Néha-néha, egy-egy gyenge pillanatomban beírom a keresőmbe, hogy teszti.blogspot.com. Vicces, nem? Mintha várnám, hogy valami csoda folytán meglátok egy újabb bejegyzést, talán egy-két jól-eső kommentet. Bár néha csak elég végignézni a szines hátteren, a köszöntő képen és a sok sok eligazító linken. Megnézegetem a még kint élők működő blogjait és mélyeket sóhajtok. Aztán felnézek és nem látok mást, mint neon lámpákat, az embereket jönni-menni, hallom a légkondi berregését és a billentyűzet-kopácsoló hangokat. Az ablakon túl is zajlik az élet, a fagyis, a ház lábánál, várja a vevőket, turisták téblábolnak a járdán és keresik a Hősök terét (Felvonulási tér közelében csücsülök). Minden olyan, mintha felgyorsult volna körülöttem, csak én állok oldalt, tompán nézve ki a fejemből, mint egy lassított felvétel. Elábrándozom azon, hogy a többiekben, multimókus társaimban, vajon mi zajlik? Hogy csinálják, hogy nem panaszkodnak folyamatosan és nem roskadnak le hisztérikusan, hogy nekik ez nem megy, nem bírják? Az, hogy kivülállónak érzem magam, csak körülbelül írja le, amit érzek. A munkám érdekes, az emberek aranyosak, csak valahogy minden olyan idegen. Máshogy bírom a régi korlátokat. Nincs kedvem itt ülni, az irodában és kifelé vágyakozni, hogy érezzem az évszakokat. Sosem értettem igazán, amikor MAn azt mesélte, hogy neki ebből lett elege és ezért akart végre változtatni egy szabadabb életforma irányába. Azt hiszem, már kezdem kapisgálni, hogy mire gondolhatott pontosan. Szerettem a régi munkámat és elfogadtam amennyire tudtam, hátrányaival együtt. Örültem, hogy visszajöhetek egy új munkakörbe. Vártam a pezsgést, a vidám pillanatokat a csapattal és a szakmai sikerélményeket. De egyelőre csak az első teljesült leginkább, ráadásul egy torz hajtós formában, ami kivüll áll az élvezetes munka kategóriáján. A csapat pedig szinte lecserélődött és nem igazán találom köztük a helyem. Ugyanakkor vissza sem vágyom kifejezetten. Inkább az életforma hiányzik. A magunk urai voltunk, többé-kevésbé, és hihetetlen jó volt, hogy hogy ezt együtt tehettük meg. Mindig azt hallottam, hogy egy párnak nem tesz jót a nap 24 órájában együtt lenni. Mi túléltük, szerintem, jó volt és hiányzik. Kimaradok a fontos pillanatokból, nem tudjuk megbeszélni a velünk történteket, csak este gyors reportolás keretében. Szerettem, hogy kint mindig ott voltunk egymásnak és 100%-os támaszt nyújhattunk a másiknak. Persze, most itthon vagyunk, ismerős környezetben, azt gondolhatnátok, hogy nincs annyi élmény és kihívás. MAn vállalkozik, pályázatot gyárt és más szakmai munkákkal van elfoglava. Renegeteg új dolog történik körülötte, aminek jó lenne a részese lenni. Sokszor azt érzem, hogy jobban el vagyok foglalva a saját bajaimmal, munkámmal, mint azzal, hogy tudjam, vele mi történik és hogy éli meg. Nem jó ez így! Hiszen ez igaz visszafelé is. Mielőtt túlzottan függőnek gondolnátok. Ő sem lát már bele az én életembe és lekivilágomba úgy, mint az előző egy évben. Olyan mintha elzajlana mellettem az élet. Dolgozom, rohanok, stresszelek, hogy nem megy a munka, hogy nincs sikerélményem, hogy emiatt ráadásul nem figyelek a páromra, hogy nincs rendesen időm magamra, a barátaimra, a családra, emiatt a szabadidőmbe őket próbálom besuvasztani, utána pedig ideges vagyok, hogy nem tudok egy pillanatra megpihenni és könyvet olvasni, amiről pedig eszembejut az elhanyagolt könyves blogom és Kambodzsa és a kinti frusztrációim...Mintha futnék egy labda utána, ami csak gurul...gurul...de nem tudom utolérni.
Most jó feketére festettem az itthon lét szépségét, ugye? Pedig nem az, csak valahogy mindig van valami bajom. Valamivel mindig kell küzdenem. :) De egyelőre nem tudom, hogy ebből mi lesz a kiút. Változtatni kell/szeretnék, de először meg kell teremteni a megfelelő pillanatot, ami sok munka, anyagilag és lelkileg is. (Vagy csak halogatok és megint gyáva nyuszi vagyok átgondolni a helyzetem rendesen és lépni?)
Mondtam már, hogy enyhén hajlamos vagyok az önmracangolásra? :) Amíg ezen rágódom, megkímélve benneteket a folytatástól, jöjjön már végre a jó idő, hogy ne télikabátban mászkáljak július végén!! Hidegben, sötétben még nehezebb irodában ülni, nincs semmi érdekes, amifelé vágyakozhatom az ablakon kinézve...
(Remélem, senki nem fogja a fejét, hogy milyen hülye ez a depis liba...Az. De ettől függetlenül szereti az életét, a barátját, a családját, a városát és mindebben igyekszik megtalálni a maga helyét, kisebb-nagyobb akadályokat maga elé gördítve. Ráadásul szégyenletes módon ezt képes megosztani másokkal is...Tehát nincs nagy baj, csak átmeneti képzavar. :))
