Szombat. Az egyetlen teljes nap, amikor egyikünk sem dolgozik és esélyünk van egy kis Angkor túrára vagy egyéb szabadidős tevékenységre. Így szombat reggel sorravettük, h mi az, amit még nem láttunk a környéken és viszonylag kis időbefektetéssel meglátogathatnánk. Tudtuk, h délután egy nagyobb csapat magyar barát érkezik hozzánk és addigra végeznünk kell. Én támogattam volna, h aludjunk még egy kicsit, megint sikerült úgy ébrednem, h igazából álmosabb voltam, mint mikor lefeküdtem, de reménykedve, h majd ebéd után szundítok egyet, az aknamúzeum meglátogatása mellett döntöttünk. Hónapok óta terveztük, h meg kellene néznünk.
Eléggé beletrafáltunk, mert jóval messzebb volt mint, amire számítottunk. Csak odajutni vagy fél-háromnegyed óra volt, motorral. Persze, megérte. Elsőre elég bizarr látvány fogadott minket: a jegyárus bódéja aknaalakú. Nem is feltételeztük, h van benne vki, csak, amikor ránk rikkantott, h ne menjünk be jegy nélkül, ugrottunk egyet mindketten meglepetésünkben, h ott van vki. A kerítés és a bevezető út is régi rakétákkal volt kirakva. Már akkor elkezdett borsózni a hátam. Már korábban, a Fragments nevezetű bejegyzésemben, meséltem arról a katonáról (a neve Aki Ra), aki ex vörös khmer katonaként most aknákat távolít el a földből és azon dolgozik, h népe számára egy biztonságot ország legyen Kambodzsa. Ez az ő múzeuma.
Mindenhol az őt ábrázoló képekbe botlottunk. Még egy kis videót is bemutattak a munkásságáról, ahogyan kutatnak az erdőkben rejtőző aknák után és hogy hogyan hatástalanítják azokat. Információs táblákon olvashattuk el a különböző háborús történeteit és mesélt a gyerekkoráról is. Szívszorongató. Ez a pasas 10 éves korában fogott először fegyvert (40 körül járhat most, de nem tudja pontosan, h mikor született). A szüleit 5 éves korában megölték. Gyerekként vörös khmer katona lett és, ami a leghátborzongatóbb, h számára a fegyverek csupán játékok voltak. Nem érezte a súlyát sem a bevetéseknek, sem annak, h úton útfélen aknákat tettek a földbe. Akkor ez védelmet és egyben élelemszerzési módot jelentett. A társaival, szabadidejükben, az éles fegyverekkel játszottak. A vörös khmerek engedték, h a nagy halom géppuska közül válogassanak a gyerekek és azt használják, amelyik szimpatikus (nem egy barátja vesztette életét hasonló játék közben). A gránátvető akkora volt, mint ő, mégis azt szerette a legjobban, mert a földön fekve kellett használni és nem állva, ami nagy gondot okozott volna, hiszen gyereksúlyánál fogva nehezen tudta a különböző fegyvereket megtartani. Háborúban nőtt fel, számára ez volt a természetes. Később átállt a vietnamiakhoz és a vörös khmerek ellen harcolt, majd az állami katonaság következett. Amikor a 90-s évek elején megérkeztek az ENSZ katonák, tőlük kapott további képzést. Az évek folyamán felismerte, amit gyerekként még nem látott, h a háború mekkora kárt tesz az országában és az emberekben. Először egyedül kezdte el az aknamentesítést, kihasználva előnyét, h tudja, hol kell keresni őket, majd szépen lassan kialakult az együttműködés más hasonló szervezetekkel. Ma már egy egységes, több szakértőből álló csapattal dolgozik. Volt, h egy óra alatt 36 aknát talált, egy nap alatt pedig közel 200-t. Úgy ér hozzá és vesz a kézébe egy szerkezetet, mint mi az almát hámozni. Ismeri az összes típust és, h hogyan kell ártalmatlanítani őket. Félelmetes. A múzeumban azokat az aknákat láthatjuk, amiket élete során megtalált.
Ott álltam a hatástalanított szerkentyűkkel szemben és egyszerűen képtelen voltam felfogni, h valaha mekkora erő lakozott bennük. Megtisztítva ártalmatlan vasdaraboknak tűntek. Pedig hány gyerek és felnőtt szenved még mindig aknabalesetet Kambodzsában! Borzalmas. Minden tiszteletem ezé a katonáé. Példaértékű, amit tesz.
Eléggé beletrafáltunk, mert jóval messzebb volt mint, amire számítottunk. Csak odajutni vagy fél-háromnegyed óra volt, motorral. Persze, megérte. Elsőre elég bizarr látvány fogadott minket: a jegyárus bódéja aknaalakú. Nem is feltételeztük, h van benne vki, csak, amikor ránk rikkantott, h ne menjünk be jegy nélkül, ugrottunk egyet mindketten meglepetésünkben, h ott van vki. A kerítés és a bevezető út is régi rakétákkal volt kirakva. Már akkor elkezdett borsózni a hátam. Már korábban, a Fragments nevezetű bejegyzésemben, meséltem arról a katonáról (a neve Aki Ra), aki ex vörös khmer katonaként most aknákat távolít el a földből és azon dolgozik, h népe számára egy biztonságot ország legyen Kambodzsa. Ez az ő múzeuma.
Mindenhol az őt ábrázoló képekbe botlottunk. Még egy kis videót is bemutattak a munkásságáról, ahogyan kutatnak az erdőkben rejtőző aknák után és hogy hogyan hatástalanítják azokat. Információs táblákon olvashattuk el a különböző háborús történeteit és mesélt a gyerekkoráról is. Szívszorongató. Ez a pasas 10 éves korában fogott először fegyvert (40 körül járhat most, de nem tudja pontosan, h mikor született). A szüleit 5 éves korában megölték. Gyerekként vörös khmer katona lett és, ami a leghátborzongatóbb, h számára a fegyverek csupán játékok voltak. Nem érezte a súlyát sem a bevetéseknek, sem annak, h úton útfélen aknákat tettek a földbe. Akkor ez védelmet és egyben élelemszerzési módot jelentett. A társaival, szabadidejükben, az éles fegyverekkel játszottak. A vörös khmerek engedték, h a nagy halom géppuska közül válogassanak a gyerekek és azt használják, amelyik szimpatikus (nem egy barátja vesztette életét hasonló játék közben). A gránátvető akkora volt, mint ő, mégis azt szerette a legjobban, mert a földön fekve kellett használni és nem állva, ami nagy gondot okozott volna, hiszen gyereksúlyánál fogva nehezen tudta a különböző fegyvereket megtartani. Háborúban nőtt fel, számára ez volt a természetes. Később átállt a vietnamiakhoz és a vörös khmerek ellen harcolt, majd az állami katonaság következett. Amikor a 90-s évek elején megérkeztek az ENSZ katonák, tőlük kapott további képzést. Az évek folyamán felismerte, amit gyerekként még nem látott, h a háború mekkora kárt tesz az országában és az emberekben. Először egyedül kezdte el az aknamentesítést, kihasználva előnyét, h tudja, hol kell keresni őket, majd szépen lassan kialakult az együttműködés más hasonló szervezetekkel. Ma már egy egységes, több szakértőből álló csapattal dolgozik. Volt, h egy óra alatt 36 aknát talált, egy nap alatt pedig közel 200-t. Úgy ér hozzá és vesz a kézébe egy szerkezetet, mint mi az almát hámozni. Ismeri az összes típust és, h hogyan kell ártalmatlanítani őket. Félelmetes. A múzeumban azokat az aknákat láthatjuk, amiket élete során megtalált.
Ott álltam a hatástalanított szerkentyűkkel szemben és egyszerűen képtelen voltam felfogni, h valaha mekkora erő lakozott bennük. Megtisztítva ártalmatlan vasdaraboknak tűntek. Pedig hány gyerek és felnőtt szenved még mindig aknabalesetet Kambodzsában! Borzalmas. Minden tiszteletem ezé a katonáé. Példaértékű, amit tesz.
Ez az igazi elismerés
Egy szobor használaton kívüli fegyverekből és aknákból
A nap többi része már könnyedebben telt. Hátunk mögött hagyva, de a szívünkben tárolva a látottakat, indultunk haza. Ebéd közben ért minket az sms, h a magyar csipet csapat már Siem Reap határában van és nemsokára megérkeznek. Az erőteljes kajakómához képest villámsebességgel összekaptuk magunkat és már repített is minket Dzsonni moci a többiekhez. Nagy meglepetésünkre, a több napi repülés és több órás buszozás-autózás ellenére, mindenki nagyon aktív volt és ahogy megérkeztek bele is vetették magukat a siem reap-i életbe. Kikerekedett szemmel figyeltem ezt a kis csapatot. Én egész nap zombinak éreztem magam, pedig eleget aludtam. Ráadásul rendesen belecsaptak a lecsóba a kígyós, békás és egyéb ínyenc fogásokkal! Belevaló magyarok! ;) Elvittük őket piacolni is, majd apsara táncos előadásra is és csak ott jött el a pont, h elfáradtak és visszamentek a szállásra.
Mi, tudva, h az egyik kedvenc helyünkön éppen buli van, arrafelé vettük az irányt, a csapat még éberen maradt részével. Itt következett a nap meglepetése! Ahogy a kinti asztalnál üldögéltünk és beszélgettünk, egyszer csak figyelmesek lettünk egy ismerős arcra. MAn még mielőtt nekem leesett volna, h kit látok, már rájuk is köszönt, magyarul. Mondanom sem kell, h 3 kikerekedett szempár szegeződött nekünk. Bár mi sem voltunk kevésbé meglepve, h magyarokkal találkozunk véletlenül Siem Reap-ban! Ráadásul egyikőjük egy otthon közismert személyiség, akit nem sikerült elsőre felismernem. Le is ültek közénk és elindult a kölcsönös kérdezgetés. Végtelenül szimpatikusak és közvetlenek voltak. Érdekes volt hallgatni a kambodzsai élményeiket, ők pedig faggattak minket, h milyen itt élni. Kiderült, h az egyikőjük ugyanott dolgozott, mint én, sőt ugyanazon az osztályon (évekkel előttem)! Miniatűr a világ! :) Nagyon örülök, h összefutottunk velük, de főleg annak, h ennyire jó fejek voltak és jót tudtunk beszélgetni.
Ennek köszönhetően viszont hajnali 1 óra után közelíthettem csak meg a már igencsak hiányolt ágyikómat. Az eseménydús napnak köszönhetően viszont pillanatok alatt Álomországban találtam magam... :)
Mi, tudva, h az egyik kedvenc helyünkön éppen buli van, arrafelé vettük az irányt, a csapat még éberen maradt részével. Itt következett a nap meglepetése! Ahogy a kinti asztalnál üldögéltünk és beszélgettünk, egyszer csak figyelmesek lettünk egy ismerős arcra. MAn még mielőtt nekem leesett volna, h kit látok, már rájuk is köszönt, magyarul. Mondanom sem kell, h 3 kikerekedett szempár szegeződött nekünk. Bár mi sem voltunk kevésbé meglepve, h magyarokkal találkozunk véletlenül Siem Reap-ban! Ráadásul egyikőjük egy otthon közismert személyiség, akit nem sikerült elsőre felismernem. Le is ültek közénk és elindult a kölcsönös kérdezgetés. Végtelenül szimpatikusak és közvetlenek voltak. Érdekes volt hallgatni a kambodzsai élményeiket, ők pedig faggattak minket, h milyen itt élni. Kiderült, h az egyikőjük ugyanott dolgozott, mint én, sőt ugyanazon az osztályon (évekkel előttem)! Miniatűr a világ! :) Nagyon örülök, h összefutottunk velük, de főleg annak, h ennyire jó fejek voltak és jót tudtunk beszélgetni.
Ennek köszönhetően viszont hajnali 1 óra után közelíthettem csak meg a már igencsak hiányolt ágyikómat. Az eseménydús napnak köszönhetően viszont pillanatok alatt Álomországban találtam magam... :)
