2010. október 29., péntek

Szorgos-álmos hétköznapok

Munka. Újra. Hej, de elszoktam már! 8 hónap semmittevés és máris olyan mintha az irodai rohangászás fényévekre lenne tőlem. Nem tagadom, a legnehezebb része a reggel. Csörög az óra és szinte észre sem veszem. Ha nem lenne 'szundi' módra állítva, eszembe sem jutna felkelni. Mire 10x-re is hangosan sipít mellettem, esik le, h nekem ma vmi dolgom lenne, plusz, MAn mocorgása sejteti, h erőt kell vennem magamon és kikecmeregni az ágyból. Lassan a tudatomra ébredek, beazonosítom a helyzetet, h 'igen, dolgozni kell mennem' és igyekszem eljuttatni az agyam megfelelő részébe, h ki kéne nyitni a szemem. Közben érzem az ágy hívó szavát és az álmossági állapotom fokát, h 'most még vissza tudnék aludni'. No, hát így indul a nap. Milliméterekre nyitott szemmel elvánszorgok a fürdőbe, majd a gardróbba, nyomok egy puszit MAn-nak és igyekszem éberséget erőltetni magamra. Szépen fokozatosan ráhangolódok a napra, de kell még pár óra...kb. ebédidőre sikerül. Idáig mindez nem is különbözik az otthoni tortúrától. Sokszor eszembe jut a hajópadlóm nyikorgása, ahogy kómásan fel-alá csoszogok rajta, az ablakomon beszűrődő madárcsicsergés és a szomszédos tetők látványa. Nem tagadom, hiányzik. Mégsem cserélném el. Most már tudom, h Hawaii-on sem tudnék könnyebben felébredni, mint Budapesten, ez az én bajom, de a munkába menet és az onnan hazavezető út, azért tud más lenni. Csak vissza kell rázódni a kötött munkaidőbe, felülkerekedni az esti fáradtságon és élvezni a környezetet, a hideg sört, kedvenc helyeinket kilátással a Siem Reap folyóra, a Pub street nyüzsgő forgatagát. Kíváncsi vok, h milyen Kambodzsában dolgozni, az itteni ritmust felvenni. Egyelőre csak annyit látok ebből, h reggel spuri munkába, este meg zombiüzemmódban beesem az ágyba. A kettő között meg mintha leszívnák az agytartalmam. Talán ez normális, csak az elmúlt 8-9 hónapban elég rugalmas időbeosztásban éltünk és jól tudjuk, h mennyivel könnyebben szokja meg az ember a kényelmes életmódot. De sebaj, én bízom benne, h magunkra találunk majd ebben a helyzetben is, szépen lassan kialakítjuk a rutinunkat és nem leszünk teljesen használhatatlanok esténként. Talán nem is említettem, h elég szép kis magyar kolónia alakult ki itt Siem Reap-ban. 4-n járunk össze aktívan, Boca, Ádám és mi (mindkettőjük blogjában elmerülhettek a jobb oldali menüsor Sorstársak elnevezésű bloglista segítségével). Nemsokára újabb honfitársak is érkeznek közénk, ki hosszabb, ki rövidebb időre. Nagyon várjuk már! Mindehhez hozzáadódik egy rakás német önkéntes, akik néha-néha becsatlakoznak hozzánk. Emiatt is fontos, h összeszedjük magunkat az esti dumcsikra és nagy billiárd partikra! :) Végre vannak barátaink és társaságunk! :)
Visszatérve az eredeti témámhoz. Jogosan merül fel a kérdés bennetek, h vajon mi lehet az, ami ennyire lemerít minket. Bár úgy gondolom, h bmi nemű elfoglaltság, amit munkának nevezünk, kötött munkaidővel és főnökkel jár, magában hordozza azt a következményt, h lefáradunk tőle és a nap végén elegünk van. Nem? :) Ezen belül, amivel MAn foglalatoskodik, az utazási irodában, az az ügyfél-kapcsolattartás. Mivel személyre szabott szolgáltatást ígérünk, ezért figyelni és koordinálni kell a khmer kollégákat (kb.  7-n vannak), h milyen útvonalakat állítanak össze az adott igényű ügyfélnek. Viszont a közvetlen kommunikációért csakis egy angol anyanyelvű hölgy és MAn felel. Azért is, h ha már itt, helyben bmi gond adódik, akkor ők mennem ki a helyszínre és probléma megoldanak. Én viszont teljesen más vonalon mozgok. Folytatom az utam az asszisztencia bűvös világában, ezúttal kicsit színesebb feladatokkal. Az alapötlet, h a munkában legyen egy kis irodavezetés, marketing és a nagyfőnök támogatása. Már a legelején leszögezték, h ez nem egy kiforrott pozíció, idővel módosulhat. A gyakorlatban ez úgy néz ki, h egyelőre az irodai dolgokkal még nem foglalkozom, marketinggel elvétve és ami a legjobban leköt, az a mozi. Igen. A nagyfőnök az iroda épületének 2. szintjén kialakított egy kisebb mozitermet, kb. 25 fős befogadóhellyel. Szuper vászon és még szuperebb hangminőség, mindez kényelmes, öblös fotelekből. Eddig a marketinges csajszi vitte ezt a vonalat, de most, h itt vagyok, kezdi átadni nekem, amennyire lehet. Tehát teljesen. Csütörtökön, pénteken és vasárnap vannak vetítések, ilyenkor én kezelem a projektort és fogadom a vendégeket, plusz teszek-veszek. Nekem kell intéznem minden ezzel kapcsolatos dolgot is a popcornrendeléstől a program összeállításáig. Nagyon élvezem! A mozinak köszönhetően pedig heti 3x elég 11re munkába járnom! Hát nem ideális!!!! :D Így talán novemberben nem viszem haza a februárban elhozott szemem alatti sötét karikákat! :)

2010. október 25., hétfő

2. felvonás

Tudom, nem volt szép tőlem, h kicsit hatásvadász módjára, nem fejeztem be teljesen a történetet. Azt szerettem volna, amennyire lehet, érezzétek át, h min mentem/mentünk keresztül anélkül, h tudnátok mi a folytatás. Egy ideig mi sem láttunk mást csak a ködös és bizonytalan jövőt. Az agyunk folyamatosan a forgatókönyveken pörgött, h hogyan tovább. Két lehetőségünk volt. Vagy pakolunk és hazamegyünk, hiszen megvan a jegyünk hazafelé vagy maradunk és mindent bele alapon keresünk vmi munkát, új életet kezdve. Tehát, hideg téli Magyarország vergődő gazdasággal és egyre telítettebb munkaerőpiaccal (ugyanakkor családdal, barátokkal) vagy a pálmafás, egzotikus Kambodzsa még rosszabb gazdasággal, de több lehetőséggel főleg MAn szakmájában (viszont no család és barátok). Mindehhez részemről hozzáadódott a félelem, h ha most teszünk pontot a nagy kaland végére, akkor az vajon hogyan csapódik majd le bennem. Lelkileg milyen mellékhatása lesz és milyen bélyeget nyom majd az elmúlt 8 hónapra. Úgy éreztem, h ez így nem teljes, még nincs itt az ideje, h hazamenjünk. Pofára estünk, oké, nem felejtjük el, de nincs itt a világ vége. Még mindig nem élveztük ki igazán Kambodzsát. Sokáig nem dilemmáztunk, vhogy mindkettőnkben ott volt a válasz: nem adjuk fel, maradunk! Még egy kicsit. A kezdeti kómás állapotból viszonylag gyorsan felrázva magunkat nekiálltunk új szállást és munkát keresni. Örök igazság, h minden rosszban van vmi jó vagy, ami még szebben hangzik: ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Még a krach előtti napokban kezdtem el levelezni, teljesen nem munkakeresési okból egy helyi utazási irodával, aminek a vége az lett, h behívtak egy személyes beszélgetésre. A találkozóból állásinterjú lett, az interjúból pedig állásajánlat, mindez kb. egy hét leforgása alatt, miközben megkaptuk a rossz híreket. Mivel MAn-nal is megismerkedtek és a helyzetünkkel, őt is jól kikérdezgették, letesztelték és úgy döntöttek, h a már amúgy is nemzetközi csapatot tovább színesítik két magyarral! Mire ez lezárult, megtaláltuk a megfelelő lakást is (túllépve a budget-et, sajnos), ahol végre magunk lehetünk és kialakíthatjuk közös kis fészkünket (nyugati stílus, gardróbbal, sütővel, meleg vizes fürdővel!! - költséghatár-túllépés okai). Úgy pörögtek az események, h nem győztük kapkodni a fejünk! Hirtelen egyik végletből a másikban találtuk magunkat. Álmodni sem lehet jobb átvezetésről! Az új munkánk egyikőnknek sem álmai netovábbja, de megmentett minket a teljes csődtől visszaadva a lelkesedésünk és jókedvünk. Megadta az alapot az újrakezdéshez és kimondhatatlanul szerencsésnek érezzük magunkat. A hátránya viszont, h vissza kell szoknunk a jó öreg, rég elfeledett fix munkaidőhöz!!! :) Brrrrr!!
Viszont annak ellenére, h örömködtünk, h milyen jól feltaláltuk magunkat és megmenekültünk, mégsem kerek a világ. Egy jó ideje érezzük azt, h lelkileg lemerültek az elemek. Kambodzsa tagadhatatlanul a szívünkhöz nőtt, de...kell egy kis feltöltődés, egy kis Magyarország, Budapest, Pécs és minden ami otthoni! Lassan 9 hónapja itt vagyunk és telítődtünk Ázsiával, eljött a szünet ideje, bármennyire is  szeretnénk még maradni. Leültünk a kedves főnökkel és elmeséltük neki, h van egy rep.jegyünk haza, amit január végéig fel kell használnunk, különben búcsút inthetünk neki. Tehát nagyon értékelnénk, ha lenne olyan cukorpofa és hazaengedne minket egy hónapra. Pár napig fontolgatta a dolgot, majd megadta a zöld lámpát!!! Juhúúúú!! Úgyh kedves Mindenki, tessék felkészülni ránk, mert november 16-án a MAn-Teszti páros lábát veti magyar honban!!!!!!! Visszaszámlálás indul!

Utóirat: Kedves Anyukám, megerősítésként a menü: húsleves (grízgaluskával), rakott krumpli, éééssss a kedvenc sütim, részegszelet (kép) Köszönöm!!!! :D

Nyami!


2010. október 23., szombat

Mai mottónk: Ami nem öl meg, az megerősít

Napok óta lebeg előttem a feladat, h összefoglaljam az elmúlt két hét eseményeit. Hihetetlenül zűrös napokon vagyunk túl. Mintha felültünk volna a hullámvasútra a vidámparkban, annyi különbséggel, h mindez a valóság. Bár sokszor éreztem azt mintha inkább egyik rémálmomat élném át.

MAn két héttel ezelőtt vasárnap kapta meg a hírt, h a projekt finanszírozója úgy döntött, befejeződött a közösségfejlesztés Koh Ker faluban vagyis a munkája véget ért. November egyig kaptunk határidőt, h kiköltözzünk a projekt tagok számára fenntartott házból (20 napot). A gond igazából ott kezdődött, h egyrészt, felkészületlenül ért minket a hír. Otthon se munkánk, se lakásunk, és ahhoz, h ezeket a dolgokat elintézhessük több időre lett volna szükség. Másrészt, MAn határozott idejű szerződése még nem járt le, így meg kellett volna kapni a bérét a távozáskor január 31-ig, de a munkáltatójának szándékában sem áll ezt kifizetni. Mivel off-shore cég az alkalmazó, semmit sem tehetünk, és biztos vagyok benne, h ez az üzletember nagyon jól tudja. Megalázónak és embertelennek tartom azt, ahogy az elválást kezelte, sőt a maga számára hitelrontóan. Ki akar üzletet kötni egy emberrel, aki nem tartja be az adott szavát (lényegében ennyit ér a szerződés)? Arról nem is beszélve, h mi mindent elárul vkiről az, ahogyan az alkalmazottaival bánik.
Napokig gyomorgörccsel, étvágytalansággal és forrongó dühvel küzdöttünk. Szinte nem tudtunk felocsúdni a történtek után. Egyik pillanatról a másikra kihúzták alólunk a talajt és azonnal talpra kellett állnunk, különben hazakulloghatunk a sikertelenség és csalódottság érzésével. Onnan lentről viszont minden olyan távolinak és nehezen kivitelezhetőnek tűnt.
Végig ott villogott az agyamba a kérdőjel, h hogy bánhat így egyik ember a másikkal. Tudom, megválaszolatlan kérdés és ráadásul nem visz előre. Mégis annak ellenére, h a jobb vállamon lévő kisangyal bátorított arra, h előre nézzek és túléljünk, a bal oldalon csücsülő kisördög egyre csak szította a lángokat és bátorított az önmarcangolásra. Mi lesz most? Hogy éljük túl ezt az időszakot? Mikorra tudunk állást kapni? Addig miből élünk? Csak pár kérdés, amivel egyre jobban fokozódott bennem az aggodalom és a feszültség. Tudtam, h valahogy kilábalunk ebből és muszáj tenni a kétségbeesés ellen, de nem volt mindig könnyű ezen felülemelkedni.
Napokig az volt bennem, h ez az egész lehetne akár egy színházi előadás is, aminek, mondjuk, Kalandok Kambodzsában a címe. Véget ér az első felvonás és a hangosbemondó a következőt harsogja: "Tisztelt Nézőközönség, az első felvonás véget ért, kérjük Önöket 15 perc szünet után szíveskedjenek a helyükre visszafáradni. Köszönjük!"
Folyt.köv...

2010. október 15., péntek

Vizes blokk

Igazán benne vagyunk az esős évszakban! Az utóbbi napokban éjszakánként az tűnt fel, h ahányszor felébredtem mindig mintha dézsából zúdították volna ránk az esőt. Persze, ennek köszönhetően a levegő is felfrissül reggelre és nem ömlik rólunk a víz, de mindeközben tapasztaljuk a hátrányokat is. Siem Reap-ot kettészeli az azonos nevű folyó. Általában mindig attól rettegünk, h kiapad, nemhogy kiönt. Viszont a sok eső miatt a minap sokkolva szembesültem a belvárosi özönvízzel. A folyó szintje majdnemhogy egyenlő a parttal, sőt sok helyen már el is öntötte az utakat. Számomra mindez félelmetesnek tűnik, sosem volt részem árvízben, szemtől szemben, de a helyieket ahogy látom nem bénítja le túlzottan a helyzet. A gyerekek vígan fürdenek az autók között a hömpölygő barnaságban, a többiek közlekednek továbbra is mintha nem éppen vádliig érne a víz. Engem a hideg ráz, h ez rosszabb is lehet, hiszen, ami ebben a folyóban van, ismerve a khmerek szemetelési és egyéb higiéniás szokásait, az kimeríti a MINDEN fogalmát. Finnyás kisasszonyként sipítozva menekülnék akár egy csepp folyóvíztől is. Na de ez itt az élet része, nekem is meg kell barátkoznom vele és hazaérve rendszeresen megrohamozni a szappant. Ennyi! :)
A látványhoz hozzátartozik, h nem csak a folyó menti részek vannak víz alatt. Ahol egy kicsit is lejjebb van az udvar az út szintjétől és nincs megfelelő csatornázás (már miért lenne? :)) ott szintén bokáig, ha nem feljebb ér a víz. A kedvenc jeleneteim egyike, h a főút mentén nemrég felépített hiper-szuper-modern, otthoni színvonalat megütő Ford szalont nem lehet megközelíteni, mert lényegében egy tó közepén található. Csillogva-villogva tükröződik vissza a sok üvegfelület és kirakatban lévő autó a tavacska felszínén. A másik szép látvány, h pár szállodához sem tudnak a vendégek könnyen bejutni, mert a medence átrendeződött a bejárathoz. Azt pedig ne is említsem, h a hónapok óta sok kis khmer fáradtságos munkájával folyamatosan épülő plusz két sáv a főúton szintén eltűnt...

Mindig azt hittem, h az esős évszak júniustól tart kb augusztusig, esetleg szeptemberig. Mekkorát tévedtem! Rendesen utánanézve, megvilágosodtam, h még csak most jön a java! Október a csúcs időszak, esetleg még a november, de addigra már csökkenhet a csapadékmennyiség. Hogy hogyan küzdünk ellene? Kár bárminemű komolyabb erőfeszítést tenni! :) Bárki, aki ilyenkor itt van, ne hozzon esőkabátot, gumicsizmát, esernyőt vagy egyéb önvédelmi eszközt. Szinte minden második bódénál, még ha nem is vág a bolt profiljába, lehet venni nejlon eső elleni zacskót, amit magadra veszel és tökéletesen megvéd. Az ára pedig nevetségesen olcsó. Lábra komolyabb cipő felesleges, úgyis beázik alulról vagy felülről, ráadásul tönkre is megy. Egyszerűbb, ha mindenki marad a vietnami, kétlábujjközébedugós, papucsnál. A helyiek is ezt teszik, érdemes követni őket, elvégre is tapasztaltabbak valamivel. :)
Persze ne ijedjen meg ettől senki, az eső nem esik folyamatosan, néha napokig csak felhők vannak az égen, dörög, villámlik, de semmi nem történik. Majd egyszer csak, ki tudja, honnan leszakad az ég. Vagy mostanában az is egyre gyakoribb, h csak szemerkél az eső és közben süt a nap, és még jól is esik a vízpermet.

Kedves Tárnok, remélem, megválaszoltam a kérdéseid! :) Ha még bármi eszedbe jutna, nyugodtan szegezd nekem! :)

Egy-két kép és videó a helyzet szemléltetésére :)



A Psar Chas (Old Market) melleti híd és a vízállás 
(általában a vízszint a pillérek aljánál szokott lenni, míg most ezek még csak nem is látszanak!)


Parkoló


Bicajos turisták megálltak lefényképezni az úszó utat


Elárasztott udvar


A Siem Reap folyó kilépett a medréből és ellepte a 'rakpartot'


Az előző út folytatása


Wat Bo suli kapuja 
(amíg áll bent a víz, nincs tanítás, de a gyerekek visszajárnak, játszani a vízben)



 Egy út, ami a folyó közelében sincs, mégis víz alá került

2010. október 7., csütörtök

Pchum Ben, az Ősök ünnepe

Kambodzsáról tudni kell, h nagyon szeretnek ünnepelni és nem dolgozni. Bár kérdezhetném, h ki nem? De ők tudják is, h hogy kell! Azt hallottam, h összesen 28 nemzeti ünnepük van, én kb. 15-t számoltam össze. Ez viszont évente nem 15 napot jelent, hanem annál jóval többet. A fontosabb dátumoknál azzal kell számolni, h előtte egy héttel megáll az élet és még utána is napokig nem térnek magukhoz az ünneplő khmerek, akár ez is eltarthat még egy hétig. Most is ez a helyzet. Október 7-től 9-ig tartják az Ősök Ünnepét és h minden rendben menjen már jóval előtte elkezdődik a felkészülés és a szertartások egy része. Hasonló a november elsejei halottak napjához. Mindenki tiszteletben tartja ezt a hagyományt, legyen az jobban vagy kevésbé hívő ember. Ez az ünnep mindenkinek fontos, aki  Kambodzsában él.

Az Ősök ünnepe, khmerül Pchum Ben, a helyi időszámítás szerint minden 10. hónap 15-ig napjáig tart, kb. két héten keresztül és ebből az utolsó 3 nap, amikor zajlanak igazán a szertartások. Állítólag a 15. napon megnyílik a pokol kapuja és a halottak szellemei visszatérnek a földre, ahol fel-alá bolyonganak. Hogy az élők megkönnyítsék szenvedéseiket ételt ajánlanak fel nekik és a templomok szomszédságában rizst és magokat szórnak szét. A hiedelem szerint vannak, akik számára ekkor ér véget a pokolbéli élet és vannak, akik visszatérve oda, még fájdalmasabb kínoknak néznek elébe.

A buddhizmus szerint az éltünk során véghezvitt tettek nagyban meghatározzák, h milyen körülmények között "élünk" majd a halálunk után. Így, ha súlyos bűnöket követtünk el, akkor az alagút túloldalán komoly büntetésre kell számítanunk, mint például fogyatékos, esetleg száj nélküli szellem válik belőlünk, aki így képtelen enni. Kisebb bűnök esetén maximum ronda és kis szájúak lehetünk, ami sokkal jobb helyzet, mivel így legalább enni tudunk. Sőt, azt is olvastam, h aki nem adakozik ezen a napon, azon bosszút állhatnak az ősök, mert nem adja meg nekik a kellő tiszteletet és nem segít szenvedéseiken. Így talán érthető is nagy számú részvételi arány.

Persze az étel adomány nem csak a szellemeknek szól, hanem a szerzetesnek is, akiknek ez egy igen fontos időszak. Ugyanis ők sosem vesznek maguknak semmit, vagyon és tulajdon nélkül élnek. Ilyenkor jutnak ételhez, pénzhez és egyéb adományokhoz. Valamint egy hosszabb időszakra elvonulnak meditálni, megtisztulni.

A szertartások hajnalban (négykor) kezdődnek, ekkor vonulnak ki az emberek a templomokhoz és ajánlják fel ételadományaikat a szellemeknek. Majd később térnek vissza mindazzal, amit a szerzeteseknek szánnak, speciális ételekkel, mint például sticky rice (kókusztejjel és pálmacukorral készített rizs) disznó zsírral és babbal, valamint banános süti csakis erre az alkalomra készítve. Mivel sok buddhista hagyomány kapcsolódik a szegényekről való gondoskodásról is, ezért ebben az időszakban sok beteg és nyomorgó ember gyűlik a templomok mellé és koldul. A mellettük elhaladó emberek pedig gondolkodás nélkül adnak. Úgy tartják, h ezzel megválthatják múltbéli bűneiket.

Ilyenkor megáll az élet, ahogy írtam is. Bezárnak a boltok, az étteremek, a hivatalok. Mindenki, aki tud, meglátogatja a szülőket, rokonokat vidéken és együtt járulnak a pagodákba, h elvigyék adományaikat és imádkozzanak halottaikért gyertyát és füstölőket gyújtva. Ekkor mindenki a legszebb ruháját veszi fel és az ételek és egyéb hozzájárulásokon kívül, lotus virágcsokrokat visznek a templomokba.

Azt mondják, h annyira erős ez a hagyomány, h még a vörös khmer korszak sem tudta teljesen elnyomni. Hiába próbálták meg eltörölni a vallási kötelékeket, kénytelenek voltak a Pchum Ben idejére felfüggeszteni ezt a szándékukat, mert maguk a vezetők sem merték elhagyni azt a szokásukat, h minden évben tisztelegjenek az ősök szellemei előtt, félelmükben, h a síron túl visszaüthetnek bűneik, amiket életükben elkövetettek...

2010. október 4., hétfő

Thmái

A 'thmai' szó magyarul annyit jelent, h új. Azért adtam ezt a címet a mai bejegyzésemnek, mert pár olyan történésről szeretnék beszámolni Nektek, amiket az utóbbi időben vittem véghez és elég nehézkesen szántam rá magam  az elkövetésükre, ilyen szempontból újítottam picit magamon. :)

Angkor napfelkelte
Aki ismer az tudja, aki pedig még nem, az most megtudja rólam a nagy igazságot: a koránkelés nem egészen az én műfajom. Egyszerűen nem megy. Álmos vagyok, nyűgös és lényegében, használhatatlan. Az én biológiai órám úgy lett beállítva, h átlag 10 órát igényel egy rendes alváshoz. Igaz, ezt nem mindig tudom tartani, de hogy ráadásul még hajnalban is keljek fel, az kivitelezhetetlen. Ennek köszönhetően kambodzsai tartózkodásom alatt végig ott lebegett a fejem felett, Damoklész kardjaként, h megnézni a napfelkeltét Angkor-ban illendő lenne, ha már a közelében vagyok. Eddig mindig kibújtam a kezdeményezés alól, legyintve, h 'ráérünk még erre!'. Sőt, már MAn is letett róla, h én erre rávehető lennék, megismerve, h hogyan is nézek ki korán reggel és mekkora tortúra az ágyból kiimádkozni. Végül, mégis csak utolért a végzet! :) Egy elgyengült pillanatomban felvetettem, ÉN!, h az egyik éppen átutazóban nálunk tartózkodó barátunkat kísérjük el napfelkeltét nézni. MAn szólni sem mert, csak bólintott. Így esett, h másnap hajnalok hajnalán, 3/4 5kor kipattanva az ágyból elindultunk megmászni a Bakheng nevű templomot (régebbi képek a Picasa albumomból). Én csodálkoztam magamon a legjobban, h milyen jól bírtam! Biztos, h kivételes alkalom volt az aktuális csillagállásnak köszönhetően és az óra csörgése sem épp a legalphább állapotomban talált ébreszteni. Annyira büszke voltam magamra, h miután hazaértünk, le sem feküdtem szundítani, sőt este kb. hajnali 2kor kerültem ágyba! 22 óráztam!!! Én?!!

Na de el az egoömlengéstől! Nagyon különleges érzés volt ilyen korán egy templom tetején sétálgatni. Sajnos, a csillagállás csak nekem kedvezett aznap, mert elég felhős volt az ég és így egy elég nehezen búj előt a nap, de mindenképpen megérte ott lenni! Jó volt látni ébredezni a világot, végigmotorozni Siem Reap-on, üresen látni Angkor Wat környékét és a magadénak érezni a Bakheng templomot. Alig voltunk 10-n fent, ami ritkaság! Nem rohantak meg karkötőt, könyvet, vizet, kólát árusító kislányok, nem kiabáltak tuktukosok felénk. Csend volt és nyugalom! Elég volt csak leülni a kövekre és bambulni a messzeségbe, várni a napot. Tagadhatatlanul szép kezdet! Csak ajánlani tudom! :)

Hajnali szinek


Fodrász

Ez mindig is egy nagy kérdés volt itt számomra. Ahogy elnéztem a helyi fodrász lányokat és a khmer nők haját, az aggodalom magas fokon söpört végig rajtam. Viszont ahogy telt az idő, a tükröm egyre jobban arra sürgetett, h szedjem össze magam és kezdjek vmit a hajammal. Addig húztam, míg rábukkantam egy ausztrál nő hirdetésére, aki az otthoni módszerekkel kopaszt meg. Azért mégsem mindegy! Neki köszönhetően rászántam magam és levágattam a hajam. Őszintén szólva egyáltalán nem az lett, amit szerettem volna és azóta sem tetszik, de elviselem. :) Hogy miért nem mentem vissza? Mert piszkosul drágán vág! Többet kért, mint az otthoni fodrászom, akit mellesleg aktívan visszasírok (nem csak emaitt)! Arról nem is beszélve, h megint ott tartok, h rá kell vennem magam, h elmenjek hozzá, ki tudja mi lesz a fejemből a következő vágás után! :)

Az új hajam és én a naplemente fényeiben


Fish massage

Ha végigmész a belváros utcáin egyszerűen nem tudod megúszni, h húszmillióhatszáztizenkétszer meg ne kérdezzék tőled, h szeretnél-e masszázst, tuktukot, enni, inni vagy betenni a lábad egy minimedencébe, tele hallal és engedni, h lerágcsálják a bőrt a lábadról. Ezt nevezik itt fish massage-nak. Mindig is ellenálltam. Undorítónak találtam, h betegyem a lábam ebbe a koszos vízbe, amibe előttem harminc másik koszos lábú turista is áztatta a csülkeit. Nem is beszélve arról, h mennyire higiénikus lehet, h ezek a halak egyik láb után a másikat nasizzák és ugyanebbe a vízbe engedik ki mindennek a végtermékét. No, remélem, ezek után kellően elvettem mindenkinek a kedvét! :) Végül, kipróbáltam! A történethez hozzátartozik, h pár pohár sör már puhított rajtam, mire a medence közelébe kerültem, plusz elég nagy csoportnyomás volt rajtam. Ha már a többiek bemerészkedtek, cikin nézett volna ki, h én meg kint ácsorgok. Úgyh szépen, óvatosan elkezdtem a vízbe beletenni a lábam. A sok apró halacska éhesen tömörült körém és elkezdtek nyammogni. Én meg röhögőgörcsben kaptam ki a lábam! Nagyon csiklandoztak! Eltelt kb 5 perc mire nagy hahotázás közben elértem, h bent tartsam a lábam egy ideig a vízben. Fürtökben lógtak rajtam és minden más lábon. Mókás volt. Végül megenyhültem a szerencsétlen halakkal szemben, bár nem lettem a dolog rajongója. A vicc kedvéért egyszer ki lehet próbálni.

Csikis!


Motorozás

Lassan már nem is emlékszem, h mikor került be a családba Dzsonni, a motorunk. Nap, mint nap nyúzzuk és ő hol lendületesen, hol kicsit akadozva állja a sarat. Én pedig mindig MAn mögött feszítek és élvezem a Daleim érzést! :) Eljött azonban az idő, h én is megismerkedjek a motorvezetés előnyeivel. Ebben az esetben persze több kedvem volt hozzá, mint az előzőekhez, viszont visszatartott az általános félelmem a közlekedési eszközökkel szemben. Mindig is úgy vélekedtem erről, h a vezetés nem nekem való. Én ehhez túl szétszórt, kapkodós és pánikolós vagyok, így hát a közjó érdekében inkább maradok az anyósülésen. Látva azonban, h itt, Kambodzsában szinte a motoron élnek, születnek az emberek és a világ egyik legtermészetesebb dolga azt vezetni, gondoltam talán mégis meg tudok birkózni ezzel a feladattal. Már megint az a fránya csoporthatás...
A tanárom, természetesen, MAn lett, magára vállalta ezt a kihívásoktól nem mentes feladatot. Egyelőre még nagyon az elején vagyok. Először megismerkedtem a különböző szerkentyűkkel, mint az indító, a váltó, a fék, stb. Utána megmutatta, h hogyan is kell elindítani, majd elindulni, hányasban és közben hogyan adagoljam a gázt. Ennek köszönhetően már az első óra végén kisebb köröket tudtam megtenni a gyakorlópályánkon belül (egy szálloda parkolója). Nagyon nagyon élveztem! De el kell ismerni, h nem olyan könnyű, mint látszik! Kezdve onnan, h a motor maga elég nehéz és így egyenesben tartani a kormányt sem könnyű. Közben ráadásul figyelni kell a tükröket, váltani, gázt adagolni és figyelni az útra! Nem is beszélve arról, h ugye itt mindenhonnan jöhet vki, akár szemböl is! Érzem, h jó sok idő el fog még telni ahhoz, h én forgalomképes legyek! :) Sebaj, nem is bánnám, ha erre nem kerülne sor. Már csak arra is jó ez az élmény, h kipróbáljam és érezzem, h milyen egy motort vezetni.

Ez a kis video demonstrálja motorvezetési szárnypróbálgatásaimat 
(a hangos pittyegés nem más, mint az index hangja)

2010. október 1., péntek

Intro Rádió - Import


Az élet útjai kifürkészhetetlenek, szoktuk gyakran mondani és még gyakrabban gondolni. Milyen igaz ez a mondás! Teljesen véletlenül csöppentem bele valamibe, ami egy baromi jó kezdeményezés és nagyon tetszik! Idén nyáron alakult az Intro Rádió, azzal a szándékkal, h igazi tartalmat szolgáltassanak mindazoknak, akik ki vannak éhezve a kultúrára és az ehhez kapcsolódó finomságokra. Van itt hangoskönyv, blog híradó, irodalom és zenei ritkaságok minden mennyiségben! Még az elején vannak, de én bízom benne és nagyon drukkolok, h vmi nagyobbá és népszerűvé nőjék ki magukat.  Létrehoztak egy új műsort, Import néven. A cél, h a világ különböző pontjain élő magyarokat összehozzák havonta egyszer egy skype beszélgetés keretén belül, ők pedig elmesélik az otthoniaknak, h milyen is az élet a határokon túl. Ebbe a körbe kerültem be én is, Kambodzsa képviseletében, köszönhetően sorstársamnak, Vietnámban! :) Már túl is vagyunk az első adáson! Bizony, bizony...A társaság nagyon sokszínű. A hallgatók nagyon különböző országokat és kultúrát ismerhetnek majd meg rajtunk keresztül! :) (A bloglistába be fogom tenni az összes résztvevőt, h megismerhessétek őket.)
Talán mondanom sem kell, h nagyon izgultam, hiába előre felvettük az anyagot. Éreztem is, h remegett a hangom! Életemben nem csináltam még ilyet! :) De hogy gyakoroljam a dolgot bevállaltam egy külön, személyes interjút is, ami ha minden igaz, jövő héten pénteken adnak le, a Pénteki Riport műsor keretein belül. Kimondhatatlanul izgatott vagyok! Arról fogunk beszélgetni bővebben, h hogyan kerültem Kambodzsába, ki vagyok, honnan szalajtottak és merre tartok, valamint milyen is ez a kambo világ pontosan. Szurkoljatok, ma délután lesz a felvétel! :)

A legfontosabb, h ez a rádió honlapja: http://www.introradio.hu/index.html
Az Import részletesebben: http://www.introradio.hu/import.html

Minden kedden délben lesz a honlapon a közvetítés, ismétlés vasárnaponként van, úgyh akit érdekel, biztosan nem fog lemaradni egy részről sem. A legfrissebb adás pedig október 19-én lesz.

Jó hallgatózást! :)