul kiköltözni egy vadidegen helyre sem könnyíti meg olyan mértékben az ember helyzetét, mint vártam volna. Plána, ha a másiknak már ismerős a terep. Mert a végén rádöbbensz, h egyre jobban igényled, h fogják a kezed. Ez nem jó. Hol az otthoni függetlenségem és önállóságra törekvésem? Lehet, h valójában nem is vagyok ilyen? Hanem kell vki, akire folyamatosan támaszkodhatok? Vajon honnan lehet megállapítani, h melyik a valós helyzet? Otthon vagy itt? Melyik vagyok igazán én? Mindig is azt gondoltam, legalábbis azt gondolom, h így gondoltam (lassan kezdek mindenben kételkedni :)), h egy párkapcsolat az, amikor, két szabad ember egymás társává válik, úgy h nem elszívják egymás energiáit, hanem kiegészítik egymást. Amikor kiegyenlítődik az adok-kapok aránya. Sokszor érzem itt azt, h a kelleténél több szükségem van MAn figyelmére és törődésére. H szinte már túl sokat lát belőlem és nem tudom, h ez jól van-e így. Jajjj, de hiányoznak a barátok! A tanácsok! Egy jó kis csajos dumcsi vmelyik budapesti teázóban! Vagy egy gyors sürgősségi megbeszélés a D. folyosóján! :) Erről jut eszembe, h még egy dolgot megtanultam itt: h hiába tud a párod a legjobb barátod lenni, a többieket nem lehet pótolni. Mert nem mindent osztasz meg a szerelmeddel, szükség van mások társaságára. Hadd mondjak egy példát, néha jól esik, amolyan figyelemelterelésként, női dolgokról csacsogni, mint a ruhák vagy a frizura vagy egy csajos mozi. Azt hiszem nem túlzok, ha azt merem állítani, h a pasik igen nagy része egyetért velem abban, h ezeket a témákat szívesebben engedik át a barátnőknek. :) Szóval eddig nem vettem észre, de mostmár kezdem, h a barátaim mennyire fontos szerepet játszanak az életemben. Persze, nem csak a fent említettek megbeszélése miatt, hanem mert nehéz virtuálisan mellettük lenni, amikor szükség lenne rá, meghallgatni, h éppen hol tart az életük. Vagy elmondani nekik szemtől szemben, h mi történt velem az elmúlt egy hétben. Vagyis osztozni jóban és rosszban. Na jó, nagyon szentimentális kezdek lenni...abbhagyom!

A lényeg, h azt hiszem, ez a kambodzsai út nem éppen azt hozta, amire számítottam és ezzel meg kell barátkoznom. El kell fogadnom, h hiába vannak elvárásaim magammal szemben, az élet kifürkészhetetlen ésha nem vagyok elég erős akaratú, akkor elsodor magával egy másik irányba.

Magyarul, csipkerózsika ébresztő!!! Kapd össze magad!!! Ésha nem késő még...

Főzőiskola

2010-08-09T19:11:00.005+07:00

Épphogy felocsúdtam a dengi lázból, máris egy főzőiskola forgatagában találtam magam. Köszönhető ez egy magyar lánynak, aki épp átutazóban volt Siem Reap-ban és korábban felvette MAn-nal egy közös barátjukon keresztül a kapcsolatot. Megkérdezte, h nem lenne-e kedvem hozzá csatlakozni és megtanulni egy-két fogást khmerül főzni. Mivel már én is terveztem ezt egy ideje, épp kapóra jött a meghívás! Több étterem is hirdeti a saját főzőiskoláját, kb. 12-20 dolcsiért. Jó kis programnak tartom, annak, aki szeretne picit belelátni, h hogy hogyan is készülnek a helyi finomságok. Tudom, szégyen gyalázat, de még nem kóstoltam egy csomó khmer specialitást. Úgyh ezúttal belecsaptam a lecsóba és előételnek a tavaszi tekercset, főételnek pedig az amok fish-t választottam. Az előbbit azért, mert állandóan ezt eszem itt és gondoltam, nem árt megtanulni az elkészítési módját, az utóbbit, mert még sosem ettem. Bár volt bennem némi aggodalom, h talán nem éppen a saját magam által kreált amoknak kéne az elsőnek lennie, de hát már nem volt visszaút.

Egy tábla mutatta be a főzősuliban, h mik a helyi fűszeralapanyagok

A helyi gyümölcsök

A programot úgy hírdették meg, h először elvisznek piacolni, ahol megvesszük a hozzávalókat, majd azokból alkotjuk meg életünk khmer specialitását. Ehhez képest ugyan bevittek a piacra, de nem vettünk semmit. Csalódottan vettük tudomásul, h ez csak egy kb. 5 perces gyors mustra volt. Igaz, legalább megtudtuk, h mit, hol lehet kapni és hogy néznek ki mielőtt kaja lesz belőlük. Hirtelen a koszos, büdös zöldség-gyömülcs és húspiac közepén találva magam kezdtem rájönni, h nem is olyan nagy baj, h nem töltünk el itt több időt a hozzávalók vásárlásával. Alig vártam, h újra friss levegőt szívhassak! Igaz, h ez a bejárásféle inkább azoknak érdekes, akik rövid ideje vannak csak itt és még nem merészkedtek a piacnak eme részébe. Kambodzsában úgy néz ki a vásár, h egy fedél alatt találsz meg mindent. Ruhanemű, szuvenír, selymek és legyekkel belepett hús, hal, gyümölcs mind egy helyen található, tőled függ, h merre veszed az utad. De általában, ahogy az ételek határához érsz, visszahökölsz a szagoktól! :) Ezért mondom, h ennyi előnye volt ennek a piaclesnek, h legalább bevezettek oda, ahova amúgy, magadtól, nem mennél be. Ezután visszarohantunk az étterembe. Hatan voltunk részesei ennek a röpke tanfolyamnak. Reggel 10 körül kezdtünk és kb 2ig tartott mire mindannyian végeztünk. Azt kell, h mondjam, h kellemesen csalódtam a végére az egészben. A lányka, aki levezette az egészet, kihangsúlyozom, h lényegében egyedül, nagyon ügyesen lavírozott hatunk között és adta ki az utasításokat, h ki-mit csináljon. Mindenki vállaszthatott két fajta ételt, amit szeretne megfőzni és nem kellett mindenkinek ugyanazt készítenie, h egyszerűbb legyen a főszakácsnak. Vállalták, h ahány ember annyi fajta kívánság és ez elismerésre méltó. Mire visszaértünk a piacról, egy külön helyiségben, mindenkinek ki volt készítve pár eszköz, mint kés, vágódeszka és hámozókés, plusz az előételének hozzávalói. És fel kellett venni a kukta kiegészítőket: extra csinos bordó sapi és kötény.

Munkára készen!

(bocsi, későn kapcsoltam, h fénnyel szemben nem a legjobb fényképezni)

Mindenki nekilátott az instrukciók alapján meghámozni, felszeletelni a zöldségeket. Ez a rész még gyorsan ment.

Sárgarépa, taro, édes krumpli, hagyma a tavaszi tekercshez (balról)

Ez lett belőlük első körben

Amikor ezzel elkészültünk, félretettük őket és a főétel fűszerei következtek. Ez nagyon meglepett! Nem úgy történt, h kapsz egy fűszerkeveréket és nosza dobd bele a lábosba, hanem egyenként megmutatták, h mi tartozik az amokhoz, hogyan kell hozzáállni (szeleteljem-e vagy hámozzam, eszik vagy isszák, stb.), majd mindet beledobták egy nagy mozsárba és szépen össze kellett dolgozni míg egy massza nem lett belőle. Az egész kb. úgy nézett ki, mint nálunk a vaj köpülése, csak kicsiben.

Amok fűszeralapok, curry pasta-nak nevezik: hagyma, fokhagyma, turmeric (úgy néz ki egészben, mint a gyömbér, csak belül narancs színű), gyömbér, lemongrass (citromfű szó szerint, de nem ugyanaz, mint otthon) (a sorrend bal felső saroktól jobbra haladva)

A köpülés :)

Amikor ezzel végeztünk lelassult az egész. Két tűzhely volt, ezen kellett osztoznunk. Először az előételeket főztük meg. A tavaszi tekercshez már korábban felszeletelt sárgarépát, hagymát, tarot, valamint édes krumplit kellett pálmacukron és olajon megforgatnom. Ha jól emlékszem vmi oyster szószszerűséget is raktunk rá.

Kukta nagy művigyorral :)

Ezután kör alakú rizstésztát kaptam és ezt kellett megtöltenem a zöldségekkel. Amikor készen voltam, bevittek az igazi konyhába, ahol olajban kisütöttem a kis dundi tekercseimet. Egy fél méterrel mellettem egy szakács épp az étterem sajátjait tekergette és gondolom, mondanom sem kell, h mindegyik tökéletesen egyformára sikerült és szép vékonyra...Jó, hát ez is rutin kérdése! :) Közben elkészült a szósz is. Itt úgy eszik a tavaszi tekercset, h egy chilis, halszószos, mogyorós lében mártogatják. Ez akkor meg is volt.

A kreálmányom: dundi, gigaméretű tavaszi tekercsek

Sajnos, nem tudtam minden egyes munkafolyamatot követni. Még egy kicsit gyenge voltam fizikailag és voltak pillanatok, h le kellett ülnöm, nem tudtam hosszan állni a tűzhely mellett, ahol ráadásul meleg is volt. Így a szósz elkészítési módjáról lemaradtam. :S A tekercsek után viszont következett az amok! Ehhez is meghámoztam és felszeleteltem a hozzávalókat, mint vmi zöld levél, ami nem értettem, h pontosan mi volt, bocsi, akkor volt ott még hagyma, hal és egy fura fehér gomba, ami megfőzve kicsit nyúlós-rágós lett.

Amok hozzávalók: ismeretlen zöld levél, hagyma, gomba, hal

Felszeletelt állapotban, "izgi", mi? :)

Először olajon megpároltam a hagymát, majd bele kellett dobnom minden maradékot, meglögybölték kókusztejjel és beletettem a köpült fűszerkeveréket is. Ez így mind együtt kellett összefőzni, vízzel. Amikor készen lett egy pofás banánlevélből készült kis tányérkába kellett beletenni a végterméket. Ezt is megmuttaták, h hogyan kell megcsinálni. Az amokot szimplán rizzsel eszik. Az íze kicsit édeskés a kókusztejtől, nagyon finom!

Íme: teszti főétel!

Ízlett a saját főztöm, még a tavaszi tekercs is!!! :) Pedig tartottam tőle, h milyen ízek fogadnak, de be kell ismerni, h eredeti khmer felügyelettel, nagyon rosszul nem sikerülhettek ezek az ételek! A szakács lányzó mindenkire nagyon odafigyelt, segített és válaszolt a kérdésekre. Senkit nem hagyott magára főzés közben. Sokszor egyszerre két embert vezényelt le. Úgyh végül úgy jöttem ki, h nagyon jól éreztem magam és szórakoztató volt megtanulni khemrül főzni.

A csapat :)

Ausztrál néni, japán srác, magyar ismerős lányzó, britt csaj, még egy magyar és ausztrál

(balról)

A szakácsok (a jobb oldali az, aki vezette a tanfolyamot)

A legjobban mégis az tetszett, mikor az igazi konyha részbe nézhettem be! :) Többször voltunk már itt és megnyugtató volt látni, h a helyiekhez képest steril körülményekből kapjuk az asztalunkra az ételt. Érdekes volt látni a sok kis szakácsot serénykedni és hogy milyen a helyiség fala vagy hogy vannak kikészítve az alapanyagok az asztalon.

Mikor mindenki elkészítette a saját kis menüjét, akkor az étteremben leültünk elfogyasztani azt. Ment a körbeajánlgatás. Ahogy láttam mindenki elégedett volt a főztjével. Desszertnek pedig sticky rice-t kaptunk. Nem láttam pontosan, h hogyan készült, de azt hiszem annyi, h kókusztejben megforgatják a rizst, jó sok pálmacukorral. Ettől összeáll, innen a sticky, ragadós név. Tortaformára lapogatják egy tányéron, mangóval és kókuszreszelékkel tálalták. Isteni finom volt! Nyami!

Mmmm...sticky rice!

Képzeljétek a végeredmény, még MAn-nak is ízlett, pedig ő nincs oda az édeskés Amokért! :)

Ha már kajáról beszélünk! A mai nap csúcspontja volt, h főtt csemegekukoricát ehettem! Megláttam az egyik utcai árusnál és lecsaptam rá! Húúúúúú, vmi leírhatatlanul finom volt!!!! Hazai ízek!!!

Na jó, most jött el a pont, h abbahagyom! Éhes lettem! Ma estére indiait tervezünk! Mmm...megyek megsürgetem MAn-t, h lassan indulnunk kellene! :D

A csíkos ellenség

2010-08-05T17:23:00.000+07:00

Megcsípett az a fránya szúnyog! Ej!!! De lecsaptam az összes mintájával együtt! Igaz ez mégsem volt elég ahhoz, h ne adja át nekem a mérgét. A dagadtcsíkosmindenitneki!!!! Úgyh elkaptam a dengi lázat. Ott álltam Koh Ker közepén, emberekkel körülvéve, egy kiterült, véres szúnyogpacával a kezemen és csak reménykedtem, h rosszul láttam, amit láttam. Eleinte senki nem vette komolyan, mikor kérdeztem, h hogy is néz ki az a bizonyos, sokat emlegetett és rettegett dengi szúnyog, mert mintha az utamba akadt volna egy. A tolmácsunk is csak mosolygott rajtam, h "ugyanmár! nincs itt tigris szúnyog!". Én meg igyekeztem elhesegetni a gondolatot és nem játszani hipohondert. Hát nem kellett! Egy hét elteltével jöttek a jelek, szépen, napról napra: gyengeség, bőr-, és izomfájdalom (mint mikor inflúenzánál tör a láz), erős fejfájás, magas láz, az ízlelés megváltozása, piros pöttyök a lábamon. Az eredmény kb. 2-2,5 nap kórház, infúzió (már megint!) és egyéb nyalánkságok. Eleinte az orvosok sem hittek nagyon nekem, h láttam volna, amint egy tigris szúnyog megcsíp, így elvoltak napokig a találgatásokkal, h mi lehet a bajom. Olyan ügyesen csinálták, h a végén, az egyértelmű jelek ellenére is, kezdtem elhinni, h mégsem dengi. Aztán a 3. napon a véremben kimutatták. Ez a trükkös ebben a betegségben, h idővel mutatja csak ki a foga fehérjét. Szépen haladtam tovább a forgatókönyv szerint. Kb. félidőben, hiába tolták le a lázamat, elkezdett újra visszamászni. Így jött a 2. kórházi és egyben hosszabb etap. Utáltam! Megint azok a ronda zöld falak, szúrkálások, ugyanazok az ápolói arcok és kérdések. Az állandó vérnyomás-, és lázmérés. Az orvosok is ugyanazt hajtogatták, de szinte mindig más analizált. Sajnos, nem lett jobb kedvem odabenn és nem tett jót a túl sok szabadidő sem. Ilyenkor elmélyül az ember a hülye önhibáztató és marcangoló gondolatokban. Ez hiányzott a legkevésbé. MAn közben munkája egyik legzűrösebb időszakát élte. Programok hada és pluszban ott voltam neki én. Lényegében a fején pörgött, h minden meglegyen mind a két fronton. Nem volt jó érzés ilyen áron kiszolgálva lenni, főleg, h a végén ő is kicsit belázasodott és kiütései lettek. De szerencsére, nem dengi! Ő ennél erősebb! Hamar legyűrte a bacikat! Végül a 10. napon kimondták az orvosok a tutit: a vírus távozott a véremből! Juhé!!!! A vérképem olyan szépen visszaállt az eredeti értékekre, mintha sosem lett volna rekordalacsony, mint kb. 2 nappal előtte! Sőt, azt is megtudtuk, h csak akkor veszélyes a dengi másodszor, ha közel van a két fertőzés egymáshoz. Egy év távlatában a betegség lefolyása már ugyanaz, nem életveszélyes. Ez megnyugtató! Tudom, most felhúztátok a szemöldökötök, h én mi a fenén nyugodtam meg. Hát azon, h nem kell leírnom Ázsiát! Ez el sem hiszitek, h mekkora megkönnyebbülés nekem! Eleinte azt hittem, h kész, vége, ennyi volt, soha többet nem mehetek semmilyen trópusi országba, mert attól kell félnem, h szembetalálkozok egy dengi szúnyoggal és végem! De nem így van! Most viszont nagyon vigyázok magamra! Ha kimegyek a házból kenem és sprézem magam szúnyogriasztó kencékkel. A táskámban kettő is van folyamatosan ezekből. A házban tele vagyunk elektromos kütyükkel és rovarriasztóval fújunk mindent folyamatosan. Úgyh remélem, mindenki számára megnyugtató, h védve vagyok! Plusz, még egyet tudok tenni az ügy érdekében: azt hallottam, a szúnyogok nem szeretik a vérben az alkoholt... :D

Eső, élénkzöld, nyugi és 31

2010-07-27T22:44:00.001+07:00

Megint kicsit hallgatóra fogtam, tudom. 10 napig voltunk Srayongban. Viszont közben alkottam Nektek egy bejegyzést, 23-án. Jó olvasgatást!

Hiszitek vagy sem, de már egy hete Srayongban vagyunk!!! Lassan nem is emlékszem Siem Reap-ra! :) Ami pedig a legfurább, h élvezem a falusi életet! Vicces, h a nap fénypontja, mikor esik és a „fürdőben” megtelik a tank vízzel. Ha nem így lenne, nagy gondban lennénk! Hiába, elvileg, bevezették július elejétől a 24 órás áramszolgáltatást, a mi házunkhoz még nem ért el. A régi, napi 3-4 órás villanyelérhetőséget pedig már megszüntették. Átmeneti állapot nincs. Így a kutunkhoz tartozó pumpát nem is tudnánk életre kelteni. Viszont megtehetem, amit még sosem, h oridzsinál esővízben fürdethetem felfrissülésre vágyó testem! Pazar, nem? :)

A többi dolog változatlan: ronda százlábúk és társai. De szokom a helyzetet, most már tényleg egyre kisebbeket ugrom, ha meglátok egyet. Sőt, valamelyik este a wc felé simán elmentem egy ilyen élőlény mellett. Hagytam, nyugiban elsomfordálni, az összes lábával együtt, a fal tövében anélkül, h riasztottam volna bkit is! Büszkék lehettek rám! :) Egy másik nap pedig egy mini skorpió társaságában pisiltem. Hiába, a szükség nagy úr! ;) Bár utána, szegényke, likvidálva lett (MAn által). Az éjszakák is jól telnek, a hangokat megszoktuk, csak kevés újat fedeztünk fel. Az egyik, amikor a nagyra nőtt gekkó, amit takej-nek hívnak, vadászik. Eddig nem tudtuk, de ilyenkor dobbant egyet, gondolom, nekilendül az áldozatnak, majd szépen, csöndben elnyammogja. Egyszer, már sötétedés után, ültünk kint a teraszunkon és mindketten felugrottunk, ahogy a fejünk fölött vmi mintha nekiment volna a falnak. Ekkor vettük észre, h a házi takej-ünk éppen vacsorázik. Még pár ilyen dobbantás jött és mi inkább messzebb húztuk a fotelünket a faltól. Biztos, ami biztos.

A falusi élet szépségeihez tartozik, h itt sokkal jobban látni az esős évszak jelenlétét. Ennek köszönhetően a természet életre kelt. Anno MAn felkészített erre, de mégsem számítottam ekkora változásra! Az egy dolog, h a fák, a bokrok és a fű kizöldül. Ez van otthon is. Viszont, ami egyedi és megismételhetetlen, az a rizsföldek színe! Ilyet még nem láttatok! Ez az igazi harapnivalóan zöld szín! Szinte világít!

Mmmm...

Meglátod és órákig tudnád nézni! Nem tudom láttam-e vha ehhez foghatót! A rizsföldek kis parcellákra vannak osztva és vhogy sehol sem látsz teljesen egyforma színeket. A pálmafákkal és faházakkal a háttérben annyira meseszerű az egész! Reggelente a táj megtelik szorgosan dolgozó emberekkel, kis színes pontokként a zöld mezőben. 1-2 helyen vizibivajok dagonyáznak a földeken vagy tehenek legelnek, esetleg egy gazda szánt. Imádom ezt a látványt!

Megy a munka

Hétfőn felkerekedtünk és elautóztunk Preah Vihear szitibe. Egy apró közigazgatási infó, h Koh Ker Srayong közösség fennhatósága alá tartozik, Srayong pedig Kulen város körzetébe, Kulen pedig Preah Vihear tartományhoz, a tartományt magát pedig, minő véletlen, szintén Preah Vihear-nek hívják. Tehát, ha dolgozol egy faluközösséggel, akkor ezekkel a közigazgatási szervekkel is szükséges együttműködni, és informálni őket a munka terveiről és fejlődéséről. Így történt ez MAn-nal is, aki ezen okból kifolyólag tervezte be ezt az utat. Én pedig örültem, h végre felfedezhetem ezt a környéket is, eddig még nem jártunk errefelé. A Siem Reap-ból Srayongba vezető út folytatása ez az irány. Ez a rész már sokkal hegyvidékesebb és nekem valahogy rendezettebbnek is tűnt.

Dimbes-dombos táj

Kulen hiába központja egy körzetnek elég kis város. Srayong-hoz képest nekem tisztábbnak látszott. Úgy a helyén volt minden, még körforgalmuk is van! :) Innen vezetett tovább az út Preah Vihear-ba, ami szintén kellemes meglepetés volt. Ez a városka olyan élhető! Persze, tartalmazza a szokásos khmer elemeket, mint a bódékból tákolt éttermek és boltok, büdös-koszos piac, de mégis több volt benne a zöld, a rendezettebb terep. Az egyik főúton kialakítottak egy édes kis sétányt, a közepén egy műemlékkel, hasonlóan a fővároshoz, Phnom Penh-hez.

Sétány

Rengeteg régi, megszürkült faház van a városban, sőt még cölöpön álló téglaházat is láttam (ez ritka), elragadó volt! Ami még újdonságként ért, h a minisztériumok egy négyzetkilométerre jutó aránya minden átlagot meghaladó. Vagy, ahogy, most mellettem MAn mondta, bhol állsz, ha köpsz egyet biztosan eltalálsz egy minisztériumot! :DD

Itt töltöttünk egy estét és vacsorahelyként felfedeztünk egy eldugott, de nagyon kis hangulatos éttermet. Még saját kiszolgálólányunk is volt, aki egész este ott ült az asztalunknál, és ha legördült a torkodon az utolsó csepp sör, de Te szeretted volna még egy percig nyugiban kiélvezni ezt a pillanatot, ő nem hagyta, melletted állt, készen, h utántöltsön. Mókás volt! Főleg, mikor MAn-nak ebből elege lett és mutatta a csajszinak, h ne merjen felállni, aki ezek után percenként mégis megpróbálta volna megtölteni a poharát, de mindig csak egy ’nem’ intést kapott cserébe és visszahuppant a helyére. Itt találkoztunk azzal a pincérrel is, aki tudta, h Budapest Magyarország fővárosa és leállt velünk beszélgetni, csak hogy gyakorolhassa az angolt. Így szépen lassan kialakult egy khmer-magyar kerekasztal beszélgetés. Persze, kb. a 2. kérdés az volt felénk, h mi a kapcsolat köztünk, megjegyzem, ezt a kérdést a pincér srác tette fel…MAn-nak (:DD) úgyh azt is megtanultuk, h khmerül mi egymásnak „szongszá” vagyunk, ami azt jelenti, h járunk khmerül. :) Tanulságos este volt…

Másnap reggeli és egy megbeszélés után felkerekedtünk, h ha már errefelé vagyunk, útba ejtsünk egy kis néznivalót: Preah Vihear templomát. Később kiderült, h félrevezettem magam, mert a város és a templom két ellenkező irányban van és kb. 110 km van köztük. Én azt gondoltam, h ezek egymáshoz közel vannak, ha már ugyanazt a nevet viselik. Hát nem így van! Kb. plusz 2-2,5 óra autóút volt mire a templomhoz értünk. Nem tudom, mennyire hallottatok róla, de ez a terület mostanában egy elég nagy figyelmet kapott a sajtóban. A thai és khmer határon található, pontosan és ráadásul a világörökség része. Emiatt turizmus szempontjából egyre felkapottabb. A két ország viszont nem tud megegyezni, h kihez is tartozik, mindkettő a magáénak vallja. Nem tudom, a pontos hátterét a konfliktusnak, de a lényeg, h kisebb harc alakult ki a határon. Utoljára április 3-án voltak összetűzések, pár órán keresztül. A jelenlegi helyzet pedig az, h mindenfelé katonákat látni, és ahogy sétálsz a templom felé, én ilyet még nem láttam, de bunkerek (tele tölténnyel és fegyverekkel) valamint homokzsákokkal elszigetelt állványokon álló gépfegyverek mellett mész el! Nem éreztem magam veszélyben, de fura volt ilyen közelségben megtapasztalni két ország közti konfliktust. Maga a templom egy hegy tetején van, lélegzetelállító látvánnyal! Az egyik oldalon már Thaiföld, a másikon még Kambodzsa. Gyönyörű! Fentről látni a hegyeket, erdőket, utakat, falvakat és innen nézve minden olyan békés és nyugodt. Nyoma sincs vitának.

A legfélelmetesebb mégsem ez a rész volt. Mikor megérkeztünk a hegy lábához, amin a templom van, kiderült, h a mi rozoga Toyota Pick Up-unkkal lehetetlen felmenni, nem bírná a motor a meredek utakat. Természetesen, pillantok alatt mellettünk termett 3 motoros és felajánlották, h felvisznek minket fejenként 5 dolcsiért. Hezitáltunk egy pár percet és végül rábólintottunk. Mi ugye 3-an voltunk, MAn, a tolmácsunk és én, így mindenki kapott egy privát motorost. Volt bennem egy kis izgalom a felfelé úttal kapcsolatban, de fogalmam sem volt róla, h mit vállalok!!! Ahogy megláttam az első emelkedőt lélekben rosszul lettem. Nem amolyan dimbes-dombos vidékről volt itt szó, mint én gondoltam! Véresen komoly meredek utak voltak felfelé, persze rendesen kiépítve aszfalttal, de ez akkor, abban a pillanatban vajmi kevés vigaszt nyújtott számomra. Rendesen tele lett a gatyám! A motorost pedig nem kellett félteni, adott neki. Persze muszáj is volt, különben nem tudom, h hogyan mászott volna fel a kétkerekű a hegyre! Ezek a srácok tudnak vezetni! Viszont magamhoz hűen, még fel sem értünk, de legbelül előre megszületett bennem az aggodalom a lefelé úttal kapcsolatban. Tagadhatatlan, h gyönyörű volt a kilátás felfelé és lefelé ez csak még jobb lehet, na de ha ezeken a meredek lejtőkön gurul egy motor, akkor a hajam lerepül velem együtt! Nagy megkönnyebbülésemre és ilyen gondolatok közepette végre felkapaszkodtunk a csúcsra. Mikor MAn is leszállt, láttam, h az ő arcára is hasonló érzések ültek ki az úttal kapcsolatban, mint nekem. Akkor kezdtük csak el vizsgálgatni, h ezek a motorok hétköznapi városi darabok voltak, annyi minimális tuninggal, h egy masszívabb tárcsát, vastagabb lánccal (nem értek hozzá, de MAn azt mondta, h ez az) raktak fel rá.

Ezután elindultunk felfedezni a templomot. Sajnos, szégyenszemre, nem tudok sokat a történelméről és olyan internet elérhetőség most nem áll a rendelkezésemre, h hosszan nézelődhetnék a hálón. Így is elég volt ott lenni, sétálni, ámulni a kilátáson, az építményen. Nem hiányzott a történelmi háttér, mert annyi minden más lekötötte a figyelmem! Mellesleg, mi is a többi látogatóét. Más fehér ember rajtunk kívül nem nagyon volt, csak khmerek. A thai-ok most nem túl szívesen látott vendégek, más külföldi pedig lehet, h nem mer még errefelé jönni, kicsit messze is van, bár nagyon megéri!!! Én mindenképpen szeretnék még visszamenni!

Templomrészletek

Több kisebb bejáraton és templomon kell keresztül menni, mire a látogató kiér a csúcshoz és a központi részhez. Egyre feljebb és feljebb jutsz. Angkorhoz és Koh Ker-hez hasonlóan itt is omladoznak a falak, de ettől csak jobban tetszik nekem, hiszen, ahogy ez lenni szokott ilyenkor borzongok meg a legjobban a történelmen, amiket ezek a kövek magukban hordoznak! Ezt mindenkinek látnia kéne! Annyira szép volt az egész, az, h egy hegyormon egy ilyen óriási területen fekszik egy gyönyörű templom és ezen kívül semmi más. Lélegzetelállító.

Kilátás szöges dróttal

Természetesen, itt is vannak gyerekek, akik megrohannak, h vegyél ezt-azt, de ami meglepő, h két lehetőség közül választhatsz: lótuszvirág vagy egy karton cigi. Szép, mi? Az egyik ilyen kislányra önkéntelenül rámosolyogtam az egyik pillanatban innentől kezdve nem tágított mellőlem. Egész végig, amíg körbejártuk a templom együttest jött mellettem szorongatva a karton cigijét. Annyira zavarban voltam, h azt sem tudtam mit csináljak! Nagyon szép kislány volt, természetes szépség, mint a kedvencünk Koh Kerben, Pocahontas. Emiatt is mosolyogtam rá először. Kommunikálni nem nagyon tudtunk, mert nem beszélt angolul és amúgy sem tűnt úgy, mint, aki nagyon meg szeretne szólalni. Fura élmény volt, mindig megvárt, ha lemaradtam fényképezni, vagy mellettem sétált, leült vhova és várt, míg fényképezünk. Egyszer sem próbált megszólítani, csak nézett, és ha rámosolyogtam, visszakaptam.

Az árnyékom

Annyira szívszorító volt. Akartunk neki adni egy kis pénzt csak úgy, de képzeljétek a végére elvesztettük!!! Mikor jöttünk kifelé óriási tömörülés támadt az egyik helyen és még láttam, h vkinek eladta a karton cigijét, de utána már mikor körbenéztem nem volt ott! Észre sem vettem, h elvesztettem! Olyan lelkiismeret furdalásom volt! Szerettem volna legalább elköszönni, egy utolsó mosolyt váltani! :( Nem volt szép tőlem, h nem figyeltem oda rá, úgy éreztem magam, mint egy utolsó lelketlen turista. Ez a kislány vmi miatt jött utánam, várt vmit és én szívtelenül nem törődtem vele! Ekkor visszamenni már késő lett volna, na meg mit is mondhattam volna…

Aztán jött a lefelé út! Ezek a motoros fickók nagyon kis vagánynak tűntek, úgyh előre féltem! Sőt, az enyém még a felfelé útnál direkt intett nekem, h én üljek mögé. Mikor pedig a lefelé út előtt odaértünk hozzájuk vonogatta nekem a szemöldökét és vigyorgott, mint a vadalma. Nem tudtam, h sírjak-e vagy nevessek! Csak reméltem, h nem fog elkanyarodni vmi titkos úton és ad el rabszolgának…MAn-nak sem volt túl szimpatikus a pasi, úgyh elrendelte a saját sofőrjétől, h mindig mögöttem menjen, ne merjen lehagyni. Majd megkértük őket, h a lehető leglassabban menjünk lefelé. Magamban mindehhez hozzátettem: már ha tudnak. Tartottam tőlük. Aztán mély levegővétellel lehuppantam a szemöldökrángós mögé és nekiindultunk. Volt olyan, h csak a körülöttem lévő hegyeket láttam és úgy tűnt, út nincs is előttünk! Mint a hullámvasút!!! El tudjátok képzelni? Csak itt egy motoron ülsz, biztonsági öv nélkül. Úgy kapaszkodtam, h majd belezsibbadtam, csak kár, h emiatt baromira izzadt a tenyerem, úgyh ha baj lett volna, azt hiszem, ez nem használt volna túl sokat, bár talán amúgy sem… No de a történet vége, h képzeljétek, óriásit csalódtunk, kellemesen, a srácokban! Úgy mentek lefelé, olyan finoman és vigyázva, h kb. az első meredek lejtő és egy hangos „húúú!” után megnyugodtam és élveztem a szép kilátást. Volt még 1-2 pillanat, amikor legszívesebben oda sem néztem volna, h hol megyünk, de minden a legnagyobb rendben volt. Tényleg minden elismerésem ezeké a fiúké. Nem lehetett egyszerű! A végén nem győztünk hálálkodni az óvatos fuvarért, én meg legbelül, h azért mégsem rabolt el a sofőröm! :)

Beültünk a Tragacsba és elindultunk hazafelé. Tagadhatatlanul jó kis nap volt!

Útonállók

Azóta pedig nem történt semmi különös. MAn dolgozik, én pedig olvasgatok, irogatok, vagy a házban teszek-veszek. Mindig meglepődök, h élvezni is lehet ezt a falusi környezetet. Sokkal nyugodtabb. Szeretek a teraszunkon és kucorgós fotelünkben ücsörögni. Esténként leülünk iszogatni a tolmácsunkkal, beszélgetünk, kártyázunk. Kizárólag 31-et iszunk! Létezik silver és gold változatban. Az előbbi khmer bornak, az utóbbi wiskhey-nek nevezi magát. A készítőket kicsit elragadta a fantáziájuk! :)

Élvezem, h sokat esik az eső és ilyenkor olyan szép a táj! Csak nézem. Hiába nem süt a nap és a felhők uralják az eget, egyszerűen nem tudom lehangolónak találni, amit látok. Mert ez a sok fajta zöld mindent feldob! A talaj is sokkal vörösebb, mint lenni szokott. Olyan szép! :)

Esős évszak

Keep rolling

2010-07-13T14:14:00.000+07:00

Van egy nagy nagy lemaradásom Veletek szemben! Szánom, bánom, de ahogy mondani szokás: ami késik, az jön! :)

Pár hete, egy kellemes siem reap-i estén, egyik folyóparti étteremben sörözve, az élet nagy dolgain elmélkedtünk MAn-nal. Tovább gyarapítottuk az örök listát, h mennyi mindent szeretnénk még látni, tapasztalni a világon, mit szeretnénk kezdeni magunkkal, mi lenne az álommunka, stb. Ahogy mélyültünk a témában, eszméltünk fel, h nem szép dolog ennyire előreugrani a jövőben és elhanyagolni a jelent! Azt, ahol most vagyunk! Hiszen, ha számbavesszük, h mennyi lehetőség van itt, Kambodzsában, még a töredékét sem próbáltuk ki! Visszarázódtunk a földre és újabb lista jött létre: mit kéne még megnézni ebben az országban! Rájöttünk, h itt vagyunk 5 hónapja és bizony, szégyenszemre, eléggé le vagyunk maradva. Még Angkorban is alig voltunk! Meg tudom számolni egy kezemen, h hány templomot láttunk eddig! Ez volt az a pont, ami megadta a lökést és MAn kimondta a kulcsmondatot: "Kéne egy moci!". Innen már nem volt megállás! Teljesen fellelkesedtünk az ötletre és úgy éreztük megnyíltak a kapuk előttünk! Vége a tuktukvadászatnak, az örök alkudozásnak, jöhet a szabadság időszaka! Végre nem kell pecsenyére sülni bicajtekerés közben, lehet élvezni a frissítő szembeszelet! :)

Nem töltöttünk túl sok időt a motornézéssel, egyszer vetettük bele magunkat, de akkor igazán! Először élvezetes volt, aztán egyre jobban kitikkadtunk a melegben és már jojozott a szemünk a nagy kínálatban. Nem volt egyszerű a döntés. Régi legyen vagy új? Költsünk a felújításra vagy nem éri meg? Drága vagy olcsó? Végülis akkor mennyit szánunk rá? Nagy legyen vagy kisebb? Kínai japán vagy koreai gyártmány legyen? Melyikhez könnyebb alkatrészt venni? Dögös legyen vagy szimplán praktikus? Kék vagy hupilila? Miért nincs itt egy használtautó-motor piac, mint otthon???? Átvernek az árral vagy nem? Itt miért nem lehet alkudni? Mi az, h még ezen felül ülőpárnát kell fizetni meg rendszámtáblát? Csodáltam a tolmácsunk, h hogy bírta, mikor már sokadszorra tettük fel neki a kérdést, h melyik tipust ajánlja, mert mi annyira megzavarodtunk, h mit is akarunk. Tény, h nagy volt a kínálat...hát igen...de nem eléggé. Elsőre egy nagyon lerobbant darabot kerestünk, amit majd kisebb ráfordítással felújíttatunk. Az alapötlet jó volt, csak sehol nem találtunk ilyet, max az úton. Így egy idő után, ha az utcán láttunk egy nekünk szimpatikus darabot, lerohantuk a tulajt és khmerlish-ül (khmer angollal) megkérdeztünk, h 'No mennyié adod ki a mocid a popód alól?" Nem igazán voltak üzletre készek a meglepett khmerek, pedig olyan sokszor tűnik úgy, h itt minden eladó. Hát az egyszer biztos, h a motorral nem viccelnek. Ezek után, ebből az állapotból átkerültünk a másik végletbe, h veszünk egy jobb minőségűt és inkább többet kiadunk érte. Viszont az árak hallatán valahogy element ettől a kedvünk és lassan az egésztől is, mikor egy gyors pillanatban rendeztük a sorainkat és elhatározásra jutottunk. Megvesszük azt a tipust, ami itt, kb. a 2. leghasználtabb és ennek köszönhetően ha az isten háta mögött is robbanunk le, meg tudják javítani. Ugyanakkor nem is kell sokat kiadnunk érte. Mert ez Daelim! Daelim citi 100!!!!! A legszimpatikusabb árusnál ráböktünk az egyikre, MAn ment egy próbakört és bólintott! Megkönnyebbülés!!!!!!!!!!! :) Ezután jött viszont a piszmogás. A kiszemelt darabon volt 1-2 dolog, ami nem tetszett, az eladó, meglepetésükre, igazán rugalmas volt ebben a témában. Flegmán meghúzta a vállát és rámutatott a többi ugyanilyen tipusú eladó motorra, h válasszuk ki azokat az alkatrészeket ezekről, amik szimpatiusak és ők majd kicserélik! Hát így megy ez...aki megveszi majd a legutolsót, nem fog túl jól járni! :) Ennek köszönhetően viszont nem hozhattuk el azonnal a motort, két órát kértek a helyrepofozáshoz. Ebből kb. 4-5 óra lett és sorozatos "Mikor lesz már készen?" nézés a szerelő felé. Amikor végre elindultunk haza, vmi kattogni kezdett. Visszavittük. A motort újra szétkapták, majd összerakták. Azt mondták, mostmár jó. Oké, elindultnk, újra. Katt-katt! Másnap megint visszavittünk, aznap már nem volt erőnk. Ezúttal sikerült rendberakni és mi, végre felszabadultan és boldogan hasítottunk a siem reap-i úton. Az új családtagot, jó szokás szerint, megkereszteltük és Johhny Walker után szabadon, Dzsonni Rolling lett a neve. :) Fogalmunk sincs, h hány éves, vhonnan a környező országokból hozták be és a fővárosban rakták rendbe. Kb 1 hónap, mire rendszámot kapunk rá. De nyugalom, itt ez sem gond! Autók is rendszeresn furikáznak rendszámtábla nélkül! A rendőrök pedig rugalmasak! ;) A mi esetünkben kaptunk egy kis papírt az árustól, ami igazolja, h tőlük vettük a gépet és folyamatban van a hivatalos ügyintézés. Fura, h ennyi elég! :)

Nagyon kényelmes, a hátsó ülés külön van az elsőtől és mivel jó széles, elég a tér a második utasnak. Ami azért nagyon jó, mert stabilan tudok ülni! Nagyon bevállt ez a nagy hely, pl bevásárlás után, mikor a sok szatyrot bepakoltam kettőnk közé és még így is kényelmesen elfértem! Sőt, 3 meber is ráfér! Ez már bizonyított! :) A legjobban az tetszik, h egy kis csajos témát említsek, h ha szoknyában megyek, akkor oldalt tudok ülni. Nagyon mókás! Itt, szinte minden lány, aki a hátsó ülésen utazik, így csinálja. Királylányosan oldalt ülnek, még nadrágban is. Nekem ez eddig is nagyon tetszett, úgyh csatlakoztam a klubbhoz! :)

Azt viszont ne is kérdezzétek, h hány köbcenti meg mennyit fogyaszt, mennyivel tud menni, mert fogalmam sincs! :) A lényeg, h megy és elvisz minket, ahova csak szeretnénk! Hosszabb utat azért nem lehet egyszerre bevállalni vele, csak úgy, ha közben többször megállunk. Elvégre is ez egy kismotor. De épp ez az, ami kell nekünk! Így lehet bejárni a környéket! :)

Welcome Dzsonni! :)

Aussie élményegyveleg

2010-07-08T19:42:00.003+07:00

A két hét alatt, Sydney-ben minden nap végén, általában lefekvés előtt, levágódtam az ágyunkra és elővettem a jegyzetfüzetem. Leírtam, h aznap merre jártunk és milyen élmények értek. Nem akartam, h a végén egy nagy maszlag legyen a fejemben, hanem tudjam, h mikor, mit láttam, éreztem. Elvégre is Ausztráliában voltam!!!! Az emlékek nem lehetnek kuszák! Nem is beszélve arról, h számon is kérik rajtam! Mindehhez pedig alap, h grafomán vagyok és azt gondolom, h ha vmit nem írok le, akkor azt elfelejtem és kiesik a fejemből, h vha megtapasztaltam. Ennek ellenére mégis azt éreztem, h nem tudom összeszedni az élményeim egy rendszerbe és azt úgy elmondani Nektek, h összefüggőnek tűnjön. Kavarog bennem a sok benyomás, beszélgetés és infó, amit hallottam. De mostmár nem húzhatom tovább, így is le vagyok maradva magammal szemben! Jöjjön, aminek jönnie kell! Kedves Családom és Barátaim, olvasásra felkészülni! :)

Még az utazás előtt volt egy pár nap, amikor a netet bújtam órákon át és kutattam, h mit érdemes megnézni Sydney-ben. Őszintén szólva, az Operaházon kivül foggalmam sem volt, h mit tartogathat számunkra ez a város. Mikor megérkeztünk és útban a szállásunk felé elmentünk a fehér hullámszerű tetők előtt, elsőre szinte csalódottan állapítottam meg, h mennyire kicsi! MAn rokona, aki kijött elénk, csak nevetett, h elsőre mindenki ezt mondja! :) Aztán megláttam mögötte a Harbour Bridge-t és esett le, h "Jéé, tényleg! Ez is itt van mellette!" Szóval hiába készültem fel, azért értek meglepetések! Mire odaértünk, volt egy listám, h mik a nevezetességek, de foggalmam sem volt arról, h ezek hogy állnak össze, merre vannak valójában. Csak egy papírfecni kívánságlista képében éltek bennem. Alig vártam, h mindez a szemem előtt kelljen életre!

Az utazás

Az útvonalunk a következő volt: Siem Reap -> Bangkok -> Melbourne -> Sydney. Végig repcsivel. A Bangkok Airways-ben (SR-Bangkok) kellemesen csalódtunk, a Jetstar-ban viszont kellemetlenül nagyot! A pech az, h az utóbbival repültünk többet. Ott kezdődtek a gondok, h az említett légitársaság nem gyűjti össze a csomagokat, tehát Bangkokban át kellett verekednünk magunkat a vámon és ezer fajta ellenőrzésen, vízumigénylésen, h ezt mi tegyük meg helyettük, majd újra be kell csekkolni, h felszállhassunk a gépre. Ehhez hozzáadódik, h a bangkoki hernyó alakú reptér baromi nagy, így baromi sokat kell sétálni, miközben baromira fel tudod húzni magad a szerencsétlenségeden! :) Mire kiérsz, h összegyűjtsd a csomagod elfelejted, h nyaralni indultál és csak úgy cikáznak a fejedben a szebbnél szebb kifejezések. Ami csak fokozódik, mikor nem találod a bőröndöd és egyik angolulsemmitsemtudó reptéri alkalmazottól mész a másikig, h felkutasd a cuccod. Kiderült, h csak 1 órán át keringetik a podggyászokat, utána vki összegyűjti és elviszi vhova. Az már a Te dolgod, h megtaláld ezt a helyet. Kiírás persze semmi. Úgyh ha vki netalántán arrafelé tévedne, fapadossal utazik, és át kell szállnia egy másik járatra, szánjon rá időt! És lelkierőt! :)

Mikor végre minden megvolt és megkönnyebbüléssel szoríthattuk magunkhoz a csomagjainkat elindultunk megkeresni a Jetstar pultot, ahol becsekkolhatunk a melbourne-i járatra. Itt kiderült, h kb 1,5 órával később indulunk. Itt sem lettünk boldogabbak! :) A végén már egész jól kiismertük magunkat a legújabb könyvmegjelenéseken és kiszúrtam vagy 30 fincsinek ígérkező olvasnivalót, amit kapásból meg tudtam volna venni. Végül elérkeztünk a nagy pillanathoz, bemondták, h nyitva van a kapu, be lehet szállni. Ez sem sikerült zökkentőmentesen, mivel még várattak minket. Majd végre beszállhattunk és el is indultunk, de vmi elég hangosan kattogott a hátsó részben, így a kifutópályáról kellett visszafordulni, h a mérnökök megnézhessék. Tudnám mit csináltak az alatt a 1,5 óra miatt, amikor már alapból késtünk! Nah, hát újra ki a gépből... várakozás, megint. Csak vhogy kevésbé nyugodt várakozás volt ez. Mindenki arcára kiült a nyűg és az aggodalom. Késő este volt, az utasok nagy része már nem tervezett mást, mint alvást.

Ilyen géppel utaztunk

Kb. 3 óra összkéséssel és egy megmaradt kattogással indultunk neki a 8 órás útnak vmikor hajnali 1kor. Úgy éreztem, sosem érkezünk meg. Álmos voltam, de úgy be voltam tojva, h bmikor lezuhanhatunk, h olvasni is alig tudtam. Szépen lassan megnyugodtam, de így is csak bóbiskoltam, a mélyalvás szintjét nem sikerült megütnöm. A Jetstar másik szépsége, h még egy ilyen hosszú úton sem adnak enni. Kivéve, ha veszel vagy előre megrendeled a párnás-takarós-kajával-piával-mindennel-ellátunk csomagot. Mi ezt nem tettük meg, de végül így is olcsóbban úsztuk meg, mert csak 1szer vettünk enni és az elég volt.

Megérkezni Melbourne-be duplaöröm volt! :D Igaz, borús volt az idő és hideg, de nagyon jóóó!!! Ezután már csak 1 óra út volt hátra Sydney-ig és fokozódott az eksztázis! Ahogy említettem MAn egyik rokona jött ki elénk és nagyon aranyos volt, meginvitált minket magához. Útközben felnyaláboltunk egy nagy adag pizzát, olyat, amire te magad válaszhatod az összetevőket! Nyami! A lakás, ahol Greg lakik vmi hihetetlen helyen van. Az erkélyről eléd tárul az egész sydney-i belváros! A lábunk előtt hevert, esti fényekben, az Operaház, a Harbour Bridge és az üzleti negyed! Ennél szebb belépőnk nem is lehetett volna!!! Tátva maradt a szám! Ezután átmentünk a másik rokon lakására, aki épp Európában volt és felajánlotta, h a két hét alatt lakjunk nála. Mikor végre kettesben maradtunk, kinyitottunk egy üveg bort, bekucorodtunk a nappaliba és nem csináltunk mást csak örültünk, h megérkeztünk!

Ahogy látom, hosszú lesz ez a bejegyzés! :) Még az első napot el sem kezdtem! :)

Richmond

Az első napokban a családon volt a hangsúly. Megérkezett MAn anyukája is, Erzsi és Abbotsfordból-ból áttettük a székhelyünket pár napra Richmondba, egy másik külvárosba a több száz közül. Itt élnek Erzsi unokatestvérei. Nagyon tetszett az, h Sydney nem egy felhőkarcolókkal, irodaházakkal telezsúfolt város. Megvan annak is a helye a belvárosban, de alapvetően kertvárosokból áll össze egésszé. Annyira élhetőnek tűnt! Mindennek megvan a maga helye. Rendezett, tiszta, sok a zöld. Richmond pedig olyan, mint egy amerikai város.

Az ilyen tipusú házaktól volt amerikai hangulata Richmondnak

Legalábbis nekem nagyon hasonlónak tűnt, a filmekben látottak után. De tetszett!! :) Megvolt a sajátos hangulata. Nagyon jó volt, mikor kicsit egyedül sétálgattam egyik nap, sütött a nap, a fákról leesett falevelek sárgállottak az úton, picit fújt a szél, én pedig csak gyönyörködtem a házakban és néztem az embereket ahogy jönnek-mennek az utcán. Nyugi volt, senki nem rohant sehova. A városrészben van pár étterem meg egy nagy klub, ahova szórakozni járnak. Plusz kb. két bevásárlóközpont. Ennyi. A könyvesboltban én voltam az egyetlen vásárló. A környezet pedig gyönyörű. Dimbes-dombos füves részek, zöldellő golf klubok. Teljesen más ez, mint ahonnan mi jöttünk. Kambodzsa?? Olyan távolinak tűnt, mintha egy másik bolygón lenne!

"Dimbes-dombos" - háttérben a Blue Mountains

Blue Mountains

Egyik napon a közelben lévő hegyekbe vittek minket kirándulni a rokonok. Van egy hely a Blue Mountains-on belül, ahol kialakítottak egy nagyon profi turista központot. A szavam elállt annyira szuperül megcsinálták! Több fajta szállítóeszközzel lehet felfedezni a közelben lévő hegycsúcsokat és völgyeket. Még tériszonyosan is kár kihagyni, be kell valljam! :)

Mit lehet erre mondai? Szép!

Lehet sétálni az esőerdőben is és a régi bányásztelepet felfedezni. Hűvös volt az idő, de ennek ellenére nagyon jól esett barangolni és magunka szívni a friss levegőt. Annyira tetszett az, ahogy a környezetet védve kiépítették ezt a hatalmas komplexumot. Maga a sétány a völgyben, vagyis már az erdőben úgy van megtervezve, h egyrészt tolókocsival is megközelíthető legyen, másrészt két fajta útvonal közül lehet választani. Akik nem szeretnek sokat gyalogolni mehetnek a rövidebb úton, akik viszont szívesen töltenek több időt a természetben és nem bánják, ha többet kell a lábukat használni, egy hosszabb úton nézelődhetnek és élvezhetik a szép környezetet. A fából készült járda magasabban a föld felett vezet körbe, úgy, h még egy kidőlt fát sem tettek arrébb az építkezés során, nehogy megbontsák az erdő rendjét, inkább kikerülték vagy körbeépítették. Nagyon tetszett ez a tisztelet a természet iránt.

Úgy hallottam, h az egész vállalkozást egy család vezeti és még anno a nagyapa kezdte az üzletet a 40’s években. Ezen a területen korábban szénbánya volt, de a 20. század közepére a bánya business hanyatlani kezdett és már nem sokat lehetett kihozni belőle. A terület akkori bérlője, Harry Hammon pedig ihletett kapott egy turista központ felépítésére. Az ötlet úgy jött, h a szénszállító kisvasutat hétvégéken eleve arra használták, h érdeklődőket vitt le a bányákba, viszont egyszer pár amerikai katona hétköznap keveredett oda és eléggé csalódottak voltak, h hiába utaztak annyit, nem jött össze a látogatás. Így Harry bácsi elkezdte kipofozni a helyet és mára egy vonzó turista látványosság lett. Scenic World-nek nevezik, itten lehet elmélyülni a szolgáltatásokban:

http://www.scenicworld.com.au/

Van itt forgó étterem, több fajta libegő, vasút és mindehhez egy szuvernír bolton keresztül tudsz csak eljutni, tehát még csak el sem tudod kerülni, h ne vegyél vmit! :)

Mindegyik libegőn van egy utaskísérő, aki elmondja, h ahogy halad a gépezet a levegőben, mit láthatsz alattad, melletted. Az egyik pasas hihetetlenül lehengerlő volt! Pillanatok alatt családias hangulatot teremtett a kabinban és elfelejtetted, h milyen magasan is billegsz éppen. Mindenkit a saját anyanyelvén köszöntött!!!! Hiszitek vagy nem, mikor megmondtuk, h magyarok vagyunk, de Kambodzsában élünk, ezt mondta: „My madzsar is very weak but SZOKSZÁBÁJ TEJ? (khmerül: szia, mizujs)” Seggreültem! Olyan lelkesedéssel és vidámsággal adta elő, biztosan húszmillimodszor, h hol is vagyunk valójában, h csak ittuk a szavait! Sajnáltam, h ki kell szállnom a végén.

A Három Nővér sziklacsoport

A Blue Mountains specialitása, h elvileg, ha elnézel a távolba, akkor a fák fölött a levegőt kéknek látod. A képeken talán ez látszik is egy picit, de szerintem csak véletlen. Nekem élőben nem tűnt fel. Állítólag nem mindig észrevehető a kékség, mert nem mindegy milyen napszakban vagy ott, milyen az időjárás és a csillagok állása, a naprendszendszer kedve, stb. Mindenesetre kékség ide vagy oda, nekem nagyon tetszett a táj! Gyönyörű volt a sziklákkal a sűrű eukaliptusz erdővel, a vízesésekkel és a Három Nővérrel! Nehéz szívvel hagytam ott ezt a látványt…is…

Sydney

Kb. 3 napot töltöttünk Richmondban, majd visszatértünk a bázisra, Abbotsfordba.

Minden napra beosztottunk pár látnivalót. Sokat sétáltunk, ahova lehetett gyalog mentünk vagy ugye vízen! :)

Voltunk az állatkertben, ami egy lélegzetelállítóan szép helyen van Sydney-n belül. Láttam koalamacit olyan közelről, amennyire oda lehetet hajolni. Megfogni sajnos, nem szabad őket, mert annyira stresszesek lesznek a sok taperolástól, h hamarabb elpusztulnak a kelleténél. Ezt teszi ha az ember…ühüm…állat napi 20 órát csak alszik!

Hát nem zabálnivaló? :)

Az a szürke gombóc a bal oldalon egy koala. Max közelség :(

Ha már itt tartunk, elmentünk bálnalesre is. Életre szóló élményre sikeredett. Rájöttem, h én nem leszek soha se tengerész, se kalóz, se halász. A nyílt tenger a gyomrom ellensége. Eleinte nagyon tetszett minden, szép volt a hajóból a kilátás és lelkesített a bálnagarancia tudata…amíg az öbölben voltunk…Aztán jöttek a hullámok és már csak arra tudtam koncentrálni, h megtartsam a reggelim a helyén és egyben távozzak a hajóról. Hát volt, ami összejött és volt, ami nem! Viszont!!! Egy percnyi enyhülést hozott, mikor egy bálna egyszer csak kiugrott a vízből, megmutatta magát, fordult-perdült és visszazuhant a vízbe! Láttam a fehér pocakját! Vmi hihetetlen volt! Senki nem hitt a szemének, mindenki lefagyott. Kép se készült! Épph megérkeztünk a megfigyelő állásba és máris jött a produkció, még csak felkészülni sem lehetett rá! Ezután viszont már csak pár farok integetést kaptunk és kész. Én meg ültem a hajó belsejében az egyik legeldugottabb széken és könyörgően néztem a hullámokra, h „lécci kerüljetek ki”! Végül, úgy döntött a legénység, h ideje visszafordulni, én pedig megkönnyebbültem! Hirtelen újra jól lettem, mertem elmozdulni a helyemről és egyben a kuka mellől! :) Az az egy vígasztalt, nagyon minimálisan, h más arcára is kiült az, ami az enyémre, bár ők bátrabbak voltak, ki-kinéztek a fedélzetre, próbáltak aktívan túlélni! :)

Visszatérve a látottakra, voltunk az Operaházban is. Okkal nem említettem a szivemcsücskei között. Elég vegyes benyomásaim voltak. Elsőre csalódás, utána viszont rájöttem, h mégsem tudok szabadulni a látványtól és szétfényképeztem magam! Alig van olyan szög, ahonnan ne kaptam volna le a fehér tetőket! Azt kell, h mondjam, h gyönyörű és mégis ronda! Messziről nem tudsz betelni vele, ahogy megcsillan a nap a csempéken és maga a szerkezet hihetetlenül nagy remekmű!

Távolról a remekmű

Viszont közelebb mész és a barnás burkolólapok, valamint a beton épület kicsit elszomorít.

Közelről

Belül sem festették le, úgy hagyták, ahogy beemelték a beton tömböket. Szürke és lehangoló, még az előadótermekben is! Sajnos, az építkezés idején a tervező összetűzésbe került az ausztrál kormánnyal és elhagyta az országot, otthagyva félkészen a „gyermekét”. Ami hátra volt, azt helyi építészek fejezték be és ez meg is látszik az egész épületen kívül, belül.

Még közelebbről, beton tetőszerkezet

A jó hír viszont, h a tervező fiát felkérték édesapja munkájának folytatására, aki már sajnos, meghalt. Rendezték a kapcsolatot és ha minden igaz nemsokára elkezdik az Operaház kicsinosítását. Rengeteg izgalmas újítás van tervben! Hajrá! :) Jó lenne még látni ezeket megvalósulni!
Az érdekes a történetben, h egészen addig amíg el nem készültek az alapok az építkezést kivitelező cégnek és magának a tervezősek sem volt ötlete, h ezt a tetőszerkezetet hogyan építsék meg! El tudjátok képzelni, h az alapozás úgy folyt, h közben ekkora hiányosságok voltak? Felállt a szőr a hátamon! Mekkora rizikó! Végül, az utolsó pillanatban, persze, előálltak egy megoldással és nem bukott el a projekt. Ami még új volt számomra, h a tető nem egybefüggő, hanem apró csempékből áll, amik olyan bevonattal vannak ellátva, h az egész öntisztul. A tető szerkezete ugyanis nem teszi lehetővé, h emberi közreműködéssel tisztítsák. Éljen a kreativitás!

Egyik este felmentünk a Sydney Tower-be is, megnézni onnan a kilátást.

Hihetetlen mekkora ez a város! 360 fokban lehetett körbesétálni a toronyban és gyönyörködni a kilátásban. Kicsit szédítő volt, de kihagyhatatlan! Azt hiszem 3x-4x mentem körbe és kerestem a szememmel az ismerős helyeket. Azt hallottam, h a tartomány kormánya fizet az irodaházaknak, h ne kapcsolják le a villanyt bizonyos irodákban, h így megadják a város hangulatát esti fényekben. Extrém ötlet, de itt minden lehetséges! :)

A Maritime Museum egy nagy épületből áll, ami lényegében végigmegy Ausztália történelmén hajózási szempontból és ingyenes a belépés, úgyh nem érdemes kihagyni. Viszont, ami sokkal érdekesebb az a múzeum előtt parkoló hajóflotta! Meg lehet nézni egy hadihajót, egy tengeralattjárót és két 18. századi hajót. Mivel záróra előtt egy kicsivel értünk oda, csak egyet tudtunk választani, de őszintén szólva nem is baj, h így alakult. Mert ahogy láttam, igazán, mind a hármunkat csak egy hajó érdekelt igazán: Endevaour, James Cook kapitány hajójának replikáját. Itt viszont, minő meglepetés, már volt belépő! :)

Endevaour

Megint úgy éreztem magam, mint a The Rocks városrészben, h üt a történelem! Tény, h ez nem az eredeti hajó, de félelmetes volt látni, h anno milyen körülmények között hajóztak az emberek hónapokig vagy akár évekig! Borzongató érzés volt végiggonoldni, h Cook kapitány egy ilyen hajóval járta a világot és jutott el Ausztráliába. És a legkellemesebb része az volt, h önkéntes idegenvezetők meséltek a hajó történetéről és az egyes helyiségekről. Annyira vidáman és könnyedén adták elő az egészet, h megint csak azt vettem észre, h csüngök a szavaikon. A legénység úgy volt összenyomorítva egy kis helyen a legalsó fedélzeten. Ahol ettek, ott is aludtak, az asztalok fölé felfüggesztett ágyakban. A tisztek velük egy szinten laktak, a hátsó részben, mini szobákban. Mivel, tudósokat is szállítottak az új világba, h felmérjék az ottani élővilágot és kultúrát, nekik is szállást kellett biztosítani. Ők eggyel feljebb, a kapitányhoz közeli szobákban laktak. Volt olyan rész, ahol csak guggolva tudtunk közlekedni és még a hálóhelyiségbe sem lehet kiegyenesedve bemenni.

Belmagasság

Egy szoba: kb ennyi is, mint amit itt láttok

Mindent úgy képzeljetek el, h extrém kis terület állt mindenki rendelkezésére, hiába volt esetleg elkülönített szobája. Abban épphogy el lehetett férni és annyit tehettél, h levágódtál az ágyra aludni. De azt nem tudom elképzeldni, h hogyan fértek el odabenn és tudtak fordulni, esetleg felöltözni!

Ami számomra új volt, h a mellékhelyiség annyi volt, h a hajó orrában volt egy kitüremkedő rész egy lyukkal a közepén, a víz felett. Erre lehetett lecsücsülni és potyogtatni az óceánba. A klotyópapír pedig lényegében egy pamacs volt, mindenkinek ugyanaz. Ez volt aztán a publikus wc! Arról nem is beszélve, h kapaszkodni is kellett közben! :)

Piacolás: Mikor még Siem Reap-ban készültem az ausztrál látogatásra, azt vettem észre, h az ausztrálok szeretnek piacolni. Szinte minden városnegyedben van egy piac hetente és mindegyik híres vmiről. Nekem ez nagyon tetszett, úgyh mindenképpen szerettem volna elnézni egyre. Végül úgy alakult, h kettőt tudtunk megnézni, egyet Richmondhoz közel, egyet pedig Sydney központjában (Paddy’s Market). Mindkettő inkább mondható kínai piacnak, mint helyi kézműves, standos, hangulatos vásárnak. Nagy előnyük volt, h sokkal oclsóbban tudtunk szuveníreket venni, mint bárhol máshol. Másrészt pedig nagyon vicces volt, h a megszokott ázsiai arc ezúttal folyékony ausztrál nem pedig, hablatyoló khmer angolsággal szólalt meg. Sajnos, a többire nem volt időnk, de a The Rocks-ban egyik este láttunk kirakodóvásárt és az nagyon tetszett! Mindenféle kütyüt, ékszert, ruhát lehetett venni kezdő tervezőktől, ékszerészektől vagy olyantól, aki így kezdi az üzletét. Közben pedig önjelölt előadóművészek szórakoztatták az arra sétáló közönséget. Aki meg éhes volt, ehetett a lacikonyhán.

Jártunk még a Chinese Friendship Gardenben, ami egy kínai kert szintén a városközpontban. Egy kis nyugalom-sziget az irodaházak között. Szép, zöld, tele pihenő pavilonokkal.

Részletek a kertből

Kína ajándékba adta Sydney-nek ezt a kertet a bicentenárium alkalmából. Lényegében a Darling Harnour-on belül található, ami egy ex kereskedelmi kikötő átalakítva modern városközponttá. Nagyon szuper és hiába sok az üveg és a fém az épületekben, ami nekem általában nem tetszik, beleillik a környezetbe. Rengeteg étterem, bár van ezen a környéken, bevásárlóközponttal, parti sétánnyal, mozival és minden féle állatos kiállításokkal. Szóval egyben egy szórakoztatóközpont is. A VB idejére itt állítottak fel egy hatalma kivetítőt, ahol a meccseket lehetett nézni.

Ami nagyon megfogott Sydney-ben, azon túl, h egy élhető nagyvárosnak tartom, h annak ellenére, h akkora amekkora, minden elérhetőnek tűnik. Persze, számomra a legvonzóbb része, h vízparton fekszik és egyszerűen nem tudok betellni azzal, h itt bmikor lemehetnek a partra az emberek a homokban sétálni vagy az Operaházhoz és végig tudnak mászkálni a sétányon. Ott van a Royal Botanic Garden, a londoni mintájára, a Hyde Park. Sok a zöld, a park, és szépen rendbe van tartva. El tudtam magam képzelni, ahogy kiülök az egyik padra egy napos hétvégi napon és egy jó könyvet olvasok, néha fel-felnézve, elmerengek a vizen és nézem, ahogy jönnek-mennek a hajók. A másik, h épp, mikor ott voltunk, volt egy kis fesztivál kortárs művészeti kiállítással. Egyik este az egyik kikötőben egy kisebb színészekből álló csoport színpadnak használva a stéget előadott egy darabot. Egy indiai férfiról szólt és kalandos útjáról, ahogy eljutott Sydney-be a 18-19. században. A fények, a zene mind nagyon monumentális volt és hozta a tipikus indiai kavalkádot, hangulatot. Ott éreztem azt, h ez is mennyire hiányzik! Elmenni egy koncertre, egy kiállításra. Bár a sydney-i barátok azt mondták, h Melbourne az igazi kulturális központ, nekem mégis ez a kevés élmény is olyan volt, mint egy falat kenyér. Egy pillanatra otthon éreztem magam! És ez volt az az, amikor úgy éreztem, először igazán a két hét alatt, h tudnék Sydney-ben élni. Nehéz leírni, h miért is, és valószínű, h köze van ahhoz, h otthoni érzések rohantak meg. Abban a pillanatban ott, jó volt lenni és elragadott az emberek stílusossága, az utcák, a belváros hangulata. A boltok, a sok beülős hely, a világraszóló látvány, mint az Operaház és a Harbour Bridge. Plusz a tény, h ez AUSZTRÁLIA és mekkora dolog lenne itt lakni, dolgozni, ha lenne lehetőségem jobban felfedezni. Na de ez a jövő zenéje! Mindesetre, ha lenne alkalmam, élnék kint úgy 1-2 évet. De nem többet. Ahogy láttam, azért ott sem kolbászból van a kerítés. Politikai botrányok és elégedetlenség ugyanúgy van, mint nálunk. Komoly problémát jelent a sok bevándorló (főleg Ásziából, Indonéziából). Az árak vmi hihetetlen magasak! Hátast dobtunk, mikor megtudtuk, h egy fél literes víz kb 3 míg itt, Kambodzsában negyed dolcsi. Bár ahogy láttam, ezt inkább, mi turisták szenvedtük meg, úgy néz, h akik ott élnek, dolgoznak, tudatában vannak az áraknak, és a fizetésükből meg tudnak élni. Mindenki azt mondja Kamboföldre, h ide csak eljutni drága, utána már könnyen boldogulsz. Én ezt Ausztráliára úgy fordítanám át, h eljutni és megélni is drága. Nem fer! :) Ezen kívül a másik dolog, ami nekem nehezen emészthető volt, h kicsit a negatívumokról is beszéljek az az, h a helyiek nagyon szinpadiasak. Mindent túláradó érzelemmel reagálnak le. Egy női öröm állapot kifejezése olyan mimikai és hang eszköztárral párosul, h majdnem nevetésben törtem ki, h ez most komoly vagy csak viccel a csaj. Elvittek minket egy helyi házibuliba, ahol volt alkalmam tanulmányozni az „igazi” fiatal ausztrálokat. Nekem felszínesnek tűntek ezzel az erős törekvéssel, h minél kifejezőbben tudassák veled a meglepettségüket vagy éppen szomorúságukat. Nehezen fogadtam ezt be. Nem tűnt őszintének. De az is lehet, h csak nagyon szokatlan volt mindez a visszafogott, zárkózott ázsiai világ után. Mesélték a többiek, h ha egy állást szeretnél megkapni, akkor neked kell hajtanod érte, hívogatni a fejvadászt, érdeklődni és előadni, h ez álmaid állása és Te vagy a legalkalmasabb, még ha utcaseprésről is van szó. Valószínűleg, ha ebben a környezetben élsz és akarsz is élni, akkor ezt így kell elfogadnod, ahogy van és alkalmazkodni kell. De csak annyira, amennyire ez a változás még belefér, és magadban el tudsz vele számolni.

Mindent összevetve kimondhatatlanul és leírhatatlanul nagy élmény volt Sydney-ben lenni!

Annak ellenére, h ’csak’ egy várost láttunk a hatalmas kontinensből úgy érzem, h kerek volt az élmény! Nem maradt bennem hiányérzet, h annyi mindent nem láttunk még. Nagyon örülök, h ennyiben részem lehetett, és ha valaha adódik egy alkalom, h visszamenjek, csak bónusznak fogom megélni!

Egy dolog viszont biztos, h Watsons Bay szerelem és oda határozottan visszavágyom! :D