Afterlife

Néha-néha, egy-egy gyenge pillanatomban beírom a keresőmbe, hogy teszti.blogspot.com. Vicces, nem? Mintha várnám, hogy valami csoda folytán meglátok egy újabb bejegyzést, talán egy-két jól-eső kommentet. Bár néha csak elég végignézni a szines hátteren, a köszöntő képen és a sok sok eligazító linken. Megnézegetem a még kint élők működő blogjait és mélyeket sóhajtok. Aztán felnézek és nem látok mást, mint neon lámpákat, az embereket jönni-menni, hallom a légkondi berregését és a billentyűzet-kopácsoló hangokat. Az ablakon túl is zajlik az élet, a fagyis, a ház lábánál, várja a vevőket, turisták téblábolnak a járdán és keresik a Hősök terét (Felvonulási tér közelében csücsülök). Minden olyan, mintha felgyorsult volna körülöttem, csak én állok oldalt, tompán nézve ki a fejemből, mint egy lassított felvétel. Elábrándozom azon, hogy a többiekben, multimókus társaimban, vajon mi zajlik? Hogy csinálják, hogy nem panaszkodnak folyamatosan és nem roskadnak le hisztérikusan, hogy nekik ez nem megy, nem bírják? Az, hogy kivülállónak érzem magam, csak körülbelül írja le, amit érzek. A munkám érdekes, az emberek aranyosak, csak valahogy minden olyan idegen. Máshogy bírom a régi korlátokat. Nincs kedvem itt ülni, az irodában és kifelé vágyakozni, hogy érezzem az évszakokat. Sosem értettem igazán, amikor MAn azt mesélte, hogy neki ebből lett elege és ezért akart végre változtatni egy szabadabb életforma irányába. Azt hiszem, már kezdem kapisgálni, hogy mire gondolhatott pontosan. Szerettem a régi munkámat és elfogadtam amennyire tudtam, hátrányaival együtt. Örültem, hogy visszajöhetek egy új munkakörbe. Vártam a pezsgést, a vidám pillanatokat a csapattal és a szakmai sikerélményeket. De egyelőre csak az első teljesült leginkább, ráadásul egy torz hajtós formában, ami kivüll áll az élvezetes munka kategóriáján. A csapat pedig szinte lecserélődött és nem igazán találom köztük a helyem. Ugyanakkor vissza sem vágyom kifejezetten. Inkább az életforma hiányzik. A magunk urai voltunk, többé-kevésbé, és hihetetlen jó volt, hogy hogy ezt együtt tehettük meg. Mindig azt hallottam, hogy egy párnak nem tesz jót a nap 24 órájában együtt lenni. Mi túléltük, szerintem, jó volt és hiányzik. Kimaradok a fontos pillanatokból, nem tudjuk megbeszélni a velünk történteket, csak este gyors reportolás keretében. Szerettem, hogy kint mindig ott voltunk egymásnak és 100%-os támaszt nyújhattunk a másiknak. Persze, most itthon vagyunk, ismerős környezetben, azt gondolhatnátok, hogy nincs annyi élmény és kihívás. MAn vállalkozik, pályázatot gyárt és más szakmai munkákkal van elfoglava. Renegeteg új dolog történik körülötte, aminek jó lenne a részese lenni. Sokszor azt érzem, hogy jobban el vagyok foglalva a saját bajaimmal, munkámmal, mint azzal, hogy tudjam, vele mi történik és hogy éli meg. Nem jó ez így! Hiszen ez igaz visszafelé is. Mielőtt túlzottan függőnek gondolnátok. Ő sem lát már bele az én életembe és lekivilágomba úgy, mint az előző egy évben. Olyan mintha elzajlana mellettem az élet. Dolgozom, rohanok, stresszelek, hogy nem megy a munka, hogy nincs sikerélményem, hogy emiatt ráadásul nem figyelek a páromra, hogy nincs rendesen időm magamra, a barátaimra, a családra, emiatt a szabadidőmbe őket próbálom besuvasztani, utána pedig ideges vagyok, hogy nem tudok egy pillanatra megpihenni és könyvet olvasni, amiről pedig eszembejut az elhanyagolt könyves blogom és Kambodzsa és a kinti frusztrációim...Mintha futnék egy labda utána, ami csak gurul...gurul...de nem tudom utolérni.

Most jó feketére festettem az itthon lét szépségét, ugye? Pedig nem az, csak valahogy mindig van valami bajom. Valamivel mindig kell küzdenem. :) De egyelőre nem tudom, hogy ebből mi lesz a kiút. Változtatni kell/szeretnék, de először meg kell teremteni a megfelelő pillanatot, ami sok munka, anyagilag és lelkileg is. (Vagy csak halogatok és megint gyáva nyuszi vagyok átgondolni a helyzetem rendesen és lépni?) 

Mondtam már, hogy enyhén hajlamos vagyok az önmracangolásra? :) Amíg ezen rágódom, megkímélve benneteket a folytatástól, jöjjön már végre a jó idő, hogy ne télikabátban mászkáljak július végén!! Hidegben, sötétben még nehezebb irodában ülni, nincs semmi érdekes, amifelé vágyakozhatom az ablakon kinézve...

(Remélem, senki nem fogja a fejét, hogy milyen hülye ez a depis liba...Az. De ettől függetlenül szereti az életét, a barátját, a családját, a városát és mindebben igyekszik megtalálni a maga helyét, kisebb-nagyobb akadályokat maga elé gördítve. Ráadásul szégyenletes módon ezt képes megosztani másokkal is...Tehát nincs nagy baj, csak átmeneti képzavar. :))

THE END

Lassan két hónapja vagyunk itthon. Talán mondanom sem kell, h Kambozsa egyre távolibbnak tűnik. Lelkiismeretfurdalásom is van, h hogy érezhetek ilyet, ami pedig erőteljesen befolyásolja a blogírási hajlandóságomat. Semmi kedvem nem volt hozzákezdeni. Ami újabb önmarcagoláshullámot indított el. Mindig ott lebegett, lelki szemeim előtt a lezárás feladata. Aztán rájöttem, h mi is rejlik itt a késleltetés mögött. Nem érzem igazán, h most le kéne zárnom bmit is, ez csak egy magammal szemben támasztott újabb elvárás, amin görcsölhetek. Képtelen vagyok rá. Nem tellik el úgy nap, h ne jutna eszembe a kinti életünk egy mozzanata. A munkahelyi asztalomon kambodzsai tárgyak díszelegnek, a laptopom háttere Angkor, a pénztárcámban a képek helyén a tetkóm skicce figyel, legszívesebben a homlokomra írnám ki, h én bizony Kambodzsában éltem egy évet és örülök neki és ezt mindenkivel szeretném megosztani. Bkivel szóba elegyekedek, mondjuk egy eladóval, szinte kiabál a lelkem, h az orra alá dörgöljem, h mit éltem át az utóbbi egy évben. Ha bki kérdezi, h mit csináltam kint, vissza kell fognom magam, h ne kezdjek el ömlengeni és rázúdítani mindent. Ha vki mesél nekem vmit, sokszor úgy reflektálnék, h "a khmereknél ez így vagy úgy működik". A tetkómat is csak mutogatnám folyamatosan. Normális ez? Muszáj a saját számat befogni, mert hamarosan kiábrándító barát és beszélgetőpartner válik belőlem. Mégis olyan nehéz ellenállni a szívem mélyén megbúvó huncut melegségnek, ami elönt, ha erre az országra gondolok. Annyiszor emlegettem már, h senki nem tudja igazán elhagyni Kambodzsát, amiből következik az is, h lezárni sem lehet az ott eltöltött korszakot. Nem is értem, mit várok magamtól. Örökre ott marad bennem, nyitva, a lehetőséggel, h visszatérhetek. Ez nem olyan, mint egy kapcsolat, amit megszakad, amit elraksz a szíved egy hátsó fiókjába és rázárod a kulcsot. Ez egy élethosszig tartó szerelem, slussz-passz. Bármi is történt velünk/velem kint már minden a helyére került és csak a jóra tudok gondolni. Hiányoznak a barátok is, sokat emlegetjük őket. A jó kis közös kajálásokat, összejöveteleket, a kedvenc helyek és még sorolhatnám a végtelenségig.

Ugyanakkor nincs bennem kibírhatatlan visszavágyódás sem. Ahogy ezt már ott is éreztem, h így lesz, jó itthon lenni és visszarázódni. Szeretem a budapesti hétkönapokat. MAn-nal összeköltöztünk és igyekszünk megbírkózni a magyar valóság által elénk vetett kihívásokkal. Ő vállalkozni szeretne, így folytatja az önmegvalósítást. Én pedig újra a régi munkahelyemen sürgök-forgok, csak új beosztásban. Még nem sikerült minden baráttal újra felvenni életük fonalát, de rajta vagyunk, ahogy bírjuk vkivel mindig találkozunk. Úgyhogy unalomról szó sincs. :)

Az évértékelő beszéd, amit anno annyit emlegettem, sajnos elmarad. Nem jöttek úgy a gondolatok, ahogy szerettem volna. Ami megmaradt az alapötletből, azt most csapom hozzá, ehhez a kis búcsú bejegyezéshez. A rengeteg hasznos tapasztalatból, amivel Kamboföldön gazdagodtam, összegyűjtüttem Nektek egy kis csokorral:

- szunyogot elkapni tapsolással - egészen profi lettem benne

- evőpálcikával kiválogatni az ételemből a nemkívánatos elemeket

- indiai daalt (csicseriborsókásaszerűség) főzni - nyami, nagyon imádom!

- megszerettem a csípős kaját

- nagy gintonic rajongó lettem (korábban sosem értettem, h mit szeretnek benne a barátaim)

- megtanultam motoron nőiesen ülni, amitől a rendőrök itthon infarktust kapnának: a sofőr mögött oldalt keresztbetett lábbal (minden khmer nő így csinálja, főleg szoknyában)

- hány fajta újévet lehet ünnepelni (nyugati, khmer, kínai, csak h párat említsek)

- megismerkedtem pár orvosi kifejezéssel angolul

- nem rezzenek meg ha egy patkány fut át előttem az utcán vaaagy egy ezerlábú szörnyeteg

- a legnagyobb vívmányom, MAn-nak köszönetően egy ajakmozdulatsor, aminek az eredménye valahogy így hangzik: "bpaaa". Shrek 2-ben a Szamár csinálja ezt, amikor kínos csönd telepedik a hintóra, ami az ifjú párt a szülőkhöz viszi, megvan? :) Na hát nem kis munkámba került ezt megtanulni a Mestertől, nem kevés vicces pillanattal megfűszerezve kintlétünket. ;)

Persze, van, ami nem változik: továbbra is utálom a sült/főtt hagymát és a pókok a világból kikergetnek.

A viccet félretéve, másban még mindig nem nagyon érzem a változást. Nem vagyok a régi önmagam, de új sem. Nem ért teljes világképet megváltoztató élmény, nem fogok irgalmas szamaritánusnak állni. Kicsit tanácstalan is vagyok. Nem tudom, h kivülálló szemmel, mit lehet látni. Egy nagyon nagyon jó barátnőm javasolta, h talán rossz helyen keresem/várom azt a változást és esélyes, h betalált. Nem kell feltétlenül kifordulnom önmagamból. Lehet, h ez az egy év arra kellett, h megtaláljam MAn-t és ő engem. Hogy a sok közös élmény összekovácsoljon minket. Ez sem akármilyen eredmény! :)

Annak ellenére, h arról írtam h semmilyen lezárásra nem készülök, vmit mégis meg kell tennem. Ezt a blogot befejezni. Nincs miről beszámolni, a kambodzsai nagy kaland már csak kettőnkben él tovább és a remény, h visszatérünk egy napon. Köszönöm, h olvastatok, a sok kedves kommentet, a visszajelzéseket. Jó volt. Élveztem, h írhatok Nektek és a blogon keresztül tudhatom magam mellett a barátaimat és meglepetésemre, az ő barátaikat is, nem is beszélve a véletlenül rám akadó blogolvasókról! :)
(A könyves blogomon továbbra sok szeretettel várom az olvasókat.)


U.I.: Picasa-n megtaláljátok az utolsó Kambodzsában töltött két hét képi eredményeit. Beszámoló nem lesz róla, sztem a képek önmagukért beszélnek. :)

Hazatérés

Csúnyán lemaradtam az utóbbi hetekben. Annyi minden történt, el sem lehet mesélni csak egy bejegyzésben...Főleg itthonról visszatekintve mesélni az elmúlt 3 hétről...nem egyszerű. Fodrász után,  minden európai kényelmi jóval körülvéve már messze vagyok Kambodzsától. Az ottani állás, az emberek, a búcsúbuli, a költözés/pakolás, Saigon és a körút mintha más dimenzióban lett volna.

Ahogy felszállt a gépünk Phnom Penh-ből a könnycsatornáim aktiválódtak és előreláthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeim. Magamat is megleptem. Hirtelen tudatosodott bennem, h ennek most vége. Kambodzsa és Siem Reap már sosem lesz olyan, mint amilyennek mi láttuk. Ha vissza is térünk évek múlva (ami biztos, h bekövetkezik) már túlszárnyalja az emlékeinkben megmaradt várost a fejlődés és a barátok is szétszélednek.  Az a 11 órás Bangkok-Bécs repülőút olyan volt, mintha egy teljes más univerzumba szállított volna.  Lelkileg is türelmetlen voltam, fáradt, nyűgös és úgy éreztem, sosem érek újra földet. Két állapot közt lebegtünk. Az egyiket,  a könnyed siem reapi-motorzós-jóidős-gyömülcsshakes életet magunk mögött hagyva tartottunk az otthon, a "megszokott" környezet felé, ahol talán új, nyitott ajtók és szélesre tárt karokkal a család és a barátok vár ránk. Azok az egyszerre szomorú és boldog könnyek végigkísértek az úton. Hiányozni fog ez az egy év és jó volt, h megtörtént. Kevesebb biztos, h nem lettem általa.

Megérkezve haza, csak néztem ki magamból és érzékelni próbáltam, h már ez a végleges állapot, nincs visszaút. Örültem, h meleg vízzel moshattam kezet, h értem a feliratokat az utcán, h láthatom az időjárás jelentést, van Sport szelet és Duna kavics. Végre mindenki elsőre megért és nem kell tízszer elmagyaráznom, h mit szeretnék. Van rendes papírzsepi!!! Nem kell gondolkodni, h moshatok-e csapvízzel fogat. Mmmm...az élet apró szépségei...vannak dolgok, nagyon aprók, amiket másképpen látok már és talán máshogy is értékelek. Ki tudja meddig tart majd ez az érzés.

Egyelőre az összeköltözés foglalkoztat a legjobban. Újabb pakolás. A cuccaim még mindig dobozokban hevernek, csak most már két helyszínen...Várom, h berendezkedjek a MAn-Teszti fészekben és igazán otthon érezzem magam az új otthonomban.

Hangolódás reload

Hogy is keződött tavaly a blogom? Olyan messzinek tűnik már, mikor otthon kakót szürcsölgetve ücsörögtem a konyhaablak mellett és a hópelyheket számolva arról ábrándoztam, h majd milyen lesz meghódítani Kambodzsát. Na most itt vagyok és azon merengek, h mennyire várom az otthoni tavaszt és szeretnék kibicajozni a Kopaszi gátra, mert ott még sosem voltam. Egyszerre érzem azt, h távoli az otthoni életem és közben meg mintha bennem semmi sem változott volna. Tudom, tudom, türelmetlen vagyok, de kit lep ez már meg? Aki tudott követni az elmúlt időszakban, talán már tudja, h ezen a téren jócskán van, mit fejlődnöm. Persze, érzem, h vannak apróbb változások. Például, h várom, h otthon legyek, a régi munkahelyem új munkakörrel és tele vagyok tervekkel. Igen, ez kifejezetten nagy előrelépés. Tény, h még mindig nem tudom, h mit akarok magammal kezdeni hosszú távon, bár a vonzódásom a művészetekhez, a kreatívitiásukat nyíltan megélni képes emberekhez (és azok pártolásához) továbbra is erős és szívesen dolgoznék egy inspiráló környezetben, de hogy mindezt pontosan milyen formában, fogalmam sincs. Az is lehet, h ez csak hobbi lesz. Majd alakul. A lényeg, h végre nem vok rágörcsölve arra, h ezt most döntsem el. Ami az írást illeti...hm...az örök szívem csücske és emiatt picit lelkiismeretfurdalásom is van, h komolyabb előrelépést nem tettem ezen a téren. Azt hiszem, megijedtem. Nem tudtam merre kéne elindulni. Úgyh inkább elástam az álmom és a bloggal kárpótoltam magam a saját gyávaságomért. Ötleteim lennének, és talán még nincs minden veszve.

Nem akarok tapasztalati leltárt készíteni, majd később, még mindig érik bennem az a bizonyos évértékelő ’beszéd’. Most csak végigfutottak bennem ezek a gondolatok és úgy éreztem meg kell osztanom Veletek. Megint hangolódom, ezúttal a lezárására annak, ami még annyira új volt egy évvel ezelőtt. Annyi mindent nem meséltem el, amit kellett volna! Úton útfélen szembesülök, h nem vezettelek be Titeket elég mélyre ebbe a világban. Annyi vicces és érdekes dolgot látni az utcákon nap mint nap, h nem is hinnétek. Nem győzök csodálkozni és egyben mosolyogni ezeken. Persze, sok szomorú dolgot is látni, főleg, ha az ember egy gyerekkórház mellett lakik, ahol minden nap hosszú sorban állnak az anyukák karonülő babáikkal és várják, h segítséget kapjanak. Vagy ha az utcán hömpölygő szemetet látom, vagy az erdőégetéseket...De tudom, nem lehet mindent elmondani, hagyni kell vmit a kíváncsiságnak is, ami majd talán erre vet Titeket. Nem szabad lelőni a poént. 

A hangolódáshoz tartozik, h újra pakolni kell és szembesülök az élet azon apró kihívásával, h hogyan pakoljam össze az elmúlt egy évemet egy bőröndbe és az ne haladja meg a 20 kilót. Kínlódás a maximumon. Tegnap este nekikezdtem, h hogy akkor most pontot teszek az ügy végére. Odáig jutottam, h sikerült egy minibőröndbe begyömöszölnöm az első egy hét alapanyagait. A többiek, akik Phnom Penhben csatlakoznak be, hozzák utánunk a nagyobb cuccokat. Ezen a téren csak annyit sikerült elérnem, h rájöjjek, sokkal több dolgot kell majd itthagynom, mint szeretnék. A bőröndöm rogyásig tele van, ami nem lenne végülis gond, ha nem lenne még pár "apróság", aminek szintén benne lenne a helye. Nem untatok senkit a részletekkel, a lényeg, h kellőképpen megizzasztott a feladat, úgyh inkább ágybaborultam, h feledjem megpróbáltatásaim és kialudjam magam az utolsó munkanapra. Persze, nem sikerült...

Most itt vagyok, a dolgozóban, és félkómában azon gondolkodom, h mi értelme még ennek a napnak itt bent. A munkámat lényegében átadtam. De nem panaszkodhatok, a főnök nagyon rendes velünk. Mivel ma este lesz a búcsúbulink, mondta, h holnap már nem kell bejönnünk. Juhé!!! Végre aludhatok!!! És lesz 1,5 napunk rendesen elköszönni Siem Reaptól, amiért örök hála! Rengeteg fotót szeretnék még készíteni a városról és csak úgy kiülni valahova egy isteni finom banán shakre-re és nézni az embereket, ahogy jönnek-mennek...Hjajjj...

Giant Puppet Parade

Minden év februárjában megrendezésre kerül Siem Reap-ban a Giant Puppet Parade. Különböző szervezetek (NGO-k) által támogatott gyerekek óriási papírmasé bábukat készítenek és a végeredményt az utcákon végigmasírozva prezentálják. Nagyon vidám, hangos, zenebonás esemény, kihagyhatatlanul jó hangulatot teremt a belvárosban. A felvonulás közben önkéntesek járják körbe a tömeget, h adományt gyűjtsenek.

Ebben az évben pont tegnapra esett a nagy esemény, úgyh Koh Kerből hullafáradtan-éhesen hazaesve, majd a fürdőbe bevágódva némi felfrissülés reményében, felkerekedtünk mi is, h dokumentáljuk az eseményeket. A Pub street-től nem messze, az egyik kis utcából indult a felvonulás és fotóriportereket meghazudtoló ügyességgel igyekeztünk mindig a tömeg elé kerülni és követni a hatalmas papírmasékat. Sajnos, a sötét és a lencsém enyhe koszossága miatt nem sikerült túl jó képeket készítenem (ami valószínűleg egy  igazi fotóriporterrel nem történhetne meg...).

Az indulás

Végül feladtam és inkább megpróbáltam videózni. Ez sem lett túl világos, de talán a hangulatot átadja valamennyre:

A végállomásra érve, ami a város egyik folyó menti parkja, már több alkalmam volt, h rendesen lencsevégre kapjam az este főszereplőit:

Búcsú?

"You can never really leave Cambodia!" - egyik barátunk szembesített minket ezzel a ténnyel tegnap este, amikor közöltük vele, h márciusban hazaköltözünk. És ekkor felvillant a kis égő a fejem felett! Mennyire igaza van! Hogy ez nekem eddig nem esett le??

A tegnapi napunkat csak Koh Ker-re szántuk. Béreltünk egy autót, és még egyszer, utoljára meglátogattuk, h elköszönhessünk kambodzsai szívünk csücskétől. Nagyon furcsán turistás volt, ahogy egyik templomtól a másikig légkondis autóval mentünk és MAn egyben guide-ként is funkcionálva mindenhol mesélt egy kicsit. Sok olyan templom van, ahol én még nem jártam, így egyben bepótoltam a lemaradásom is. Gyönyörű helyeket láttam, olyan fák által benőtt templomokkal, h az angelinajolies Ta Prohm elbújhat mögöttük. 

Prasat Pram - gyönyörű

Ami meglepő volt, h nagyon  sok turistával futottunk össze. Eddig még sosem láttunk ennyi külföldit errefelé. Egyik templom sem lehetett teljesen a miénk. Fura módon kettős érzéseket váltott ez ki belőlem. Egyrészt örülök annak, h egyre többen fedezik fel maguknak Koh Kert, mert sokaknak fogalmuk sincs arról, h Angkoron kivül mennyi kincset rejt még Kambodzsa. Ez a hely pedig nagyon sok szempontból különleges. Nem csak, hogy olyan templomokat találhatsz itt, amikre nincs példa Angkorban, de egyben egy hét emeletes piramist is, ami egyedülálló ezen a környéken. Ráadásul mindez az erdőben található, sokkal érintetlenebb környezetben. 

A Prasat Thom végében előbukkanó piramis

Ugyanaz az örökségvédelmi hatóság felel ezért a területért is, mint Angkorért, így a templomok környéke rendezett és aknamentes. Egyre több kutató-, és helyreállító munka is folyamatban van. Bár mindez egyelőre csak kezdetleges. A másik érzés, ami hatalmába kerített látva a sok fehér embert az volt, h vajon mindez mit tesz majd az itt élő emberekkel, meddig maradhat "érintetlen". Persze nem benszülött törzsekről van itt szó, csak előre félek, h mindez majd elangkorosodik idővel. Előjött a sok élmény, ami ideköt, a felmérés, amikor a falusiakkal dolgoztunk és lelki szemeim előtt láttam, ahogy beszippantja majd őket a turizmus. Sajnos, elkerülhetetlen. Nincs már közösségi projekt, ami segítene nekik ezzel megbírkózni...

Mindenesetre most jó volt itt lenni, körbejárni a megszokott és az új helyeket. Találkozni régi arcokkal és tizedszerre is lefényképezni a piramist. Sétálni egyet a faluban, az odavezető úton, a sulit megnézni. Hallani a gyerekek kántáló köszöntését a faluban: "Bye, bye!" - számukra ez egyben a "hello" és a "viszlát" is. Egy utolsót enni a "Mamánál" a Prasat Thom szomszédságában. Azzal a szivetmelengető érzéssel nézni más külföldieket, h ők épp azt a helyet járják be, ahol mi egy kis ideig éltünk, dolgoztunk és ahova egy életre kötődünk.

Éttermek a Prasat Thom előtt (a bal oldai a "Mama" helye)

Végig ott motoszkált bennem az a sürgető érzés, h most ezt jól nézzem meg, szagoljam meg, ízleljem meg, mert hosszú időre ez az utolsó alkalom. Eleinte szétfotóztam magam, teljes pánikban. Aztán ahogy egyre jobban lenyugodtam, vettem észre magamon, h valójában nem is érzem ezt a sürgetést és a szívem mélyén egyáltalán nem pánikolok. Élveztem, h újra Koh Kerben vagyok. Jó volt érezni a szálat, ami ehhez a helyhez köt. De ennyi. Egy csepp "utolsó" érzés sem volt bennem és nagyon meglepődtem ezen. Aztán este jöttem rá, h ez miért is van így. Ahogy a barátunk mondta, senki nem tudja igazán elhagyni Kambodzsát, aki egyszer már ráérzett az ízére. Igy vagy úgy de mindenki visszatér. Van valami megmagyarázhatatlan dolog, ami hosszú távra vonzza ide az embereket. És ez fertőző. A legrosszabb, h nem lehet megmagyarázni, h mi is ez pontosan. Már otthon is próbálkoztam ezzel, de kudarcot vallottam. Talán majd egyszer bevillan a megoldás. Nem tudom. Lehet, h az időjárás teszi vagy az emberek vagy csak egyszerűen van vmi a levegőben, amibe egyszer beleszagolsz és elvesztél (persze, itt nem a tipikus ázsiai szagokra gondolok...). Nem is kezdek itt el nyökögni ezzel kapcsolatban. Ezt el kell fogadni, h van vmi, ami itt rabul ejt és kész. Aki esetleg már  megfejtette ezt a talányt, szóljon! :) És ezennel megnyugodtam. Sokszor beszéltünk már erről MAn-nal, de most tudatosodott igazán, h ez egyáltalán nem az utolsó alkalom, h itt vagyok. Mostmár, ha tetszik, ha nem, ez is az otthonom és szeretem. Minden baromságával együtt. És minden itt megélt jó és rossz élménnyel együtt. Sosem gondoltam volna, h ez így letisztázódhat bennem. Vigyázat, mert visszatérek/térünk! :) Nagyon kíváncsi vagyok, h milyen lesz Siem Reap, Angkor, Koh Ker, az utak, az utcák, a vidék , az emberek pár év múlva! Látni szeretném és fogom is!

Már csak egy hét maradt. 26-án indulunk Saigonba pár napra Bencsik Andiékhoz. Már nagyon várom. Azt az egész két hetet, amit utazással fogunk tölteni! Végre nem lesz munka, amiért izgulni kell, csak pihenés és a látottak befogadása. Mmmmm...A menet a következő lesz: Saigon, majd vissza Phnom Penh onnan Kep, Kampot, innen vissza Phnom Penh, ahol egyesülünk a barátokkal (amcsi házaspár, MAn két barátja otthonról plusz az exprojekt khmer kolléga) és irány Mondulkiri! Ha már ki elefánt-lovagoltuk magunkat, akkor indulunk neki Sihanouville-nek és végre szigetelünk!!!!!!!!!!!!!!!! :D

Március 12-én indulunk haza. Hihetetlen, h ezt is mennyire várom. Annyira más lesz otthon lenni!

Hol lehetne egy kis időt venni?

Sírni volna kedvem. Miért van az, h mindig minden az utolsó pillanatra marad? Annyi teendőnk lenne és már csak 1,5 hetunk maradt, amit az utolsó pillanatig végigdolgozunk, sokszor keső estig. Ki kell adnunk a lakást, h találjunk vkit magunk helyett májusig, amíg a szerződést aláirtuk és visszakapjuk a foglalót. Leltárt kell keszítenem az itt maradó cuccainkról és eladni őket. Szuveníreket venni haza. Angkorjárást befejezni. Kiélvezni Siem Reapot. Elbúcsuzni a barátoktol. MAn-nak öltönyt varratni. Jajjjjj…görcsberándul a gyomrom. Nehezebb lesz ez, mint gondoltam. Egy éve ráadásul hasonló érzésekkel küzdve telt a kiutazás előkészítése. Stresszben ahelyett, h élveztük volna. Velünk van a gond? 

Egyre több az utolsó pillanat: az utolsó mexikói chimichanga klub, az utolsó margarita, az utolsó indiai veggie thali, az utolsó sör a Night Marketen. Már a barátok is egyre többet mondogattják, h hiányozni fogunk és milyen rossz, h elmegyünk. Két fajta rutinszerkezetünk  és otthonosságérzetünk alakult ki, egy magyar és egy kambo. Szétszakadunk a kettő között. Egyszerre szeretjük az itteni életünk és tudjuk, h mennyi minden fog hiányozni. Ugyanakkor vágyunk is haza a családhoz, a barátokhoz, az újabb kihívásokhoz és kicsit a régi megszokásokhoz is. Közben ott motoszkál bennem a kisördög, h vajon elég volt-e ez az egy év? Nem mondanám, h meginogtam, de közel állok hozzá egy icipicit. Ha belegondolok, h mik azok a pillanatok, amikor mindig hazavágytam és fogtam a fejem, h itt nem lehet hosszú távon megmaradni, akkor tudom, h most jó elmenni. Csak kérdés, h valóban most van-e itt az ideje? Kellett volna-e még időt adni magunknak? Türelmetlenek lettünk volna és hamar feladtuk? Nem, nem. Ha nincs ez a munkalehetőseg otthon, akkor valószínűleg még itt maradunk. Nincs értelme ezen filózni, ugye? Akkor van itt az ideje a törteneseknek, ha mi úgy ítéljük meg, és most így tettünk, nem igaz? Csak ahogy  az lenni szokott, az ember akkor érzi igazán az értékét annak, amilye van, amikor elveszítheti. Ez az emberi természet annyira ellentmondásos! Miért kell ennek így lennie? Közben sosem éreztem, h ne értekelném Kambodzsát, és ezzel egyidőben az otthoni dolgokat is elkezdtem másképp látni. MAn bejegyzése nagyon elgondolkodtatott és talan jobban nem is fejezhette volna ki, h mit érzünk. Ezt a kettősséget. Észre sem vettük és két otthonunk lett. Mindkettőt szeretjük és mindkettőbe visszavágyunk. Mostmár nincs bennem rossz érzes, mint legutóbb, mikor otthon voltunk és visszagondoltam az itt töltött időre. Ha ezután megkérdezi vki, h milyen Kambodzsában élni, másképp fogok válaszolni. Pozitívabban és tele szeretettel. Jó  itt elni és bízom benne, h otthon is jó lesz, mert egy kicsit Kambodzsát is magunkkal visszük. Velünk lesz a hétköznapokban, az emlékek, a tapasztalatok, a harcok, és a nagy döntesek elkísérnek minket mostmár bárhova is megyünk. És az igazi nagy változások majd csak most fognak előjönni, amikor kiszakadva innen fogjuk látni az otthoni és az itteni önmagunkat. Vajon meddig tartson ez a blog? Hol legyen vége? Ezt is szerettem. Vhogy kiteljesedett az írásszenvédelyem a segítségetekkel. Igaz, egyre többször veszek észre apróságokat, amikről már mesélnem kellett volna Nektek, de nem tettem meg és mostmár nem biztos, h lesz rá időm. Csak abban remenykedek, h annyiban elértem a célom, h aki rendszeresen tudott olvasni, már másképp gondol erre az országra, h rajtam keresztül megláthatta a szépségeit és, h sikerült pár ronda előítéletett eloszlatnom. Akkor már megérte! Bár esélyes, h túl sok jelentőséget tulajdonítok magamnak... :-)

A tetovált lány

Megtettem. Évek óta dédelgettem egy kis rosszaságot magamban és végre elérkezett a pillanat. A megfelelő pillanat. Egy életre szóló döntést hoztam és többek között teljesítettem egy pontot az újévi fogadalmaimból. Talán életemben először. És ez nagyon de nagyon boldoggá tesz! :) Végre összejött minden, ahhoz, h egy álmom valóra váljon és kapjak egy tetoválást. Az elmúlt egy évben megtaláltam a megfelelő motívumot, a megfelelő helyet és a megfelelő "művészt". Már csak rám várt a feladat, h eldöntsem tényleg akarom-e ezt az egészet. De mivel kamaszkorom óta ácsingózok egy tetoválás után, sóvárogva tekintek azokra, akik rászánták magukat és néha órákat lógok tetkós lapokon, h keressem a számomra megfelelő motívumot, arra jutottam, h készen állok. Megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. Egyrészt a félelem miatt, az ismeretlen fájdalomtól és a kétségektől. Hogy valóban nem fogom-e megbánni? Nem lesz-e véletlenül a tigrisből Micimackó? Hogy mit fog szólni mindehhez Anyukám és Apukám, a család? Másrészt ezzel párhuzamosan egy fajta kéjes izgalom is hatalmába kerített, h megteszek vmit, amire ezer éve vágyom és egyben egy kis rosszaság. Hogy olyat teszek, amit szerintem, soha senki nem gondolta volna, h tényleg megteszek. Elszántam magam. Egy őrült döntés még őrültebb szuvenírje. Úgy éreztem most vagy soha.

Napokig alig tudtam aludni, folyamatosan peregtek a fejemben a jelenetek, h vajon hogy fogjátok fogadni mindezt. Senki nem tudott arról, h mit tervezek, egyedül MAn. Akit persze nehéz lett volna kikerülni és a támogatása nagyon sokat számított nekem. De itt és most kihangsúlyozom, h ez 100%-ban a saját döntésem, semmilyen külső nyomás vagy tudatmódosító szer hatása alatt nem álltam. Ez a legjobb az egészben! :) Csakis magam miatt csinálom.

Maga a felkészülés kb. 1 hónapot vett igénybe. Amint felfedeztem, h a városban van egy darab ember, aki rendes tetoválásokat készít, rögtön beindult a fantáziám. Arra már nem is emlékszem, h honnan jött a motívum, vhogy adta magát. Mindig is nagyon tetszett és lényegében ez volt az első khmer szó, amit megtanultam leírni. Bevetettük magunkat a "tetoválószalonba" és a srác kb. 1 perc alatt prezentálta is nekem az első lehetőséget. Olyannyira eltalálta, amit szerettem volna, h ennél is maradtam. Ezután következett a gondolkodási idő. Többször benéztünk hozzá, ismerkedtem vele, plusz a netet bújtam, h ki-mit ír, hogyan érdemes felkészülni az első tetoválásra, mit érdemes ilyenkor figyelembe venni. Addig érleltem az érzést, míg rá nem jöttem, h össze kell kapnom magam, ha már egy kész, begyógyult tetoválást szeretnék hazavinni. Két hét múlva elindulunk a kis körutunkra és akkor már nem kéne azzal bíbelődnöm, h utókezelem a sebem. Ráadásul tengerben pancsolni és napozni sem szabad az első két hétben. Összekaptam magam és lefixáltam a sráccal a dátumot: 2011.02.11.

Hihetetlen jó élmény volt! Fenntartottam a lehetőséget, h meggondolom magam az utolsó pillanatban, de mikor már ott voltam és éreztem a kétséget magamban, nem akartam odafigyelni rá. Ott már nem volt helye bizonytalanságnak. Csak nem tudtam mire számítsak, h milyen lesz az első "bökés". Láttam ahogy előkészül a "művész", az ágyhoz gurítja a kis fém asztalkáját, a tálcára kikészíti a különböző folyadékokat, tűt, masinát, krémet, festéket. Tisztára mint egy műtét.

Tétován néztem körbe a mesterműveket megörökítő büszkeségfalon. Hozzájuk képest az én tetkóm semmiség. Ez megnyugtatott és az ígéret, h kb. 25 perc lesz a "beavatkozás". Hasra feküdtem és elhangzott a mondat: "Most kezdem". A masina berregni kezdett és közeledett a tarkóm felé, nem láttam semmit, fogalmam sem volt róla, mikor ér hozzám. Attól féltem, h majd úgy meglep a fájdalom, h felugrok és hát ez az, amit nagyon nem lenne szabad. Az első szúrás nem is volt olyan vészes és ahogy éreztem a bőrömön az enyhe kaparást egyre szélesebb vigyor ült ki az arcomra. Úgy éreztem magam, mint azok a fejek a Bayon templom tetején. A mosoly egész végig ott maradt. Hirtelen az egész még jobban értelmet nyert és már ott voltam, h örömömben sírok. Szerettem volna a srác nyakába ugrani, ahogy egyre jobban éreztem, h alakul a dolog. Hihetetlen felszabadító érzés volt és úgy éreztem, jól döntöttem.  Igen, ez  is én vagyok. Tetszik, ami történik velem és akarom, h mindez a részemmé váljon egy életre. Benne van az elmúlt egy év minden élménye, a belső útkeresés és önmagam megvalósítása. Minden. Az is, h a kamasz Teszti arról álmodozott, h ő majd egyszer tetováltat és milyen jó lesz, milyen más. Egy nem várt lépés a jó-kislánytól. Az is, h lássam, bármire képes lehetnék, ha igazán akarnám. Minden benne van, ami én vagyok vagy akár lehetnék.

Hogy mit jelent a motívum? Azt, h "én" khmerül.

Képes illusztráció itten található: Picasa

28, 1 és a nyuszi

Az elmúlt egy hét nagyon eseménydúsan telt. Kezdődött velem, akinek sikerült egy évvel közelebb kerülnie a bűvös 30-hoz (Jesszus!). Nem terveztem/terveztünk semmi nagy hepajt. Annyi volt fix, h új keletű sushimániámnak engedve leteszteljük az új éttermet, ami a Pub street-en nyílt. Ráadásul a nagy napon nem is tudtunk volna menni, mert mozim volt és 9ig dolgoztam, úgyh MAn szerdára foglalt asztalt. 

Kedd este munka után hazaesve ember nagyon aranyosan belelkesült, h azért ünnepeljünk aznap is, ne csak az étteremben. Nem igazán értettem, h ezt hogy akarja kivitelezni, de mikor véletlenül a bevásárlás eredményeit a hűtőbe akartam pakolni és egy pillanatra megláttam egy fura fehér dobozt, amikor is ő elém ugrott, h minek kell nekem a hűtőbe néznem, elkezdtem gyanakodni. Megvacsoráztunk és ő elkezdett matatni a gardróbban és a hűtő körül. Nekem nem volt szabad odanéznem. Majd elém állt és elérkezett a köszöntés ideje. A kezében egy csodaszép fekete erdő torta volt és a vállán meg egy nagy táska lógott. Nem tudtam eldönteni, h most megzabáljam ezt az embert vagy elsírjam magam. Egyáltalán nem számítottam ajándékra (na jó, icuripicurit, de elhessegettem a gondolatot, na meg nem is tudtam mikor készülhetett volna így elő, hiszen szinte állandóan együtt vagyunk). 

A táska pedig tele volt minden jóval: könyvekkel (köztük az Eat Love Pray, amire hónapok óta csorog a nyálam), fülbevalóval (amit szintén kinéztem ezer éve), helyi evőpálcikás bambusz levesestányérral. A táska maga szintén régi vágyam volt, speckó helyi design, újrafelhasznált, építkezésekről kidobált hálóból. Nagyon guszta dolgokat tudnak készíteni, itt lehet megtekinteni a választékot: Smateria. Igazi kambó termék, olasz design-nal. :) Imádom, azóta le sem lehet vakarni rólam. Úgy éreztem, meg sem érdemlek ennyi mindent, nagyon meghatott, h MAn így készült és nekem még csak sejtésem sem volt minderről.

Másnap már úgy éreztem, h akár ki is hagyhatjuk a sushit, hiszen elég volt az előző napi ünneplés, ennél több úgy sem kell. De MAn kitartott, h de, kell az és hát a sushi iránti éhségem is ellenkezett, h lemondjam. 7re volt foglalva az asztal, mi teljesen időben elindultunk. Viszont előtte elmentünk még 1-2 helyre és mikor már indultunk volna az étterem felé MAn egyszercsak kitalálta, h a közelben van egy bolt, amit régóta meg szeretnék nézni, miért nem teszzük ezt meg most. Felhúztam a szemöldököm, gondolván, h nem késünk-e el, de mivel nem volt rajtam óra, gondoltam, ő biztosan tudja, h van e még időnk vagy sem, mert közben meg azon parázott, h vajon megtartják-e az asztalunk. A boltban nézelődtünk, a kezembe nyomott ruhákat, h próbáljam fel...nem győztem álmélkodni magamban, h mi a fene ütött belé, h hirtelen Ő visz el engem vásárolni! Ilyen még nem nagyon fordult elő...De nem törődtem a dologgal túlzottan, gondoltam, biztos ez is hozzátartozik a szülinapi kedves bánásmódjához, inkább élveztem a helyzetet. Végül elindultunk a végállomásunk felé. Ahol leültem a lefoglalt asztalunkhoz, legalábbis ahhoz, ahova mondtam, h foglalja a helyet, ő eltűnt, mondván, h hoz menüt. Ezt sem értettem igazán, mert a kis felszolgálócsajszi épp a kezembe nyomot egyet. Aztán fordultam volna MAn után, h kérdezzem, miért pattog ennyit, amikor is fennakadt a szó...szembetaláltam magam a helyi barátainkkal, akik nagy vidáman kiabálták, h boldog szülinapot! Paff voltam. Sosem volt még meglepi bulim, nem vok az a tipus, aki tudja magát ünnepeltetni, nem is tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Hát meglepetésemben kis híján megint majdnem elsírtam magam. Egyszerre pofoztam volna fel és nyomorgattam volna meg MAn-t. Világossá vált, h miért voltak furcsa telefonjai, amikor felpattant és elrohant a közelemből vagy miért hurcibált a boltba nézelődni. A hab a tortán az volt, h az épp akkori barát mennyiség az este folyamán csak bővült. Folyamatosan érkeztek emberek, az amcsi család, a magyar kolónia kedves tagjai, a khmer barátunk (extolmács az exprojektben), főnököm, barátnője és kollégák. Plusz sms-ben páran jelezték, h nem tudnak jönni, de lényegében ez az ember mindenkit meghívott, akivel vha barátságba kerültünk Siem Reap-ban. Amikor rázendítettek a "Happy Birthday"-re én már készen voltam és komoly harcot vívtam a könnyeimmel. Felejthetetlen estém volt és a sushiról még nem is beszéltem! Vmi isteni finom volt, pukkadásig ettem magam. Nem akarok a végtelenségig ömlengeni, csak szerettem volna megosztani veletek, h milyen szép ajándékot kaptam és húszmilliomodszor is megköszönni MAn-nak, h így készült, h örömet okozzon. KÖSZÖNÖM! (bár még mindig nem árulta el a kis simlis, h hogy hozta össze azt a sok ajándékot, úgy h szinte mindig együtt vagyunk :P)

Na de vissza földre, volt itt más is...például 5-én volt az évfordulónk Kambodzsával is. Nem semmi egy év van mögöttünk, folyamatosan gyűlik bennem egy évértékelő beszéd jellegű blogbejegyzés is. Lehet, h amiatt, h tudom, h megyünk haza, visszatért a szívembe a melegség, ha erre az országra gondolok és már várom azt, h visszatérjek egyszer. Azt tudom, h hosszú távon nem ez az én világom, de szeretek itt lenni és egyszer megtapasztalnám átutazóként is. Talán pár év múlva. De akkor már jó lenne bejárni több országot is, Burmát, Laoszt, Vietnámot, Malajziát, csak h a legközelebbieket említsem. Még nem érzem, továbbra sem, h változtam volna, de már nem követelem ezt magamtól. Elfogadtam, h ez nem egy ilyen egyszerű dolog és valószínűleg otthon fogom jobban látni, h milyen hatással volt rám az elmúlt egy év. Persze vannak dolgok, amiket már most látok, de mindez csak halovány. Amikor még itt van az ember, benne éli ebben a világban a hétköznapjait, sok minden adott és alap. De majd, ha hazamegyünk, és igazán érzékelni fogom, h mit hagytam magam mögött, akkor fogok ráébredni az igazán nagy érzésekre és gondolatokra, végkövetkeztetésekre. Úgyh kivárom! :)

Bármilyen furcsa, de nem csak körülöttem forgott a világ ezen a bizonyos héten...Nagy volt a városban a készültség. A kínai új év közeledte tartotta izgalomban Kambodzsa lakosságát. Kikerültek a piros-arany díszítések a házakra, lampionok, szélben lengedező szalagok, fákra aggatott aprópénz és áldozati ételek az oltárok köré. Szinte mindenkinek van vmilyen kínai rokoni szál a vérében, úgyh a legtöbb khmer ünnepelt. A pagodák megteltek. És bárhova mentünk az emberek köszönésképpen boldog új évet kívántak egymásnak. El vagyunk itt kényeztetve. Egy évben háromszor van új év. Az első a miénk, majd a kínai és áprilisban a khmer. Mondom, én, h ez a nép tud ünnepelni! :)

Február 3-tól véget ért a tigris éve és kezdetét veszi a nyúl időszaka.

Pozitív és ösztönző hatással lesz mindegyikünkre, több országban élénkül a gazdaság. Nagyobb figyelmet kap a kultúra, fantasztikus előadások élvezői lehetünk, és sokkal fogékonyabbá válunk a szépség és a szerelem iránt, mint máskor. A családi kapcsolatok közül érdekes módon lesz, amely már a szakadék szélén táncolt, de új erőre kap, míg lesz, amelynek lejárt az ideje, és nem folytatják tovább.

A nagy változások éve lesz ez! :)

Nekem, mint kutyának, a következő a jóslat:

Tovább tart a magánéleti harmónia, amely a Tigris évében jellemezte a Kutyák életét. Még az is előfordulhat, hogy gyarapodik a család. A költözés szinte biztos, új lakásban találtok otthonra, és ez megfelel a vágyaitoknak még akkor is, ha nem önszántatokból teszitek, hanem kényszerűségből. A szerencsejátékokat felejtsd el, ismered a mondást: akinek szerencséje van a szerelemben, annak pechje a szerencsejátékokban. És ez most igaz rád. 

Hmm...gyarapodik a család? MAn, akkor veszünk egy kutyust? :)
Ami meg a szerencsejátékot illeti, sosem volt szerencsém...nem meglepő, h ezután sem lesz...

Boldog Új Évet! Megint!!! :D

Bangkok intenzív

Kambodzsába is elért a "Menni vagy Maradni?" láz, az önkéntes nyugdíjpénztár kontra állami nyugdíj dilemma. Nem lehet elég messzire elmenekülni az otthoni kavarás elől, utolér. És ez már nem az a téma, amit egy vállrándítással elintéz az ember. Kicsinyke magyar kolóniánk egy viszonylag hosszabb eszmecsere után úgy döntött, h nem hagyja magát. Sok lehetőségünk nem volt: vagy Hanoiba repülünk vagy Bangkokba buszozunk. Az olcsóbb megoldást választottuk: Bangkok. Annak ellenére, h mi MAn-nal korábban elhatároztuk, h ha lehet elkerüljük ezt a várost és egyáltalán az országot. Leperegtek előttem a rossz emlékek és görcsbe rándult a gyomrom. Na de ezúttal mindezen túl kellett lépni, elvégre is a nyugdíjam a tét és egy szép kis összeg a magánnyugdíjpénztáramban, amit nem feltétlenül szeretnék beleolvasztani egy nagy tégelybe. A terv az volt, h csütörtökön indulunk és pénteken vissza, mindezt a lehető legkevesebb költségvonzattal. Az egyik helyi barátunk, aki utazási irodát vezet boldogan újságolta nekünk, h nem kell előre vízumot sem igényelnünk, ha bizonyítani tudjuk, h 15 napon belül elhagyjuk Thaiföldet. Hmm...állítólag ez egy új szabályozás, ami még a magyar nagykövetség honlapjára sem került fel, ahol még mindig vastag betűkkel hívják fel a magyarok figyelmét arra, h szárazföldön Kambodzsa-Thaiföld irányban nem kapunk vízumot. De kedves ismerősünk még a határon dolgozó barátját is felhívta előttünk, megerősítésképpen. Nem mertem ellenkezni, biztosnak tűnt. Megvettük a 8 dolcsis buszjegyünket és csütörtök hajnali fél 9kor nekiindult a bagázs. Kb. 12 óra alatt vánszorogtunk föl, Bangkokba. A buszon kis híján hibernáltak minket és csigatempóban haladt, h jobb legyen a hatás. Sajnos, a farcsontom se viselte jól az utat, pedig már rég volt, ami volt. A határon pedig 3,5 óra alatt jutottunk át! Rengeteg ember, tolongás, folyamatos sorban állás. Még a buszon kaptunk egy színes matricát a ruhánkra, h be tudjuk azonosítani utastársainkat és persze, h a kijáratnál megtaláljanak minket a busztársaság emberei és elirányítsanak a szállítóeszközünkhöz. Egész jól ment minden, amíg nem mi kerültünk sorra a thai oldalon. A pult mögött ülő határőr sajnos, nem hallott még erről az új rendelkezésről és vízum nélkül szóba sem állt velünk. A kétségbeesés és a felháborodás vegyes érzése söpört végig 4 fős csoportunkon. Kiderült, h az egyik sor, amit "visa on arrival"-nak kereszteltek el, nyújthat megoldást a problémánkra. És láss csodát! Kb. 30 perc alatt kaptunk is vízumot! Egy szót nem szóltak, h erre amúgy nem lenne lehetőség, mint ahogy a magyar követség írja. Persze, h nehogy leomoljanak a thaiokkal szembeni előítéleteink a kis ügyintéző csajszi lenyúlt minket 200 baht-tal, h lefénymásolja az útleveleinket!!!! No comment. Ekkora már, talán mondanom sem kell, h szinte az összes piros matricás külföldi átverekedte magát a határőrökön és mi kullogtunk ki utolsóként a buszhoz. Ennek köszönhetően viszont, nem kisbuszba pakoltak minket, hanem egy nagyobb-ba, ahol rendesen volt hely és nem kellett nyomorognunk. Mindennek megvan a jó oldala! :) És ekkor jött a java! A busz a Khao San road-on tett le minket, ami számunkra a város egy teljesen új oldalát mutatta meg. Boca és Anna már otthonosan mozgott ezen a részen, tavaly már jártak itt, mi viszont vhogy elkerültük. Írtó nagy nyüzsgés és élet volt az utca körül. Éttermek, hotelek, sok árus, rengeteg külföldi. Meglepett, h mennyi édes kis hangulatos beülős-beszélgetős hely van errefelé! Nem győztem ámulni és persze, csorgatni a nyálam az árusok mellett elhaladva. Kb. este 8 volt és szállást kellett találnunk, üres bendővel, amiből közös megegyezéssel az lett, h beültünk vhova enni. Utána nekiálltunk olcsó szállodát keresni, ami nem volt egyszerű, mert egyrészt azon a részen nem nagyon van ilyen, másrészt, mert minden tele volt. Végül egy nagyon béna helyet találtunk, viszonylag drágán. A lepedő koszos volt és a szoba plafonja olyan alacsony volt, h inkább éreztem magam ketrecben, mint hotelszobában, nem is beszélve arról, h a légkondi sem volt topon. Persze, egy éjszakára megfelelt. Másnap felkerekedtünk a magyar nagykövetség felkutatására. Azt hittük, h tudjuk merre van, de végül egy taxiban kötöttünk ki. :) Egy hatalmas felhőkarcoló komplexum előtt találtuk magunkat. Elég szép környék volt, itt is csak enyhült bennem a Bangkok iránt érzett ellenszenv. Micsoda fejlődés, nem? Felbaktattunk a 20. emeletre és elindult az otthonról oly nagyon hiányolt bürokratikus procedúra. Fénymásolás, nyomtatványok hada, aláírás és a kicsit sem meglepő bonyodalom, ami végül a konzul úrnak köszönhetően megoldódott. Emiatt viszont nem végeztünk időben ahhoz, h visszainduljunk Kambodzsába, így adódott még egy esténk Bangkok felfedezésére.  Hajókáztunk egy kicsit a folyón, amolyan gyorsított városnézésként. Olcsó volt felszállni az egyik helyi járatra és menni pár megállót. Tömeg volt, nem nagyon fértünk el, de hangulatos volt. Akaratlanul is párhuzamot vontam a sydney-i hasonló élménnyel, amikor reggelenként mindig komppal mentünk be a városközpontba. Hm...van egy kis különbség! :) Majd nem messze a Khao San road-tól, Boca és Anna megint a város egy újabb részét mutatta meg nekünk. A szálláskeresés okozott némi fejtörést, de végül találtunk egy nagyon jó és olcsó helyet, ami sokkal jobban tetszett, mint az előző esti lyuk. Miután kipipáltuk ezt a feladatot is, elindultunk vacsorázni. Kb. egy saroknyira leltünk rá egy picike kis étteremre, ahol még wifi is volt, úgyh lecsaptunk az egyetlen szabad asztalra. Ahogy épp arról beszéltünk, h milyen kis édes az étterem, a thai tulajdonos egyszer csak megkérdezte az elképzelhetetlent: "Magyarok?". Mind a négyünknek leesett az álla, mert a kérdés nem angolul hangzott el! És itt a pont, ahol Bangkok megmutatta a mókás oldalát. Kiderült, h a néninek van egy thai masszázs szalonja Pilisvörösváron!! Elhiszitek ezt? Tudott pár szót magyarul és egész este csillogó szemekkel mondogatta, h "Boldog vagyok, nagyon.". Én olvadoztam, annyira édes volt. Még a magyarországi üzletfelét is felhívta nekünk! Kaptunk kedvezményt is a végén és én pár hangyát a kajámba, de az már annyira nem számított (főleg, h kicserélték és a 2.-ba már hagyma sem került :)) Amitől pedig végleg eldobtuk magunkat, h a néni egyszer csak előrukkolt egy demizsonnal és levágta az asztalra, h akkor most iszunk! Mi volt benne? Unicum Next! :D Abszurd helyzet volt, de nagyon jól éreztük magunkat! A gyötrelmes határátkelés, a 12 órás buszút és az izgalmak a követségen mint elhomályosultak a néni kedvessége és vendégszeretete mellett. Amennyire könnyű pár rossz élményből általánosítani egy egész országra, mint  mumus, olyan könnyen, egy apró jó élménytől az egész az ellenkezőjére is fordulhat. Élveztem ezt a tapasztalatot, bár Bangkok továbbra sem a szívem csücske, de legalább vegyesek az élmények.
A hazaút már simábban ment. a határon is gyorsan átjutottunk és taxit béreltünk Siem Reapig, egészen az indiai étteremig! :) Igen...erről továbbra sem tudok/tudunk lekattanni... :)

A nagy döntések ideje

Most, h végre túlvok a nagy bejegyzés sorozaton, térjünk vissza a mi kis hétköznapjainkra, mert közben zajlottak itt az események dögivel.

Tovább erősödik bennünk az az érzés, h bmilyen szuper helyen élsz, ha a munkád nem tesz boldoggá és csak még jobban szürkíti az amúgy is borús hétköznapokat, akkor még Hawaii is tud szar lenni. Nem sajnáltatni szeretném magam/magunkat, ez csupán egy konklúzió. Mert persze, azon túl, h a munkánktól egyikőnk sincs elájulva, nagyon szeretjük Kambodzsát és jó itt lenni. De sajnálatos módon az iroda teszi ki a hétköznapjaink kb. 85%-t...és egyben korlátozza, h úgy igazan kiélvezzük a kiváltságos helyzetünk. Keresni sem keresünk olyan jól, h mindez megérné. Nekem, konkrétan miután hazajöttünk úgy kellett vadásznom arra, h lefoglaljam magam végre vmivel. A végén már kiolvastam az összes hírportált és tudtam, h mit mikor csinált VVAnikó. Aztán egy-két hete végre, elkezdett javulni a helyzet és a mozin kivül kaptam új feladatot, az utazási iroda egy új szolgáltatásáért vagyok felelős. Fogadom a bejövő ajánlat kéréseket, válaszolgatok és ha valaki velünk utazik, akkor szervezem, amit szervezni kell. Úgyh ezzel egy kicsit nőtt a hasznossági indexem, amitől a kedvem is jobb, de még mindig nem 100%-os a leterheltségem. Nagy felismerés ez nekem, bár mindig is éreztem, h folyamatosan kell vmi, amivel működhetek, pöröghetek. Mert, ha leállok, akkor ellustulok és nem tesz jót  sem az önbecsülésemnek sem a közvetlen környezetemnek. Mozgásban kell lennem, különben megzakkanok. Persze, tudom, mindenki úgy ismer, mint Garfield közvetlen leszármazottja, de lustálkodni csakis akkor élvezetes, ha úgy érzem, h megérdemlem. Ha azért teszem, mert éppen nincs jobb dolgom, munka közben, akkor az nem esik jól és haszontalannak érzem magam. Úgyh ezzel eggyel beljebb kerültem az önismereti ösvényen is. :) Ugyanakkor arra is ráébreszt, h légkondis irodában teperni heti 6 napban és belülről vágyni ki, a melegbe, a hideg sör mellé, olyasmi, amit otthon is lehetne csinálni és nem feltétlenül több ezer kilométerre a családtól és a barátokról. Amiért mi anno idejöttünk, az már ugye egy jó ideje megszűnt és azóta nem akadt más jobb lehetőség az utunkba, igaz nem is kerestünk eszeveszetten. Aminek persze, oka van, tudatosan és tudattalan szinteken is. Kambodzsa egy hihetetlen élmény és nagyon szerencsésnek érzem magam, h itt lehetek. Szeretem. Fogalmam sincs, h milyen lesz nélküle. Most még itt vagyok, benne élek, minden olyan kézenfekvő. De biztos vagyok benne, h majd a távolból nagyon fog hiányozni és vissza fogok vágyni olykor-olykor. Mert a munka nem a szívem csücske és volt pár kellemetlen élményünk, de talán pont ettől lesz olyan mély a kapcsolatunk ezzel az országgal. Mert nem volt felhőtlen és cukormázas, hanem nagyon is megütött az ittlét. Megtapasztaltam milyen a burkon kívül élni. Szerintem, nagyon emberire sikeredett ez a történet, bár továbbra is tartom, h szerencsések vagyunk, h mindenből jól tudtunk kijönni.

A pre-nosztalgikus hangulat csakis annak köszönhető és valószínűleg sejtitek is, mert eldöntöttük, h hazaköltözünk. Hosszú távra sosem terveztünk Kambodzsával és úgy hozta a sors, h most másnak van itt az ideje. Magyarországnak. Biztos sokan bénának fogtok tartani, h most, mikor mindenki rohan el ebből az országból, mi éppen visszaköltözünk. Sebaj! Valakinek biztosítania kell a megfelelő létszámot... :)

Mikor decemberben otthon voltunk és meglátogattam a munkahelyem (ahonnan fizetés nélküli szabadság jogcímén vagyok távol lassan egy éve), akkor a főnökeimmel történt beszélgetés során kiderült, h van egy pozíció nyitva, ami engem érdekelne. Pontosabban, amikor még asszisztensként dolgoztam, mindig ilyesmi irányba képzeltem el az előremenetelem és ez most  beérett. Amikor ez szóba került, mi még, MAnnal Nyugat-Európában képzeltük el magunkat, úgyh annyira komolyan nem gondolkodtam el rajta. De aztán beszélgettünk, beszélgettünk a terveinkről, a vágyainkról és rájöttünk, h most hazavágyunk. Ennek van itt az ideje. Úgyh adunk neki egy esélyt és meglátjuk! :)

Amint megkaptam a megerősítést otthonról, felmondtunk az utazási irodában. Elég vicces helyzet állt elő. Mikor MAn szólt a főnöknek, h szeretnénk beszélni vele, ő nagyon megörült, nem sejtve, h mi van a háttérben és kitalálta, h oké, akkor menjenek el kettesben a fiúk sörözni, amolyan kanbuliként. Fogtuk a fejünket, h ebből hogy fogunk jól kijönni. De ő kitartott amellett, h nekem ott nincs helyem...Erre az ő ex vagy éppen jelenlegi barátnője (már nem tudom követni) kitalálta, h szuper, akkor mi, lányok is elmegyünk iszogatni valahova. Na bummm...Arról szó sem lehetett, h vegyesen üljünk le. Beletörődve a helyzetbe, megegyeztünk, h akkor mindenki a maga "párjánál" mond fel (én a barátnővel dolgozom többet a mozi és a marketing kapcsán). Napközben a csajszi már elkezdett viccelődni, h "hehe, ugye nem azért akartok beszélni velünk, mert elmentek? hehe". Válaszom: kényszeredett mosoly és a feladatszortírozás közben "Ööö, a névjegykártya készíttetés nekem és MAn-nak annyira nem is prioritás, ráérünk...eddig is megvoltunk nélküle...". Este kiválasztottunk a város két végében lévő vendéglátóipari egységet és a  függöny felgördült. Nem tudom, mi volt MAn módszere, de én a következőképpen készítettem elő a gördülékenyebben kommunikáció menetét: rábeszéltem a partnerem, h nekünk most jégermacira (Jagermeister) van szükségünk. Örült neki, mert még nem próbálta, én meg azért, mert így talán én is könnyebben hozom elő a témát, ő pedig könnyen fogadja. Úgyh jégermaci le, felmondás ki. Jól fogadta a csajszi, teljesen megértő volt és ahogy tapasztaltam később, a főnök is. Ezen is túlvoltunk. Március 1-ig maradunk a cégnél, utána kicsit utazgatunk Kambodzsában, aztán hazacuccolunk. És véget ér a nagy kaland.  :) Nem könnyű, egyik szemem sír, a másik nevet.

Az élet fintora, h mikor már eldöntöttük, h hazamegyünk, akkor kezd a társasági életünk Siem Reap-ban életre kelni. Van az amerikai család, akikkel hetente legalább kétszer összefutunk (chimichanga klub mangó margaritával a mexikói étteremben). Nagyon szeretünk velük lenni, mindig jókedvűek és nagyokat tudunk nevetni együtt. Annak ellenére, h legalább 30 évvel idősebbek a szülők, írtó jókat lehet velük beszélgetni, jók a meglátásaik és egyáltalán nem érezni a korkülönbséget. Elég lazák, nagyon!! :) A lányukkal, aki 18 éves, érdekes módon kevésbé boldogulunk, de neki is megvan a maga világa, a khmer barátjával és társaságával. Bár ő kapcsolódik egy másik kialakulóban lévő társaságba is. A karácsonyi bulijukon ismerkedtem meg azzal a párral, akiket később szilveszterkor is meghívtunk magunkhoz, a fülöp szigeteki-belga párosítás. A lánnyal elég hamar egy hullámhosszra kerültünk és megbeszéltük, h össze kell hoznunk egy csajos bulit, amit korábban már a 18 éves amcsi csajszival is pedzegettünk. Jövő héten lesz a második ilyen lányos buli. Az első mondjuk elég nyugisra sikeredett, csak vacsoráztunk és beszélgettünk, de jó volt. Végre, kicsit leszakadhattam MAnról és volt külön kis élményem = csacsogás pasikról, könyvekről, az élet nagy női kérdéseiről. Ez már nagyon hiányzott.

És persze, hogyan is hagyhatnám ki a kis magyar kolóniát! :) Akikkel megbeszélhetjük az otthon folyamatban lévő változásokat és akikkel együtt kerekedhetünk fel Bangkokba, h nyilatkozzunk bizonyos kérdésekben. :) Bár ő értük annyira nem fáj a szívem, mert kb. egy időben indulunk haza és remélem, h otthon ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, csak kicsit drágább sörárak mellett. Annával, Boca barátnőjével megbeszéltük, h addig is, megtanítjuk egymást egy-egy új nyelvre. Előre szólok, h nem olvastátok mellé, én a franciában segítek majd neki, ő pedig a spanyolban nekem. :) Rá kellett beszélnie, ez igényelt egy kis időt, de végülis a kezdetekben még tudok segíteni, azzal nincs gondom...csak ha valóban meg kell szólalnom és összefüggő mondatokat kreálnom. Bár ki tudja, talán  ez is segít abban, h leküzdjem a "nem tudok beszélni franciául, pedig tizenvalahányéve tanulom" félelmem.

Amit mindig nagyon szeretek a kambolétben, azok az átutazók. Ez biztosan nagyon fog hiányozni. Amikor megkeresnek otthonról magyarok, h Kambodzsába jönnek látogatóba és adjunk tanácsot, h mire készüljenek Ez mindig olyan jó. Segíteni megtervezni az útvonalat, találkozni velük, beszélgetni, hallgatni a történeteiket. Olyan színkavalkádot kaptunk ezzel mindig otthonról, ami űrt hagy majd maga után. Sokszor megfordult már a fejemben, h lehet, h kéne itt csinálni vmi infópontot Kambodzsába érkező magyarok részére. :) Persze, ez is egy olyan dolog, h addig jó amgí szívből csinálja az ember és nem megélhetősből. Az már nem lenne ugyanaz. 

Na de elég volt a temetésből...még itt vagyunk!!! Ébresztő! Van még hátra egy hónap munka és aztán két hét csavargás! Nagyon nagyon várom már!!! :)

Úticél: Kambodzsa III. rész - Kambolét

Ha már túl vagyunk a nehezén, repülőút Siem Reap-ig vagy Bangkok-bol busz, akkor már csak tényleg a lazítás maradt! 

Szállást találni viszonylag könnyű errefelé, a város tele van szállodákkal és guest house-okkal (olyan mint egy szálloda csak a csillagait ne keressük). Persze, érdemes előre lefoglalni, mert általában ingyen vállalnak transzfert a reptérről vagy ahol a busz kiteszi az utasokat. Ez azért nagyon kényelmes és nem kell vesződni a tuktukossal sem, h hova vigyen, mert esetleg nem ismeri a címet sem ő, sem mi…Arra kell csak vigyáznia azoknak, akik Bangkokból érkeznek, h előfordul, h a várostól messzebb szállítják le a buszok az utasokat és rájuk kényszerítik a „véletlenül” éppen ott tébláboló tuktuk-osokat irgalmatlan magas áron (plusz az ismerőseik által üzemeltett vendégházakat). Ilyenkor jól jön, ha a már előre lefoglalt szállást felhívjuk vagy már korábban megbeszéltek alapján odarendeljük. Kulcsszavak a keresésnél a Psar Chas vagy Sivotha road, ezek vannak a belvárosban. A többeik kicsit messzebb, már tuktuk távolságra. A reptérről, ha nincs előre fuvar, egy transzfer ára kb 3-4 dolcsi a belvárosba tuktukkal, taxival 6-7.

A TripAdvisort nagyon tudom ajánlani mindenkinek. Nekünk eddig mindig bejött, praktikus és le vannak írva a jó és a rossz vélemények is, nem érhet meglepetés (bár Ázsiában ezt talán elhamarkodott kijelentés). Mivel nem szeretnék részlehajló lenni, nem írnék ki konkrét szálláshely javaslatokat, de ha bki elakad ilyesmiben és felkeres, akkor szívesen segítek.

Általában a 7-8 dolláros helyek is jók arra, h az ember este beessen az ágyba. Tiszták, csak nem fullosak felszerelésben. Úgyh, nyugodtan be lehet vállalni őket. Sőt vannak olyan helyek is, ahol napi 1 dollárért lehet megszállni, ami annyit jelent, h kapsz egy matracot és egy szúnyoghálót és többedmagaddal szenderülsz álomba. A másik véglet pedig a sok ötcsillagos szálloda, minden jóval és kényelmi tényezővel felszerelve 100 dollár per éjszakától kezdve 3000-ig. 

Közlekedés

 

Turisták számára a következő eszközök elérhetőek: bicikli, motor (khmer sofőrrel max ketten férnek mögé, khmerek persze még 2-n :)), tuktuk, taxi, minibusz, old timer. Az áruk is kb. ebben a sorrendben nő. Biciklit pár dollárért lehet bérelni, bár el kell mondanom, h aki Angkort bejárja kétkerekűn, azelőtt megemelem a kalapom. Nap, mint nap látok turistákat tekerni és főni a napon. Nem tudom, hogy csinálják, én képtelen lennék rá. Egyrészt, mert a városból ki kell kerekezni a templomokhoz, amik egymástól is elég nagy távolságokra helyezkednek el. Én az első 1 km után lógó nyelvvel állnék meg az első étteremnél egy jó hideg sörre vagy kólára. Naplemente után ráadásul, ha nem vagy kivilágítva még veszélyesebb. Na de nem szeretném senki kedvét ettől a variációtól elvenni, mert kivitelezhető, csak formában kell lenni ÉS vigyázni a csomagjainkra! Plusz sok sok naptejet kell használni!

Tuktuk: a belváros és a szállás között közlekedni nem kell, h többe kerüljön, mint 1-2 dollár, e fölött már kifejezett rablás, ne hagyjátok magatokat. Persze ez az ár kb. 1-2 főre vonatkozik, együtt. Angkorba kimenni két fajta variáció van: 1. Kis kör (piros színű vonal a térképen) 12 dolcsi, 2. Nagy kör (zöld színű vonal) 15. Plusz vannak a távolabbi, Angkoron kívül eső templomok, ahova el lehet jutni tuktuk-kal is, csak több idő és pénz, kb. 20-30$.

Motor: ez az a fajta közlekedési mód, amire én nehezen vettem rá magam, mert őrölten tudnak vezetni és kicsit kényelmetlen, de végül megszoktam, h általában egy khmer pasi és MAn közé passzírozódva „szendvicsben” száguldozunk. Vicces, ilyenkor még jobban megnéznek minket, pláne, ha mi szállítunk még vkit a saját motorunkon és három fehér embert látnak nyomorogni egy gépen. Ilyenkor minden khmer megmosolyog minket. Szóval így is lehet a városon belül és a templomokhoz közlekedni. Ez olcsóbb, viszont kényelmetlenebb is. Városon belül kb. 1 dolcsi egy menet, Angkorba, körtől függően 8-10 dolcsi. A hátránya annyi, h a sofőrök még kevésbé tudnak angolul, mint tuktuk-os társaik és nem biztos, h annyira jól ismerik a templomokat (sokszor számít, h hol várnak rád, nem mindig ugyanaz a bejárat, mint a kijárat).

Taxi: abszolút kényelmes, légkondis, rugalmas megoldás. Városon belül túlzás, de Angkorba sokan így mennek. Drága, kb. 20-25 dolcsi körül van egy napra.

Old timer/vintage car: ez már az a kategória, ami valóban csak egy kifejezett rétegnek szól, DE ha vki bevállalós és azt mondja, h szeretne pár különleges órát Angkorban eltölteni, akkor 45 dolcsiért óránként ki lehet bérelni a Victoria Hotel 1928-s szépségeit. Nagyon tudom ajánlani, ha nem sajnáljátok rá a pénzt (mézesheteseknek különösen!). (Én MAn-t leptem meg a szülinapjára és telitalálat volt!)

Nem rossz, ugye? :)

Bármelyik módot is válasszátok, mindig előre le kell egyeztetni, h mikor szeretnétek indulni és merre. a lehető legpontosabban. Telefonszámot kérjetek.

Mobil, internet

Aki hosszabb időt tölt Kambodzsában érdemes, ha vesz egy előfizetést és hozzá egy feltöltős kártyát. Haza sokkal jobban megéri ezekkel telefonálni, alacsonyak a percdíjak és a sim kártya is kb 1-5$-os síkon mozog. És nem utolsó szempont, h a sofőr/tuktukost is el lehet így érni.

Internet pedig szinte mindenhol van netkávézó vagy wifi képében, legalábbis Siem Reap-ban. Vidéken már az áramellátás is gondot okozhat, bár mobilinternettel már arrafelé is lehet boldogulni.

Étkezés

Nah, hát erről a témáról órákat tudnék mesélni! Nagyon sok a jó étterem. A belvárosban, a Pub Street környékén, főleg a fehér emberek részére kialakított éttermek vannak, elég vegyes áron. Érdemes körbemászkálni és felfedezni. Sőt, a Pub street-tel párhuzamosan mindkét oldalon van egy-egy passage, ahol szintén érdemes körbenézni. Amit tudok ajánlani, h a szállásokon általában be lehet szerezni két fajta kiadványt: az egyik a Siem Reap Guide, a másik a DrinkingDining (pocket guide). Mindkettőben találhatunk ajánlásokat.

Amit ki kell próbálnia mindenkinek az az Amok, egy kókusztejjel készített, általában halas étel (de tálalják csirkével és tofuval is), ez kifejezetten helyi különlegesség. A leghangulatosabb, ha közben egy Apsara táncelőadást néztek (Temple Bar, Pub street, minden est f8tól f9ig). Ez egy tuti kombináció.

Ha igazán autentikus helyekre vágytok, akkor érdemes a szállásadót kérdezni vagy a Pub street végében lévő olcsó utcai kajáldákba leülni.

Ami mindenkinek elsőre fel fog tűnni, h minden étteremnek van szinte Happy Hour-ja, amikor az italok féláron vannak. Élni kell a lehetőséggel! (Egy kiemelt ajánlat tőlem: FCC Angkor, egy nagyon szép koloniális épület, nagyon hangulatos itt meginni vmit este 5 és 7 között, mert általában eléggé egy pénztárcagyilkos hely)

Víz

Nagyon fontos, h a csapból nem szabad inni. Ezért mindig legyen nálad víz éjszakára és fogmosáshoz. A nyugatiakat kiszolgáló éttermekben a jég miatt nem kell aggódni (henger alakú lyukkal a közepén). Ha khmer helyen iszunk, akkor jobb óvatosnak lenni. Ha nagyon összeforgácsolt a jég, akkor az gyanús, érdemes rákérdezni, h ez jó-e.

Bulik

Nem lenne igazi turista város Siem Reap, ha nem lennének bulik. Hol máshol, mint a Pub street-en! Két ilyen hely van, az Angkor What? és a Temple Bar alsó szintje. Szép szál fehér legények, akár egy-egy helyi gyönyörűséget is foghatnak errefelé (kb. 25 $ per óra, bár, gondolom, kívánságtól függ ;)).

Ha vki vmi különlegesebbre vágyik, akkor irány a helyi klubbok egyike vagy a karaoke. Az előző nagyon mókás, dübörgő zene, lassú-szerelmesdalos blokokkal váltakozva (Zone One, Hip Hop Bar), a másik pedig kis privát szobákban történő kornyikálás viszonylag limitált választékból. viszont annál több sörrel. Én azt mondanám, h ha az időbe belefér és van hozzá társaság, akkor ki kell próbálni.

Vásárlás

Night Market, Psar Chas – alkudozás. Mi mást mondhatnék? :)

Ha szeretnétek egy kevésbé turista-látogatott piacot látni, akkor korán reggel menjetek ki a Psar Lieu-re (pszá lő). Nagyobb, több fajta termék, színesebb élet található itt, de nem szuvenírek. Ha ilyesmit szeretnétek venni, de a helyiek vásárlási szokásait is szemügyre venni, akkor a Psar Chas-t  vagyis az Old Market-et ajánlott, az amolyan kettő az egyben. Ha vmi hangulatosabbat, akkor a Night Market-et ajánlom, főleg az Island Bar-t a közepén! :) Alkudni kell, nincs mese, a pénztárcád a tét. Ez nem olyan, mint az arab országok, ahol ha ezt nem teszed sértésnek veszik, egyszerűen csak jól járnak, Te meg a tízszeresét fizeted. Általában igaz ez ilyen helyzetekre, h érdemes a felénél kezdeni, aztán közelíteni egymás árai felé. De igazából mindenki maga érzi, h mennyit hajlandó kifizetni egy áruér

t.

Érdemes kipróbálni a különböző gyümölcsöket a piacokon. Venni mindenből egy-két darabot és a szálláson megkóstolni: mangó, licsi, sárkánygyümölcs, sárkányszem, durian, bár  az utóbbit zárt térbe nem érdemes/szabad vinni felebaráti szeretetből, annyira büdös, csillaggyümölcs, pomelo és még sorolhatnám…)

Látnivalók

Hmmm…na ez az a rész, ahol abba kell hagynom. Nem, nem gonoszságból, hanem mert végképp senkinek nem lenne türelme többet a blogomat olvasni annyira hosszúra sikeredne…

Ráadásul senkit nem szeretnék befolyásolni. A blog jobb oldali menüjében, már korábban, megpróbáltam összeszedni, h mi látnivaló van errefelé. Azt pedig mindenkire rábízom, h mit nézne meg, ez is annyira ízlés kérdése. Ebben az esetben is azt mondanám, h ha vki tanácsot szeretne kérni, akkor személyesen megteszem, de a közízlést nem szeretném befolyásolni.

Az egyértelmű, h Angkort kihagyni vétek! De türelem kell hozzá. Hamar telítődhet az ember. Én mindig azt mondom, h inkább kevesebbet, de rendesen megnézni, mint rohanva sokat és csak pipálni a listán. Mert Angkor gyönyörű, de nem biztos, h mindenkinek elsőre átjön. Át kell adnod magad és nyitni a templomok felé. Elsőre nekem sem esett le, h mivel is állok szemben, h mekkora érték és csoda az, h mindez még életképes és láthatom. Rá kellett jönnöm a különbségekre és felfedezni az apró szépségeit minden templomnak és értékelni azt. Pedig meg egyet sem láttam kétszer. Még mindig van hátra nekem is. Pedig lassan egy éve vagyok itt. Úgyh senki ne száguldja végig Angkort, az nagyobb vétek, mint kihagyni. Tessék időt szánni rá, hangolódni, esetleg megnézni a híresebbeket, és ha marad idő a kisebbeket. Csak arra kérek, mindenkit ne essen áldozatul ez a csoda is a fogyasztásmániának. Nyugi, szépen, sorban, nem baj, ha kettőt láttál. De az hasson rád, égjen beléd, h érezd a történelem súlyát.

Nagyon örülnék, ha nem csak Angkor miatt érkeznének ide a látogatók. Annyi minden van még ezen kívül, h nem is gondolnátok. Mindenki a környező országokba megy több időre, pedig Kambodzsában is lenne bőven lehetőség felfedezni. Ráadásul még érintetlenebb is minden. Ott van Koh Ker (szívem csücske), Rattanakiri, Mondulkiri, Kep, Kampot, a Bokor hegy, Sihanoukville és a szigetek. Lehet, h nincsenek a vendéglátás topján, de még most kell látni, ebben az állapotukban, nem akkor, amikor már egymást érik a szállodák.