Bangkok intenzív

Kambodzsába is elért a "Menni vagy Maradni?" láz, az önkéntes nyugdíjpénztár kontra állami nyugdíj dilemma. Nem lehet elég messzire elmenekülni az otthoni kavarás elől, utolér. És ez már nem az a téma, amit egy vállrándítással elintéz az ember. Kicsinyke magyar kolóniánk egy viszonylag hosszabb eszmecsere után úgy döntött, h nem hagyja magát. Sok lehetőségünk nem volt: vagy Hanoiba repülünk vagy Bangkokba buszozunk. Az olcsóbb megoldást választottuk: Bangkok. Annak ellenére, h mi MAn-nal korábban elhatároztuk, h ha lehet elkerüljük ezt a várost és egyáltalán az országot. Leperegtek előttem a rossz emlékek és görcsbe rándult a gyomrom. Na de ezúttal mindezen túl kellett lépni, elvégre is a nyugdíjam a tét és egy szép kis összeg a magánnyugdíjpénztáramban, amit nem feltétlenül szeretnék beleolvasztani egy nagy tégelybe. A terv az volt, h csütörtökön indulunk és pénteken vissza, mindezt a lehető legkevesebb költségvonzattal. Az egyik helyi barátunk, aki utazási irodát vezet boldogan újságolta nekünk, h nem kell előre vízumot sem igényelnünk, ha bizonyítani tudjuk, h 15 napon belül elhagyjuk Thaiföldet. Hmm...állítólag ez egy új szabályozás, ami még a magyar nagykövetség honlapjára sem került fel, ahol még mindig vastag betűkkel hívják fel a magyarok figyelmét arra, h szárazföldön Kambodzsa-Thaiföld irányban nem kapunk vízumot. De kedves ismerősünk még a határon dolgozó barátját is felhívta előttünk, megerősítésképpen. Nem mertem ellenkezni, biztosnak tűnt. Megvettük a 8 dolcsis buszjegyünket és csütörtök hajnali fél 9kor nekiindult a bagázs. Kb. 12 óra alatt vánszorogtunk föl, Bangkokba. A buszon kis híján hibernáltak minket és csigatempóban haladt, h jobb legyen a hatás. Sajnos, a farcsontom se viselte jól az utat, pedig már rég volt, ami volt. A határon pedig 3,5 óra alatt jutottunk át! Rengeteg ember, tolongás, folyamatos sorban állás. Még a buszon kaptunk egy színes matricát a ruhánkra, h be tudjuk azonosítani utastársainkat és persze, h a kijáratnál megtaláljanak minket a busztársaság emberei és elirányítsanak a szállítóeszközünkhöz. Egész jól ment minden, amíg nem mi kerültünk sorra a thai oldalon. A pult mögött ülő határőr sajnos, nem hallott még erről az új rendelkezésről és vízum nélkül szóba sem állt velünk. A kétségbeesés és a felháborodás vegyes érzése söpört végig 4 fős csoportunkon. Kiderült, h az egyik sor, amit "visa on arrival"-nak kereszteltek el, nyújthat megoldást a problémánkra. És láss csodát! Kb. 30 perc alatt kaptunk is vízumot! Egy szót nem szóltak, h erre amúgy nem lenne lehetőség, mint ahogy a magyar követség írja. Persze, h nehogy leomoljanak a thaiokkal szembeni előítéleteink a kis ügyintéző csajszi lenyúlt minket 200 baht-tal, h lefénymásolja az útleveleinket!!!! No comment. Ekkora már, talán mondanom sem kell, h szinte az összes piros matricás külföldi átverekedte magát a határőrökön és mi kullogtunk ki utolsóként a buszhoz. Ennek köszönhetően viszont, nem kisbuszba pakoltak minket, hanem egy nagyobb-ba, ahol rendesen volt hely és nem kellett nyomorognunk. Mindennek megvan a jó oldala! :) És ekkor jött a java! A busz a Khao San road-on tett le minket, ami számunkra a város egy teljesen új oldalát mutatta meg. Boca és Anna már otthonosan mozgott ezen a részen, tavaly már jártak itt, mi viszont vhogy elkerültük. Írtó nagy nyüzsgés és élet volt az utca körül. Éttermek, hotelek, sok árus, rengeteg külföldi. Meglepett, h mennyi édes kis hangulatos beülős-beszélgetős hely van errefelé! Nem győztem ámulni és persze, csorgatni a nyálam az árusok mellett elhaladva. Kb. este 8 volt és szállást kellett találnunk, üres bendővel, amiből közös megegyezéssel az lett, h beültünk vhova enni. Utána nekiálltunk olcsó szállodát keresni, ami nem volt egyszerű, mert egyrészt azon a részen nem nagyon van ilyen, másrészt, mert minden tele volt. Végül egy nagyon béna helyet találtunk, viszonylag drágán. A lepedő koszos volt és a szoba plafonja olyan alacsony volt, h inkább éreztem magam ketrecben, mint hotelszobában, nem is beszélve arról, h a légkondi sem volt topon. Persze, egy éjszakára megfelelt. Másnap felkerekedtünk a magyar nagykövetség felkutatására. Azt hittük, h tudjuk merre van, de végül egy taxiban kötöttünk ki. :) Egy hatalmas felhőkarcoló komplexum előtt találtuk magunkat. Elég szép környék volt, itt is csak enyhült bennem a Bangkok iránt érzett ellenszenv. Micsoda fejlődés, nem? Felbaktattunk a 20. emeletre és elindult az otthonról oly nagyon hiányolt bürokratikus procedúra. Fénymásolás, nyomtatványok hada, aláírás és a kicsit sem meglepő bonyodalom, ami végül a konzul úrnak köszönhetően megoldódott. Emiatt viszont nem végeztünk időben ahhoz, h visszainduljunk Kambodzsába, így adódott még egy esténk Bangkok felfedezésére.  Hajókáztunk egy kicsit a folyón, amolyan gyorsított városnézésként. Olcsó volt felszállni az egyik helyi járatra és menni pár megállót. Tömeg volt, nem nagyon fértünk el, de hangulatos volt. Akaratlanul is párhuzamot vontam a sydney-i hasonló élménnyel, amikor reggelenként mindig komppal mentünk be a városközpontba. Hm...van egy kis különbség! :) Majd nem messze a Khao San road-tól, Boca és Anna megint a város egy újabb részét mutatta meg nekünk. A szálláskeresés okozott némi fejtörést, de végül találtunk egy nagyon jó és olcsó helyet, ami sokkal jobban tetszett, mint az előző esti lyuk. Miután kipipáltuk ezt a feladatot is, elindultunk vacsorázni. Kb. egy saroknyira leltünk rá egy picike kis étteremre, ahol még wifi is volt, úgyh lecsaptunk az egyetlen szabad asztalra. Ahogy épp arról beszéltünk, h milyen kis édes az étterem, a thai tulajdonos egyszer csak megkérdezte az elképzelhetetlent: "Magyarok?". Mind a négyünknek leesett az álla, mert a kérdés nem angolul hangzott el! És itt a pont, ahol Bangkok megmutatta a mókás oldalát. Kiderült, h a néninek van egy thai masszázs szalonja Pilisvörösváron!! Elhiszitek ezt? Tudott pár szót magyarul és egész este csillogó szemekkel mondogatta, h "Boldog vagyok, nagyon.". Én olvadoztam, annyira édes volt. Még a magyarországi üzletfelét is felhívta nekünk! Kaptunk kedvezményt is a végén és én pár hangyát a kajámba, de az már annyira nem számított (főleg, h kicserélték és a 2.-ba már hagyma sem került :)) Amitől pedig végleg eldobtuk magunkat, h a néni egyszer csak előrukkolt egy demizsonnal és levágta az asztalra, h akkor most iszunk! Mi volt benne? Unicum Next! :D Abszurd helyzet volt, de nagyon jól éreztük magunkat! A gyötrelmes határátkelés, a 12 órás buszút és az izgalmak a követségen mint elhomályosultak a néni kedvessége és vendégszeretete mellett. Amennyire könnyű pár rossz élményből általánosítani egy egész országra, mint  mumus, olyan könnyen, egy apró jó élménytől az egész az ellenkezőjére is fordulhat. Élveztem ezt a tapasztalatot, bár Bangkok továbbra sem a szívem csücske, de legalább vegyesek az élmények.
A hazaút már simábban ment. a határon is gyorsan átjutottunk és taxit béreltünk Siem Reapig, egészen az indiai étteremig! :) Igen...erről továbbra sem tudok/tudunk lekattanni... :)