„Kis Karácsony, nagy Karácsony kisült-e már a…..lazacos pizzám”

Életem első családtól távol hó és hideg-mentes Karácsonyát töltöttem Siem Reap-ban. Magyarul még sosem éltem meg ezt a tipikusan téli ünnepet melegebb éghajlaton. Szerintem senkit nem lep meg, ha azt mondom, h nem voltunk túlcsordulva a karácsonyi hangulattól. Ráadásul 24-én dolgoztunk is. Ha nem lett volna mindenhol ott az ünnepre utaló díszítés, akkor fel sem tűnt volna, h ez a nap más, mint a többi. Ezen a munkahelyen nem ünnepeljük sem a helyi, sem a külföldi nagy napokat. Mivel elég sok nemzet képviselteti magát az irodában elég nagy kavarodás lenne belőle, de akkor is picit, olyan „idegen” az egész. Hogy mindezt ellensúlyozzam, igyekeztem mini kis lakásunkat a lehetőségekhez képest karácsonyivá varázsolni. Hoztam otthonról díszeket meg piros boaszerűséget és ahova tudtam, aggattam belőlük. Ennek köszönhetően az összes kisebb, nagyobb ajtó nyitásakor csilingel/koppan vmi és a tévénk is piros keretet kapott. Szerettünk volna venni egy kisebb mű fát is, de végül lemondtunk róla. Szemtelenül sokat kérnek a legcsenevészebb-ritkásabb darabért is, úgyh eldöntöttük, h a karácsony nem a fán múlik. Helyette vettünk cuki piros mikulás sapkákat, amiknek világít az eleje, eltérve a hagyományoktól, talán újat teremtve. :) Szentestére menünek lazacot terveztünk, mivel mindkettőnk családjában évek óta ez kerül az asztalra. Előre összefutott a nyál a szánkban, ahogy végiggondoltuk, h mit készítünk még mellé. Tartott ez egészen addig, amíg meg nem láttuk a boltban, h mennyibe is kerül egy icipici szeletke az áhított alapanyagból. Hmm…gondoltunk egyet és azzal a lendülettel ki is fordultunk. Hazamentünk és rendeltünk egy lazacos pizzát. Egyszerű és nagyszerű! Munka sincs vele! De mégis van benne vmi, ami otthon is szokott lenni. Bontottunk egy finom fehér bort és jó hangosan hallgattuk a karácsonyi dalgyűjteményünket, közben szemezgetve a legjobb jézuskás sztorikból. Később skype-on becsatlakoztunk a családi előkészületekbe is, sajnálva, h nem lehetséges a képen túl az illatokat is átküldeni a fejhallgatón. Majd jött a várva várt ajándékozás! MAn egy Angkor-ról szóló könyvet kapott tőlem, amiben a templomokról a századelőn készített képek vannak. Nagyon szép válogatás, díszkötésben. Ami pedig mutatja, h mennyire egy rugóra jár az eszünk, én is könyvet kaptam: Fejős Éva – Cuba Libre és mini testpermet készletet finom gyümölcsös illatokban. Nagyon örültem a könyvnek, mert meg akartam venni otthon, de végül nem volt rá időm és MAn erről ráadásul nem is tudott, ő csak azért vette meg nekem, mert ahogy olvasta az ajánlót úgy érezte, h hasonló a stílusom az írónőéhez (ihlet-buzdításnak szánta).

Boldog Karácsonyt! :)

Másnap az amerikai barátainkhoz voltunk hivatalosak egy kis ünneplésre. Nagyon jól jött ki a program, mert, természetesen az igazi családunk nem pótolható, de az, h egy nagyobb társaság részesei lehettünk növelte bennünk is a karácsonyi hangulatot és elvonta a figyelmet az otthon hiányáról.  Elég vegyes kis társaság gyűlt össze, khmerek és fehérek vegyesen. Volt rengeteg kaja, pia és érzékelhetően mindenki nagyon jól érezte magát. Főztünk paprikás krumplit és teljesen odavoltak érte, főleg, h kolbászt ehettek, itt ez ismeretlen jelenség. Már az illatától is teljesen el voltak ragadtatva, hát még, amikor megkóstolták! :) MAn-é a dicsőség, ő volt a chef. Számomra a kéksajtos-gombás polenta volt a csúcs, természetesen a paprikás krumplin felül! :)

Fincsi...paprikás krumpli MAn módra

A társaság (össze-vissza és rendezetten)

 Őszintén szólva, nem bántam, h ilyen enyhe időjárási viszonyok közepette töltöttük a karácsonyt, de az tagadhatatlan, h vannak alap elemek, amik megadják a hangulatot és a jó idővel ezek alapból ütik egymást. Így ha tetszik nekem, ha nem, otthon az igazi. De jó volt kipróbálni, h milyen a megszokottól eltérő környezetben tölteni egy ilyen nagy ünnepet. Igaz, nem volt fa és különleges menü, de mellette ott voltunk mi ketten és amennyire tudtuk, szerintem, kihoztuk a legjobbat a Karácsonyból, minden görcsöléstől és erőltetett kiegészítőtől mentesen. Jó volt ez így és kész! :)

Siem Reap-Budapest-Siem Reap_bővített verzió

A készülődés és a repülőút hazafelé nagy várakozással és tervezéssel telt. Nem maradt el, természetesen, a jól bevált listagyártás. Az ajándékokról, amiket haza szeretnék vinni, arról, h kikkel szeretnék találkozni, milyen orvosokat kell meglátogatnom, miket szeretnék otthon csinálni. Jó szokásomhoz híven nem számoltam az ’ember tervez, isten végez’ faktorral. Ezúttal sem. Megérkezni nagyon jó volt! A család lufival, csokival és nagy nagy ölelésekkel felszerelkezve várt minket. A reptéren kívül pedig kellemes, szinte tavaszias idő fogadott bennünket, még kabátot sem kellett felvenni. Az összcsaládi (MAn+Teszti) üdvözlő vacsora is fantasztikusan telt. Ahogy annak lennie kell, telezabáltam magam minden finomsággal, amikre most részletesebben nem is térnék ki, úgy is mindannyian tudjátok már, h mi volt a menü. Itt még megvolt bennem az, h hazajöttem. De másnaptól szinte nem is volt már „más” otthon lenni. Nem éreztem az elmúlt 9 hónap Kambodzsát. Akár másnap mehettem volna dolgozni is, olyan érzésem volt, mintha ugyanonnan tudnám folytatni, mint, ahol abbahagytam: vízumigénylés, pályázatok előkészítése, autórendelés, szállásfoglalás, rohangálás. Minden olyan volt, mint régen. És közben mégsem. Mert a lakásom ki van adva, a ruháim, könyveim és minden egyéb apróságom dobozhalmokban áll Nővérem alagsorában. Unokaöcsém sulis lett, Uncsihugom gimibe jár. Több barátnőm is férjhez ment, van, aki már babát is pottyantott. Én beleszagoltam Ázsiába, Ausztráliába és mindezek ellenére, önmagamban semmit nem éreztem, csak a lelki kimerültséget. Nehéz volt válaszolni a ’Milyen Kambodzsában élni?’ és ’Hogy érzitek magatokat ott, a világ végén?’ kérdésekre. Úgy éreztem, h sokkal erősebbek bennem a negatív élmények és engedem, h elfedjék a sok jót, ami történt velünk. Bántott, h ezt adom át, de bármennyire is próbáltam harcolni az érzéssel, nem tudtam leplezni. Nagyon vágytam volna a feltöltődésre, bíztam benne, h otthon megerősödök picit, de nem sikerült.

Ami erőt adott, h nagyon jó volt ismerős arcokat látni! Azon túl, h együtt lehettem a családommal az, h olyan emberekkel találkozhattam, akik ismernek, nagyon sokat adott. Köszönöm mindenkinek a szeretetteljes fogadtatást! Tudom, h, ha nem olyan sok a 9 hónap, de nem voltam vmi jó kapcsolattartó, és mégis mindenkivel ugyanonnan tudtam folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Ez olyan megnyugtató volt! A munkahelyemen is, igaz a szemüveg és a rövid haj ellenére elsőre nem mindenkinek sikerült beazonosítania, de hihetetlenül sok pozitív energiát kaptam és nem felejtettek el! Nem is hittem el! :) Olyan jó volt megölelni a barátokat, velük lenni, akár csak hallgatni és nézni őket. Emlékszem, volt egy pillanat, h csak ültem egy társaságban, ugratták egymást a delikvensek, dőltem a röhögéstől és annyira jól éreztem magam! Csak úgy jó volt benne lenni, abban a hétköznapi pillanatban, azokkal, akiket szeretek! Bevallom, nem is nagyon volt kedvem Kambodzsáról mesélni, sokkal jobban érdekelt, mi van a többiekkel. (Igaz, ha kérdeztek, azért tudtam nem éppen dióhéjban válaszolni :))

Ami még árnyékot vetett az otthon-létre, h sikerült megint betegeskednem. Igaz, kizárólag magamnak köszönhetem, h a metróra rohanás közben megcsúsztam egy vizes lépcsőn és leszáguldottam pár fokot, természetesen seggel előre… Sosem felejtem el a pillanatot, ahogy esem ’bum-bum-bum’ és megijedek a felismeréstől, h nem tudok megállni. Azt az arcot megnéztem volna! :) Végül elfogyott a lendület, landoltam és megkönnyebbüléssel konstatáltam, h én voltam a sereghajtó a villamosról a metró felé letódult csordában, így a közönségem sem volt nagy. Esetleg 1-2-3-4-5-6 bamba ellenőr és már a végeredményt észlelő előttem rohanó gyalogosok, akik a helyzetet felismerve gyorsan a segítségemre siettek. Persze én, nem kértem ebből és gyorsan felpattantam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne seggre vágódni. Na jó, nem untatok senkit a részletekkel, legyen elég annyi, h fájt. Nagyon!  :) Másnap a sebészeten, a röntgen ellenére nem észleltek törést. Megnyugodtam, h ekkora esés után is egyben vok és milyen egy kemény csaj vok. Reménykedtem, h pár nap és újra ugrándozhatok és az 5 nappal későbbi 12 órás repülőútra majd 8 órás buszozásra rendben leszek. A szervezetem viszont mást jelzett. Az első estétől kezdve minden délután és este lázas voltam. Így a programokkal és kis listahegyemmel sem tudtam haladni, valamint kiélvezni sem az otthon töltött időt, rendesen. Végül az indulás előtti estén, az ügyeleten kötöttünk ki, ahol egy alaposabb orvos megállapította, h a farok csontom eltörött. Juppi…Másnap reggel a család speckó "bili" ülőpárnáért rohangált nekem…. Most észlelem csak, h nagyon leragadtam a témánál, holott az előző bejegyzésemben igyekeztem röviden leírni az otthon történteket és a visszautat. A lényeg, a lényeg, h rendben megérkeztünk Siem Reap-ba. A popsim is túlélte a megrázkódtatásokat. :)

 

Hogy milyen volt újra Kambodzsában lenni? Most mondjam azt, h mintha el sem mentünk volna? Jajj, lehet, h vmi osztott személyiség vok! Viszonylag hamar visszarázódtunk a megszokott kerékvágásba: este barátok, fincsi kajálások, nehézkes reggeli felkelés, minimális munkakedvvel. Pár dolog változott a városban, ahogy annak lennie kell. Ez itt Ázsia, van munkaerő bőven, gyorsan épülnek az utak, a házak és az újabb szállodák, egy hónap, sok idő. 

Lelkileg is jó újra itt lenni. Most valahogy könnyebb. Úgy érzem, kezdem elengedni azokat a negatív terheket, amiket oda-vissza hurcoltam magammal. Végül is, itt keletkeztek, talán itt is szünnek meg! :)

Ami nagyon, de nagyon furcsa volt, h a szokásos bevásárló központ előtt egy hatalmas, csiricsáré, műfenyőfa áll és bent angol karácsonyi dalokat játszanak. Brrr…bizarr! Egy bolt előtt, egymás mellett sorakoznak a különböző méretű megvásárolható mű karácsonyfák. Hogy hűek legyenek önmagukhoz a khmerek, nem csak zöld színben, hanem ezüst, arany, piros és most kapaszkodjatok meg… rikító rózsaszínben is! Díszek minden mennyiségben, a lehető legaranyozottabb változatban, rajta még műhóval, piros masnival, mikulás jelmez szakállal, szarvas agancsok és minden giccs, amit csak ki tudnak találni, a lehető leggagyibb változatban. Fogtuk a fejünket. Minden magára vmit is adó szálloda, étterem, bolt feldíszített vmit karácsonyi hangulatra: pálmafát, maya piramist, szökőkutat. A lényeg, h az ide érkező nyugati érezze, h nem veszik semmibe az ő ünnepeit. Az egyik étteremben (mexikói) keresztény khmerek (!) karácsonyi dalokat énekeltek gitár kísérettel és így próbáltak meg adományokat gyűjteni tőlünk, ott vacsorázóktól. Nem igazán tértünk magunkhoz, mikor az orrunk alá dugtak egy díszcsomagolással ellátott dobozt, középen keskeny lukkal, h ez mire szolgál. Majdnem azt hittük, h mi kapjuk… A fő utcán, a Pub streen-en, a legtöbb boltban, masszázs helyen a kiszolgálók és alkalmazottak cuki mikulás sapiban feszítenek. A tuktuk sofőrök sem maradnak le…belezavarodva a sok ’barang’ ünnepbe, de maximális jó szándéktól vezérelve, ők már mindenkinek ’Happy New Year’-t kívánnak… Mi lesz itt Szilveszterkor? :)

Morzsák az elmúlt 1 hónapból

(November 14.)

Utazás előtti para.

Gyomorrontás megfázással kombinálva.

Munka utolsó este 9ig, hajtépés, h nincs még minden családtagomnak ajándéka. 

Night Market őrület.

Az utazás napján gyönyörködés a siem reap-i repülőtérben és érzékeny búcsú a jó időtől.

Villámlátogatás Kuala Lumpurban, puszi a Petronas tornyoknak.

Kairóban 7 óra várakozás közben szájtátás a piramisok tövében, gyors "helló" a Szfinxnek.

Budapesten pedig végre könnyes-lufis-túrórudis családi összeborulás. 

Húsleves. Rakott krumpli. Részeg szelet. Nyaaammmiiiii....

Hivatalosan is kezdetét veszi a MAn-Teszti 2010-s roadshow (Zuzi bnőm után szabadon).

Érd - Családnyomorgatás. Téli ruhatár újrafelfedezése és a felismerés, h az életem 33 dobozból áll. 

Ungvár - Örömteli találkozás a rokonsággal és elképedés, h zabálnivaló keresztfiam és cukorfalat bátyja nem csak nagyot nőtt, de a csintalanságért sem kell a szomszédba kopogtatniuk.

Záhonynál határátkelési bonyodalmak, visszafordítás, hosszú órákon át sorban állás. 

Pécs - egyre téliesebb idő és nagy városújrafeldező séták a szüleimmel (A Széchenyi tér szuper lett!!). MAn bevezetése a Teszti családba. 

Sárvár - expressz-wellness Nővéremmel és Sógorral.

Bakony & Balaton-felvidék - Autókázás a gyönyörű magyar havas tájakon. Teszti bevezetése a MAn családba.

Budapest - egyik orvostól a másikig, munkahelylátogatás, barátok körbeölelgetése, élménybeszámolás. Közben egyre nagyobb hideg és hó - pfuj! 

Árpád hídnál rohanó Teszti és csúszós Lépcső közti kapcsolat elmélyítése. Eredmény: popókékülés.  

Másnap sebészet: "nincs semmi baj, kenegesse csak Fastum géllel". 

Napokig láz és nyűgösség. 

Programok limitálása, ágyban fekvés maximalizálása. 

Utolsó este család és ügyelet. Mégiscsak törött az a farokcsont. 

Másnap 11 óra repülés. Sajgó popsival és egy kör alakú "bili" párnával alvás-nyüglődés. 

Kairó - pokróc-morcos, segíteni-nem-hajlandó reptéri alkalmazottak. Tele a járat, nem tudják megoldani, h sérült hátsóm kényelmes helyre tudjon ülni.

Bangkok vízumügyintézés - "ha nincs retúr jegy, nem engedhetünk be senkit Thaiföldre". 5 órás ámokfutás a reptér egyik végéből a másikba, egyre sajgóbb popsival, megoldáskeresés, mert hogy nekünk nem volt olyasmink, mint retúr jegy, ami bizonyítja, h elhagyjuk a mosolymentes thai országot. Végül kedvesebb vízumügyintézővel egyezkedés és szabadulás. 

Elgyötörten sikerül egy borzalmas szálláson kikötnünk. 

Másnap új hely keresése. 

Modern, tiszta, szép szállás ugyanannyiért, mint az előző lepukkant, koszos, büdös. 

Fél napos buszjegyintézés bangkoki ismerkedéssel vegyítve. 

Másnap buszút a kambodzsai határra és onnan taxi Siem Reap-ba. 

Visszaérkezés!!!!! 

Irány az indiai étterem.

Utána a jól megérdemelt vízszint!!!!!! :)

(December 15.)

Egy hosszú nap

Szombat. Az egyetlen teljes nap, amikor egyikünk sem dolgozik és esélyünk van egy kis Angkor túrára vagy egyéb szabadidős tevékenységre. Így szombat reggel sorravettük, h mi az, amit még nem láttunk a környéken és viszonylag kis időbefektetéssel meglátogathatnánk. Tudtuk, h délután egy nagyobb csapat magyar barát érkezik hozzánk és addigra végeznünk kell. Én támogattam volna, h aludjunk még egy kicsit, megint sikerült úgy ébrednem, h igazából álmosabb voltam, mint mikor lefeküdtem, de reménykedve, h majd ebéd után szundítok egyet, az aknamúzeum  meglátogatása mellett döntöttünk. Hónapok óta terveztük, h meg kellene néznünk.

 Eléggé beletrafáltunk, mert jóval messzebb volt mint, amire számítottunk. Csak odajutni vagy fél-háromnegyed óra volt, motorral. Persze, megérte. Elsőre elég bizarr látvány fogadott minket: a jegyárus bódéja aknaalakú. Nem is feltételeztük, h van benne vki, csak, amikor ránk rikkantott, h ne menjünk be jegy nélkül, ugrottunk egyet mindketten meglepetésünkben, h ott van vki. A kerítés és a bevezető út is régi rakétákkal volt kirakva. Már akkor elkezdett borsózni a hátam. Már korábban, a Fragments nevezetű bejegyzésemben, meséltem arról a katonáról (a neve Aki Ra), aki ex vörös khmer katonaként most aknákat távolít el a földből és azon dolgozik, h népe számára egy biztonságot ország legyen Kambodzsa. Ez az ő múzeuma.

 Mindenhol az őt ábrázoló képekbe botlottunk. Még egy kis videót is bemutattak a munkásságáról, ahogyan kutatnak az erdőkben rejtőző aknák után és hogy hogyan hatástalanítják azokat. Információs táblákon olvashattuk el a különböző háborús történeteit és mesélt a gyerekkoráról is. Szívszorongató. Ez a pasas 10 éves korában fogott először fegyvert (40 körül járhat most, de nem tudja pontosan, h mikor született). A szüleit 5 éves korában megölték. Gyerekként vörös khmer katona lett és, ami a leghátborzongatóbb, h számára a fegyverek csupán játékok voltak. Nem érezte a súlyát sem a bevetéseknek, sem annak, h úton útfélen aknákat tettek a földbe. Akkor ez védelmet és egyben élelemszerzési módot jelentett. A társaival, szabadidejükben, az éles fegyverekkel játszottak. A vörös khmerek engedték, h a nagy halom géppuska közül válogassanak a gyerekek és azt használják, amelyik szimpatikus (nem egy barátja vesztette életét hasonló játék közben). A gránátvető akkora volt, mint ő, mégis azt szerette a legjobban, mert a földön fekve kellett használni és nem állva, ami nagy gondot okozott volna, hiszen gyereksúlyánál fogva nehezen tudta a különböző fegyvereket megtartani. Háborúban nőtt fel, számára ez volt a természetes. Később átállt a vietnamiakhoz és a vörös khmerek ellen harcolt, majd az állami katonaság következett. Amikor a 90-s évek elején megérkeztek az ENSZ katonák, tőlük kapott további képzést. Az évek folyamán felismerte, amit gyerekként még nem látott, h a háború mekkora kárt tesz az országában és az emberekben. Először egyedül kezdte el az aknamentesítést, kihasználva előnyét, h tudja, hol kell keresni őket, majd szépen lassan kialakult az együttműködés más hasonló szervezetekkel. Ma már egy egységes, több szakértőből álló csapattal dolgozik. Volt, h egy óra alatt 36 aknát talált, egy nap alatt pedig közel 200-t. Úgy ér hozzá és vesz a kézébe egy szerkezetet, mint mi az almát hámozni. Ismeri az összes típust és, h hogyan kell ártalmatlanítani őket. Félelmetes. A múzeumban azokat az aknákat láthatjuk, amiket élete során megtalált.

 Ott álltam a hatástalanított szerkentyűkkel szemben és egyszerűen képtelen voltam felfogni, h  valaha mekkora erő lakozott bennük. Megtisztítva ártalmatlan vasdaraboknak tűntek.  Pedig hány gyerek és felnőtt szenved még mindig aknabalesetet Kambodzsában! Borzalmas. Minden tiszteletem ezé a katonáé. Példaértékű, amit tesz.

 Ez az igazi elismerés

Egy szobor használaton kívüli fegyverekből és aknákból

A nap többi része már könnyedebben telt. Hátunk mögött hagyva, de a szívünkben tárolva a látottakat, indultunk haza. Ebéd közben ért minket az sms, h a magyar csipet csapat már Siem Reap határában van és nemsokára megérkeznek. Az erőteljes kajakómához képest villámsebességgel összekaptuk magunkat  és már repített is minket Dzsonni moci a többiekhez. Nagy meglepetésünkre, a több napi repülés és több órás buszozás-autózás ellenére, mindenki nagyon aktív volt és ahogy megérkeztek bele is vetették magukat a siem reap-i életbe. Kikerekedett szemmel figyeltem ezt a kis csapatot. Én egész nap zombinak éreztem magam, pedig eleget aludtam. Ráadásul rendesen belecsaptak a lecsóba a kígyós, békás és egyéb ínyenc fogásokkal! Belevaló magyarok! ;) Elvittük őket piacolni is, majd apsara táncos előadásra is és csak ott jött el a pont, h elfáradtak és visszamentek a szállásra.
Mi, tudva, h az egyik kedvenc helyünkön éppen buli van, arrafelé vettük az irányt, a csapat még éberen maradt részével. Itt következett a nap meglepetése! Ahogy a kinti asztalnál üldögéltünk és beszélgettünk, egyszer csak figyelmesek lettünk egy ismerős arcra. MAn még mielőtt nekem leesett volna, h kit látok, már rájuk is köszönt, magyarul. Mondanom sem kell, h 3 kikerekedett szempár szegeződött nekünk. Bár mi sem voltunk kevésbé meglepve, h magyarokkal találkozunk véletlenül Siem Reap-ban! Ráadásul egyikőjük egy otthon közismert személyiség, akit nem sikerült elsőre felismernem. Le is ültek közénk és elindult a kölcsönös kérdezgetés.  Végtelenül szimpatikusak és közvetlenek voltak. Érdekes volt hallgatni a kambodzsai élményeiket, ők pedig faggattak minket, h milyen itt élni. Kiderült, h az egyikőjük ugyanott dolgozott, mint én, sőt ugyanazon az osztályon (évekkel előttem)! Miniatűr a világ! :) Nagyon örülök, h összefutottunk velük, de főleg annak, h ennyire jó fejek voltak és jót tudtunk beszélgetni.
Ennek köszönhetően viszont hajnali 1 óra után közelíthettem csak meg a már igencsak hiányolt ágyikómat. Az eseménydús napnak köszönhetően viszont pillanatok alatt Álomországban találtam magam... :)

Ez + az

Az elmúlt napok mérlege: fejfájás, hideg, halloween és Hillary Clinton.

Ha hiszitek, ha nem, az elmúlt napokban úgy lehűlt a levegő, h éjszaka nyakig be vagyunk burkolva a vastagabb takarónkba (úgy, h általában sosem takarózok éjszaka) és reggel egy melegebb pulcsiban is fázok! A khmerek nagykabátban próbálják túlélni a hirtelen hideget. Mindenki erről beszél. Lehet, h a valóságban ez annyit jelent, h 32-ről 26-ra süllyedt a higanyszál, mégis a már meleghez szokott szervezetünk didereg az amúgy kellemes időben. Amíg nem tapasztaltam a saját bőrömön, nevettem azokon az elbeszéléseken, amikor mások mesélték, h november-decemberben a helyiek teljes téli felszerelésben merészkednek csak ki az utcára. Sosem gondoltam volna, h, ha egészen idáig nem is jutok, de kettőnél több rétegbe kívánkozok majd. Itt? Kambodzsában? Lényegében a trópusokon? Pulcsiban...kabátban...sálban? Ugyanmár!!! Erre most, áldom a sorsot, h hoztam magammal egy tavaszi kiskabátot és, h az új lakásban van lehetőségem meleg vízben zuhanyozni, különben végig vacognám az estét...Na jó, van benne egy kis költői túlzás, beismerem! :) De ki gondolta volna, h Kambodzsában is lehet fázni!?

A nagy hideg-áradat közepette sem tudtunk megmenekülni a Halloween őrülettől. Bizony, ahogy meglepetésként ért a libabőr, úgy hatott rám az is, h Siem Reap-ba is eljutott az "október végén minden buli ijesztgetős-maskarás" trend. Szombat este vacsorázni indultunk és egy hömpölygő tömegbe ütköztünk, nyuszikkal, Shrekkel, rendőrrel, királylánnyal, menyasszonnyal, boszorkánnyal, cicaorral és minden egyéb a világon fellelhető horror figurával. Rémülten fedeztem fel, h 1-2 ismerős külföldi arc mibe vágta a fejszéjét. Ugyanakkor a vidám hangulat engem is elkapott és szinte sajnáltam, h nem készültem fel jobban eme jeles alkalomra. Vicces lett volna beöltözni vkinek, itthon sosem próbáltam, talán itt lett volna az ideje, ha már úgy is a nagy változások korát éljük...Bárhova mentünk a belvárosban, mindenhol eszement jelmezekbe botlottunk vagy egymást festegető emberekbe. Valószínűleg azért is volt ez nagy esemény, mert azon túl, h egy bulira mindig könnyű jó okot találni, ez különösen adott volt és Siem Reap nem bővelkedik elegendő izgalommal huncutságra vágyó expatok számára. Így, most teljesen bezsongtak. De ragadós volt a jókedv, ha másnap nem kellett volna korán  kelnünk, esélyes, h becsatlakoztunk volna.

Hillary Clinton pedig nem azért került be a heti nagy események közé, mert ha tehettem volna, Halloween alkalmából az ő jelmezét vetem magamra, hanem mert, képzeljétek, Siem Reap-ban járt! Vasárnap este hazafelé csak az tűnt fel, h az út mentén kb. minden méteren állt egy rendőr. Nem értettük, h minek ez a nagy készültség. Ha maga Hun Sen (miniszterelnök) jön a városba sem állítanak ennyi biztonsági embert az utakra. A külügyminiszter asszony ellátogatott Angkor-ba is, sőőőőt, ha jók az értesüléseim...most kapaszkodjatok meg...a fodrászom vágta le a haját!!! Azzal az ollóval, amivel az én hajamat vágta kedves ausztrál megkopasztó-szakértőm érintette Hillary haját is...na jó...ne értékeljem túl magam...tehát az én hajamat majd ugyanazzal az ollóval vágja, mint Mrs. Clintonét. Mit mondhatnék még? Minden városnak megvannak a maga büszkeségei! :D

Végül, de nem utolsó sorban: nagyon türelmetlen vagyok! :) Már alig várom, h induljunk haza. Ilyen állapotban pedig nehéz bmire is koncentrálni, legyen az blogírás, emil-válaszolás, esti programok vagy akár munka. Főleg egy új munka! :) Szinte folyamatosan azon pörög az agyam, h mi mindent szeretnék otthon megtenni, kikkel szeretnék találkozni és h hogyan lesz időm minderre. Kavarognak bennem az érzések, az ízek, az emlékek és a várakozás izgalmai. Megint listákat gyártok arról, h mit viszek haza, mit kell elintéznem otthon, mit kell elhoznom ide. Teljes a készültség. Közben pedig várom, h teljen az idő. Persze, szerencsére, telik és már csak 2 hét van hátra, de a nyugalom még nem áradt szét bennem. Tudom, h mennyi teendőm van és helyt kell állnom az új munkában. Szinte minden nap délre vagy estére megfájdul a fejem. Biztos, h pszichés alapon, mert tele leszek a sok információval és belül érzem a feszültséget, h semmi kedvem mindezzel foglalkozni, amikor nemsokára végre találkozhatok a családommal, a barátaimmal, láthatom Budapestet! :)

Szorgos-álmos hétköznapok

Munka. Újra. Hej, de elszoktam már! 8 hónap semmittevés és máris olyan mintha az irodai rohangászás fényévekre lenne tőlem. Nem tagadom, a legnehezebb része a reggel. Csörög az óra és szinte észre sem veszem. Ha nem lenne 'szundi' módra állítva, eszembe sem jutna felkelni. Mire 10x-re is hangosan sipít mellettem, esik le, h nekem ma vmi dolgom lenne, plusz, MAn mocorgása sejteti, h erőt kell vennem magamon és kikecmeregni az ágyból. Lassan a tudatomra ébredek, beazonosítom a helyzetet, h 'igen, dolgozni kell mennem' és igyekszem eljuttatni az agyam megfelelő részébe, h ki kéne nyitni a szemem. Közben érzem az ágy hívó szavát és az álmossági állapotom fokát, h 'most még vissza tudnék aludni'. No, hát így indul a nap. Milliméterekre nyitott szemmel elvánszorgok a fürdőbe, majd a gardróbba, nyomok egy puszit MAn-nak és igyekszem éberséget erőltetni magamra. Szépen fokozatosan ráhangolódok a napra, de kell még pár óra...kb. ebédidőre sikerül. Idáig mindez nem is különbözik az otthoni tortúrától. Sokszor eszembe jut a hajópadlóm nyikorgása, ahogy kómásan fel-alá csoszogok rajta, az ablakomon beszűrődő madárcsicsergés és a szomszédos tetők látványa. Nem tagadom, hiányzik. Mégsem cserélném el. Most már tudom, h Hawaii-on sem tudnék könnyebben felébredni, mint Budapesten, ez az én bajom, de a munkába menet és az onnan hazavezető út, azért tud más lenni. Csak vissza kell rázódni a kötött munkaidőbe, felülkerekedni az esti fáradtságon és élvezni a környezetet, a hideg sört, kedvenc helyeinket kilátással a Siem Reap folyóra, a Pub street nyüzsgő forgatagát. Kíváncsi vok, h milyen Kambodzsában dolgozni, az itteni ritmust felvenni. Egyelőre csak annyit látok ebből, h reggel spuri munkába, este meg zombiüzemmódban beesem az ágyba. A kettő között meg mintha leszívnák az agytartalmam. Talán ez normális, csak az elmúlt 8-9 hónapban elég rugalmas időbeosztásban éltünk és jól tudjuk, h mennyivel könnyebben szokja meg az ember a kényelmes életmódot. De sebaj, én bízom benne, h magunkra találunk majd ebben a helyzetben is, szépen lassan kialakítjuk a rutinunkat és nem leszünk teljesen használhatatlanok esténként. Talán nem is említettem, h elég szép kis magyar kolónia alakult ki itt Siem Reap-ban. 4-n járunk össze aktívan, Boca, Ádám és mi (mindkettőjük blogjában elmerülhettek a jobb oldali menüsor Sorstársak elnevezésű bloglista segítségével). Nemsokára újabb honfitársak is érkeznek közénk, ki hosszabb, ki rövidebb időre. Nagyon várjuk már! Mindehhez hozzáadódik egy rakás német önkéntes, akik néha-néha becsatlakoznak hozzánk. Emiatt is fontos, h összeszedjük magunkat az esti dumcsikra és nagy billiárd partikra! :) Végre vannak barátaink és társaságunk! :)
Visszatérve az eredeti témámhoz. Jogosan merül fel a kérdés bennetek, h vajon mi lehet az, ami ennyire lemerít minket. Bár úgy gondolom, h bmi nemű elfoglaltság, amit munkának nevezünk, kötött munkaidővel és főnökkel jár, magában hordozza azt a következményt, h lefáradunk tőle és a nap végén elegünk van. Nem? :) Ezen belül, amivel MAn foglalatoskodik, az utazási irodában, az az ügyfél-kapcsolattartás. Mivel személyre szabott szolgáltatást ígérünk, ezért figyelni és koordinálni kell a khmer kollégákat (kb.  7-n vannak), h milyen útvonalakat állítanak össze az adott igényű ügyfélnek. Viszont a közvetlen kommunikációért csakis egy angol anyanyelvű hölgy és MAn felel. Azért is, h ha már itt, helyben bmi gond adódik, akkor ők mennem ki a helyszínre és probléma megoldanak. Én viszont teljesen más vonalon mozgok. Folytatom az utam az asszisztencia bűvös világában, ezúttal kicsit színesebb feladatokkal. Az alapötlet, h a munkában legyen egy kis irodavezetés, marketing és a nagyfőnök támogatása. Már a legelején leszögezték, h ez nem egy kiforrott pozíció, idővel módosulhat. A gyakorlatban ez úgy néz ki, h egyelőre az irodai dolgokkal még nem foglalkozom, marketinggel elvétve és ami a legjobban leköt, az a mozi. Igen. A nagyfőnök az iroda épületének 2. szintjén kialakított egy kisebb mozitermet, kb. 25 fős befogadóhellyel. Szuper vászon és még szuperebb hangminőség, mindez kényelmes, öblös fotelekből. Eddig a marketinges csajszi vitte ezt a vonalat, de most, h itt vagyok, kezdi átadni nekem, amennyire lehet. Tehát teljesen. Csütörtökön, pénteken és vasárnap vannak vetítések, ilyenkor én kezelem a projektort és fogadom a vendégeket, plusz teszek-veszek. Nekem kell intéznem minden ezzel kapcsolatos dolgot is a popcornrendeléstől a program összeállításáig. Nagyon élvezem! A mozinak köszönhetően pedig heti 3x elég 11re munkába járnom! Hát nem ideális!!!! :D Így talán novemberben nem viszem haza a februárban elhozott szemem alatti sötét karikákat! :)

2. felvonás

Tudom, nem volt szép tőlem, h kicsit hatásvadász módjára, nem fejeztem be teljesen a történetet. Azt szerettem volna, amennyire lehet, érezzétek át, h min mentem/mentünk keresztül anélkül, h tudnátok mi a folytatás. Egy ideig mi sem láttunk mást csak a ködös és bizonytalan jövőt. Az agyunk folyamatosan a forgatókönyveken pörgött, h hogyan tovább. Két lehetőségünk volt. Vagy pakolunk és hazamegyünk, hiszen megvan a jegyünk hazafelé vagy maradunk és mindent bele alapon keresünk vmi munkát, új életet kezdve. Tehát, hideg téli Magyarország vergődő gazdasággal és egyre telítettebb munkaerőpiaccal (ugyanakkor családdal, barátokkal) vagy a pálmafás, egzotikus Kambodzsa még rosszabb gazdasággal, de több lehetőséggel főleg MAn szakmájában (viszont no család és barátok). Mindehhez részemről hozzáadódott a félelem, h ha most teszünk pontot a nagy kaland végére, akkor az vajon hogyan csapódik majd le bennem. Lelkileg milyen mellékhatása lesz és milyen bélyeget nyom majd az elmúlt 8 hónapra. Úgy éreztem, h ez így nem teljes, még nincs itt az ideje, h hazamenjünk. Pofára estünk, oké, nem felejtjük el, de nincs itt a világ vége. Még mindig nem élveztük ki igazán Kambodzsát. Sokáig nem dilemmáztunk, vhogy mindkettőnkben ott volt a válasz: nem adjuk fel, maradunk! Még egy kicsit. A kezdeti kómás állapotból viszonylag gyorsan felrázva magunkat nekiálltunk új szállást és munkát keresni. Örök igazság, h minden rosszban van vmi jó vagy, ami még szebben hangzik: ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Még a krach előtti napokban kezdtem el levelezni, teljesen nem munkakeresési okból egy helyi utazási irodával, aminek a vége az lett, h behívtak egy személyes beszélgetésre. A találkozóból állásinterjú lett, az interjúból pedig állásajánlat, mindez kb. egy hét leforgása alatt, miközben megkaptuk a rossz híreket. Mivel MAn-nal is megismerkedtek és a helyzetünkkel, őt is jól kikérdezgették, letesztelték és úgy döntöttek, h a már amúgy is nemzetközi csapatot tovább színesítik két magyarral! Mire ez lezárult, megtaláltuk a megfelelő lakást is (túllépve a budget-et, sajnos), ahol végre magunk lehetünk és kialakíthatjuk közös kis fészkünket (nyugati stílus, gardróbbal, sütővel, meleg vizes fürdővel!! - költséghatár-túllépés okai). Úgy pörögtek az események, h nem győztük kapkodni a fejünk! Hirtelen egyik végletből a másikban találtuk magunkat. Álmodni sem lehet jobb átvezetésről! Az új munkánk egyikőnknek sem álmai netovábbja, de megmentett minket a teljes csődtől visszaadva a lelkesedésünk és jókedvünk. Megadta az alapot az újrakezdéshez és kimondhatatlanul szerencsésnek érezzük magunkat. A hátránya viszont, h vissza kell szoknunk a jó öreg, rég elfeledett fix munkaidőhöz!!! :) Brrrrr!!

Viszont annak ellenére, h örömködtünk, h milyen jól feltaláltuk magunkat és megmenekültünk, mégsem kerek a világ. Egy jó ideje érezzük azt, h lelkileg lemerültek az elemek. Kambodzsa tagadhatatlanul a szívünkhöz nőtt, de...kell egy kis feltöltődés, egy kis Magyarország, Budapest, Pécs és minden ami otthoni! Lassan 9 hónapja itt vagyunk és telítődtünk Ázsiával, eljött a szünet ideje, bármennyire is  szeretnénk még maradni. Leültünk a kedves főnökkel és elmeséltük neki, h van egy rep.jegyünk haza, amit január végéig fel kell használnunk, különben búcsút inthetünk neki. Tehát nagyon értékelnénk, ha lenne olyan cukorpofa és hazaengedne minket egy hónapra. Pár napig fontolgatta a dolgot, majd megadta a zöld lámpát!!! Juhúúúú!! Úgyh kedves Mindenki, tessék felkészülni ránk, mert november 16-án a MAn-Teszti páros lábát veti magyar honban!!!!!!! Visszaszámlálás indul!

Utóirat: Kedves Anyukám, megerősítésként a menü: húsleves (grízgaluskával), rakott krumpli, éééssss a kedvenc sütim, részegszelet (kép) Köszönöm!!!! :D

Nyami!

Mai mottónk: Ami nem öl meg, az megerősít

Napok óta lebeg előttem a feladat, h összefoglaljam az elmúlt két hét eseményeit. Hihetetlenül zűrös napokon vagyunk túl. Mintha felültünk volna a hullámvasútra a vidámparkban, annyi különbséggel, h mindez a valóság. Bár sokszor éreztem azt mintha inkább egyik rémálmomat élném át.

MAn két héttel ezelőtt vasárnap kapta meg a hírt, h a projekt finanszírozója úgy döntött, befejeződött a közösségfejlesztés Koh Ker faluban vagyis a munkája véget ért. November egyig kaptunk határidőt, h kiköltözzünk a projekt tagok számára fenntartott házból (20 napot). A gond igazából ott kezdődött, h egyrészt, felkészületlenül ért minket a hír. Otthon se munkánk, se lakásunk, és ahhoz, h ezeket a dolgokat elintézhessük több időre lett volna szükség. Másrészt, MAn határozott idejű szerződése még nem járt le, így meg kellett volna kapni a bérét a távozáskor január 31-ig, de a munkáltatójának szándékában sem áll ezt kifizetni. Mivel off-shore cég az alkalmazó, semmit sem tehetünk, és biztos vagyok benne, h ez az üzletember nagyon jól tudja. Megalázónak és embertelennek tartom azt, ahogy az elválást kezelte, sőt a maga számára hitelrontóan. Ki akar üzletet kötni egy emberrel, aki nem tartja be az adott szavát (lényegében ennyit ér a szerződés)? Arról nem is beszélve, h mi mindent elárul vkiről az, ahogyan az alkalmazottaival bánik.

Napokig gyomorgörccsel, étvágytalansággal és forrongó dühvel küzdöttünk. Szinte nem tudtunk felocsúdni a történtek után. Egyik pillanatról a másikra kihúzták alólunk a talajt és azonnal talpra kellett állnunk, különben hazakulloghatunk a sikertelenség és csalódottság érzésével. Onnan lentről viszont minden olyan távolinak és nehezen kivitelezhetőnek tűnt.

Végig ott villogott az agyamba a kérdőjel, h hogy bánhat így egyik ember a másikkal. Tudom, megválaszolatlan kérdés és ráadásul nem visz előre. Mégis annak ellenére, h a jobb vállamon lévő kisangyal bátorított arra, h előre nézzek és túléljünk, a bal oldalon csücsülő kisördög egyre csak szította a lángokat és bátorított az önmarcangolásra. Mi lesz most? Hogy éljük túl ezt az időszakot? Mikorra tudunk állást kapni? Addig miből élünk? Csak pár kérdés, amivel egyre jobban fokozódott bennem az aggodalom és a feszültség. Tudtam, h valahogy kilábalunk ebből és muszáj tenni a kétségbeesés ellen, de nem volt mindig könnyű ezen felülemelkedni.

Napokig az volt bennem, h ez az egész lehetne akár egy színházi előadás is, aminek, mondjuk, Kalandok Kambodzsában a címe. Véget ér az első felvonás és a hangosbemondó a következőt harsogja: "Tisztelt Nézőközönség, az első felvonás véget ért, kérjük Önöket 15 perc szünet után szíveskedjenek a helyükre visszafáradni. Köszönjük!"

Folyt.köv...

Vizes blokk

Igazán benne vagyunk az esős évszakban! Az utóbbi napokban éjszakánként az tűnt fel, h ahányszor felébredtem mindig mintha dézsából zúdították volna ránk az esőt. Persze, ennek köszönhetően a levegő is felfrissül reggelre és nem ömlik rólunk a víz, de mindeközben tapasztaljuk a hátrányokat is. Siem Reap-ot kettészeli az azonos nevű folyó. Általában mindig attól rettegünk, h kiapad, nemhogy kiönt. Viszont a sok eső miatt a minap sokkolva szembesültem a belvárosi özönvízzel. A folyó szintje majdnemhogy egyenlő a parttal, sőt sok helyen már el is öntötte az utakat. Számomra mindez félelmetesnek tűnik, sosem volt részem árvízben, szemtől szemben, de a helyieket ahogy látom nem bénítja le túlzottan a helyzet. A gyerekek vígan fürdenek az autók között a hömpölygő barnaságban, a többiek közlekednek továbbra is mintha nem éppen vádliig érne a víz. Engem a hideg ráz, h ez rosszabb is lehet, hiszen, ami ebben a folyóban van, ismerve a khmerek szemetelési és egyéb higiéniás szokásait, az kimeríti a MINDEN fogalmát. Finnyás kisasszonyként sipítozva menekülnék akár egy csepp folyóvíztől is. Na de ez itt az élet része, nekem is meg kell barátkoznom vele és hazaérve rendszeresen megrohamozni a szappant. Ennyi! :)

A látványhoz hozzátartozik, h nem csak a folyó menti részek vannak víz alatt. Ahol egy kicsit is lejjebb van az udvar az út szintjétől és nincs megfelelő csatornázás (már miért lenne? :)) ott szintén bokáig, ha nem feljebb ér a víz. A kedvenc jeleneteim egyike, h a főút mentén nemrég felépített hiper-szuper-modern, otthoni színvonalat megütő Ford szalont nem lehet megközelíteni, mert lényegében egy tó közepén található. Csillogva-villogva tükröződik vissza a sok üvegfelület és kirakatban lévő autó a tavacska felszínén. A másik szép látvány, h pár szállodához sem tudnak a vendégek könnyen bejutni, mert a medence átrendeződött a bejárathoz. Azt pedig ne is említsem, h a hónapok óta sok kis khmer fáradtságos munkájával folyamatosan épülő plusz két sáv a főúton szintén eltűnt...

Mindig azt hittem, h az esős évszak júniustól tart kb augusztusig, esetleg szeptemberig. Mekkorát tévedtem! Rendesen utánanézve, megvilágosodtam, h még csak most jön a java! Október a csúcs időszak, esetleg még a november, de addigra már csökkenhet a csapadékmennyiség. Hogy hogyan küzdünk ellene? Kár bárminemű komolyabb erőfeszítést tenni! :) Bárki, aki ilyenkor itt van, ne hozzon esőkabátot, gumicsizmát, esernyőt vagy egyéb önvédelmi eszközt. Szinte minden második bódénál, még ha nem is vág a bolt profiljába, lehet venni nejlon eső elleni zacskót, amit magadra veszel és tökéletesen megvéd. Az ára pedig nevetségesen olcsó. Lábra komolyabb cipő felesleges, úgyis beázik alulról vagy felülről, ráadásul tönkre is megy. Egyszerűbb, ha mindenki marad a vietnami, kétlábujjközébedugós, papucsnál. A helyiek is ezt teszik, érdemes követni őket, elvégre is tapasztaltabbak valamivel. :)

Persze ne ijedjen meg ettől senki, az eső nem esik folyamatosan, néha napokig csak felhők vannak az égen, dörög, villámlik, de semmi nem történik. Majd egyszer csak, ki tudja, honnan leszakad az ég. Vagy mostanában az is egyre gyakoribb, h csak szemerkél az eső és közben süt a nap, és még jól is esik a vízpermet.

Kedves Tárnok, remélem, megválaszoltam a kérdéseid! :) Ha még bármi eszedbe jutna, nyugodtan szegezd nekem! :)

Egy-két kép és videó a helyzet szemléltetésére :)

A Psar Chas (Old Market) melleti híd és a vízállás 

(általában a vízszint a pillérek aljánál szokott lenni, míg most ezek még csak nem is látszanak!)

Parkoló

Bicajos turisták megálltak lefényképezni az úszó utat

Elárasztott udvar

A Siem Reap folyó kilépett a medréből és ellepte a 'rakpartot'

Az előző út folytatása

Wat Bo suli kapuja 

(amíg áll bent a víz, nincs tanítás, de a gyerekek visszajárnak, játszani a vízben)

 Egy út, ami a folyó közelében sincs, mégis víz alá került

Pchum Ben, az Ősök ünnepe

Kambodzsáról tudni kell, h nagyon szeretnek ünnepelni és nem dolgozni. Bár kérdezhetném, h ki nem? De ők tudják is, h hogy kell! Azt hallottam, h összesen 28 nemzeti ünnepük van, én kb. 15-t számoltam össze. Ez viszont évente nem 15 napot jelent, hanem annál jóval többet. A fontosabb dátumoknál azzal kell számolni, h előtte egy héttel megáll az élet és még utána is napokig nem térnek magukhoz az ünneplő khmerek, akár ez is eltarthat még egy hétig. Most is ez a helyzet. Október 7-től 9-ig tartják az Ősök Ünnepét és h minden rendben menjen már jóval előtte elkezdődik a felkészülés és a szertartások egy része. Hasonló a november elsejei halottak napjához. Mindenki tiszteletben tartja ezt a hagyományt, legyen az jobban vagy kevésbé hívő ember. Ez az ünnep mindenkinek fontos, aki  Kambodzsában él.

Az Ősök ünnepe, khmerül Pchum Ben, a helyi időszámítás szerint minden 10. hónap 15-ig napjáig tart, kb. két héten keresztül és ebből az utolsó 3 nap, amikor zajlanak igazán a szertartások. Állítólag a 15. napon megnyílik a pokol kapuja és a halottak szellemei visszatérnek a földre, ahol fel-alá bolyonganak. Hogy az élők megkönnyítsék szenvedéseiket ételt ajánlanak fel nekik és a templomok szomszédságában rizst és magokat szórnak szét. A hiedelem szerint vannak, akik számára ekkor ér véget a pokolbéli élet és vannak, akik visszatérve oda, még fájdalmasabb kínoknak néznek elébe.

A buddhizmus szerint az éltünk során véghezvitt tettek nagyban meghatározzák, h milyen körülmények között "élünk" majd a halálunk után. Így, ha súlyos bűnöket követtünk el, akkor az alagút túloldalán komoly büntetésre kell számítanunk, mint például fogyatékos, esetleg száj nélküli szellem válik belőlünk, aki így képtelen enni. Kisebb bűnök esetén maximum ronda és kis szájúak lehetünk, ami sokkal jobb helyzet, mivel így legalább enni tudunk. Sőt, azt is olvastam, h aki nem adakozik ezen a napon, azon bosszút állhatnak az ősök, mert nem adja meg nekik a kellő tiszteletet és nem segít szenvedéseiken. Így talán érthető is nagy számú részvételi arány.

Persze az étel adomány nem csak a szellemeknek szól, hanem a szerzetesnek is, akiknek ez egy igen fontos időszak. Ugyanis ők sosem vesznek maguknak semmit, vagyon és tulajdon nélkül élnek. Ilyenkor jutnak ételhez, pénzhez és egyéb adományokhoz. Valamint egy hosszabb időszakra elvonulnak meditálni, megtisztulni.

A szertartások hajnalban (négykor) kezdődnek, ekkor vonulnak ki az emberek a templomokhoz és ajánlják fel ételadományaikat a szellemeknek. Majd később térnek vissza mindazzal, amit a szerzeteseknek szánnak, speciális ételekkel, mint például sticky rice (kókusztejjel és pálmacukorral készített rizs) disznó zsírral és babbal, valamint banános süti csakis erre az alkalomra készítve. Mivel sok buddhista hagyomány kapcsolódik a szegényekről való gondoskodásról is, ezért ebben az időszakban sok beteg és nyomorgó ember gyűlik a templomok mellé és koldul. A mellettük elhaladó emberek pedig gondolkodás nélkül adnak. Úgy tartják, h ezzel megválthatják múltbéli bűneiket.

Ilyenkor megáll az élet, ahogy írtam is. Bezárnak a boltok, az étteremek, a hivatalok. Mindenki, aki tud, meglátogatja a szülőket, rokonokat vidéken és együtt járulnak a pagodákba, h elvigyék adományaikat és imádkozzanak halottaikért gyertyát és füstölőket gyújtva. Ekkor mindenki a legszebb ruháját veszi fel és az ételek és egyéb hozzájárulásokon kívül, lotus virágcsokrokat visznek a templomokba.

Azt mondják, h annyira erős ez a hagyomány, h még a vörös khmer korszak sem tudta teljesen elnyomni. Hiába próbálták meg eltörölni a vallási kötelékeket, kénytelenek voltak a Pchum Ben idejére felfüggeszteni ezt a szándékukat, mert maguk a vezetők sem merték elhagyni azt a szokásukat, h minden évben tisztelegjenek az ősök szellemei előtt, félelmükben, h a síron túl visszaüthetnek bűneik, amiket életükben elkövetettek...

Thmái

A 'thmai' szó magyarul annyit jelent, h új. Azért adtam ezt a címet a mai bejegyzésemnek, mert pár olyan történésről szeretnék beszámolni Nektek, amiket az utóbbi időben vittem véghez és elég nehézkesen szántam rá magam  az elkövetésükre, ilyen szempontból újítottam picit magamon. :)

Angkor napfelkelte

Aki ismer az tudja, aki pedig még nem, az most megtudja rólam a nagy igazságot: a koránkelés nem egészen az én műfajom. Egyszerűen nem megy. Álmos vagyok, nyűgös és lényegében, használhatatlan. Az én biológiai órám úgy lett beállítva, h átlag 10 órát igényel egy rendes alváshoz. Igaz, ezt nem mindig tudom tartani, de hogy ráadásul még hajnalban is keljek fel, az kivitelezhetetlen. Ennek köszönhetően kambodzsai tartózkodásom alatt végig ott lebegett a fejem felett, Damoklész kardjaként, h megnézni a napfelkeltét Angkor-ban illendő lenne, ha már a közelében vagyok. Eddig mindig kibújtam a kezdeményezés alól, legyintve, h 'ráérünk még erre!'. Sőt, már MAn is letett róla, h én erre rávehető lennék, megismerve, h hogyan is nézek ki korán reggel és mekkora tortúra az ágyból kiimádkozni. Végül, mégis csak utolért a végzet! :) Egy elgyengült pillanatomban felvetettem, ÉN!, h az egyik éppen átutazóban nálunk tartózkodó barátunkat kísérjük el napfelkeltét nézni. MAn szólni sem mert, csak bólintott. Így esett, h másnap hajnalok hajnalán, 3/4 5kor kipattanva az ágyból elindultunk megmászni a Bakheng nevű templomot (régebbi képek a Picasa albumomból). Én csodálkoztam magamon a legjobban, h milyen jól bírtam! Biztos, h kivételes alkalom volt az aktuális csillagállásnak köszönhetően és az óra csörgése sem épp a legalphább állapotomban talált ébreszteni. Annyira büszke voltam magamra, h miután hazaértünk, le sem feküdtem szundítani, sőt este kb. hajnali 2kor kerültem ágyba! 22 óráztam!!! Én?!!

Na de el az egoömlengéstől! Nagyon különleges érzés volt ilyen korán egy templom tetején sétálgatni. Sajnos, a csillagállás csak nekem kedvezett aznap, mert elég felhős volt az ég és így egy elég nehezen búj előt a nap, de mindenképpen megérte ott lenni! Jó volt látni ébredezni a világot, végigmotorozni Siem Reap-on, üresen látni Angkor Wat környékét és a magadénak érezni a Bakheng templomot. Alig voltunk 10-n fent, ami ritkaság! Nem rohantak meg karkötőt, könyvet, vizet, kólát árusító kislányok, nem kiabáltak tuktukosok felénk. Csend volt és nyugalom! Elég volt csak leülni a kövekre és bambulni a messzeségbe, várni a napot. Tagadhatatlanul szép kezdet! Csak ajánlani tudom! :)

Hajnali szinek

Fodrász

Ez mindig is egy nagy kérdés volt itt számomra. Ahogy elnéztem a helyi fodrász lányokat és a khmer nők haját, az aggodalom magas fokon söpört végig rajtam. Viszont ahogy telt az idő, a tükröm egyre jobban arra sürgetett, h szedjem össze magam és kezdjek vmit a hajammal. Addig húztam, míg rábukkantam egy ausztrál nő hirdetésére, aki az otthoni módszerekkel kopaszt meg. Azért mégsem mindegy! Neki köszönhetően rászántam magam és levágattam a hajam. Őszintén szólva egyáltalán nem az lett, amit szerettem volna és azóta sem tetszik, de elviselem. :) Hogy miért nem mentem vissza? Mert piszkosul drágán vág! Többet kért, mint az otthoni fodrászom, akit mellesleg aktívan visszasírok (nem csak emaitt)! Arról nem is beszélve, h megint ott tartok, h rá kell vennem magam, h elmenjek hozzá, ki tudja mi lesz a fejemből a következő vágás után! :)

Az új hajam és én a naplemente fényeiben

Fish massage

Ha végigmész a belváros utcáin egyszerűen nem tudod megúszni, h húszmillióhatszáztizenkétszer meg ne kérdezzék tőled, h szeretnél-e masszázst, tuktukot, enni, inni vagy betenni a lábad egy minimedencébe, tele hallal és engedni, h lerágcsálják a bőrt a lábadról. Ezt nevezik itt fish massage-nak. Mindig is ellenálltam. Undorítónak találtam, h betegyem a lábam ebbe a koszos vízbe, amibe előttem harminc másik koszos lábú turista is áztatta a csülkeit. Nem is beszélve arról, h mennyire higiénikus lehet, h ezek a halak egyik láb után a másikat nasizzák és ugyanebbe a vízbe engedik ki mindennek a végtermékét. No, remélem, ezek után kellően elvettem mindenkinek a kedvét! :) Végül, kipróbáltam! A történethez hozzátartozik, h pár pohár sör már puhított rajtam, mire a medence közelébe kerültem, plusz elég nagy csoportnyomás volt rajtam. Ha már a többiek bemerészkedtek, cikin nézett volna ki, h én meg kint ácsorgok. Úgyh szépen, óvatosan elkezdtem a vízbe beletenni a lábam. A sok apró halacska éhesen tömörült körém és elkezdtek nyammogni. Én meg röhögőgörcsben kaptam ki a lábam! Nagyon csiklandoztak! Eltelt kb 5 perc mire nagy hahotázás közben elértem, h bent tartsam a lábam egy ideig a vízben. Fürtökben lógtak rajtam és minden más lábon. Mókás volt. Végül megenyhültem a szerencsétlen halakkal szemben, bár nem lettem a dolog rajongója. A vicc kedvéért egyszer ki lehet próbálni.

Csikis!

Motorozás

Lassan már nem is emlékszem, h mikor került be a családba Dzsonni, a motorunk. Nap, mint nap nyúzzuk és ő hol lendületesen, hol kicsit akadozva állja a sarat. Én pedig mindig MAn mögött feszítek és élvezem a Daleim érzést! :) Eljött azonban az idő, h én is megismerkedjek a motorvezetés előnyeivel. Ebben az esetben persze több kedvem volt hozzá, mint az előzőekhez, viszont visszatartott az általános félelmem a közlekedési eszközökkel szemben. Mindig is úgy vélekedtem erről, h a vezetés nem nekem való. Én ehhez túl szétszórt, kapkodós és pánikolós vagyok, így hát a közjó érdekében inkább maradok az anyósülésen. Látva azonban, h itt, Kambodzsában szinte a motoron élnek, születnek az emberek és a világ egyik legtermészetesebb dolga azt vezetni, gondoltam talán mégis meg tudok birkózni ezzel a feladattal. Már megint az a fránya csoporthatás...

A tanárom, természetesen, MAn lett, magára vállalta ezt a kihívásoktól nem mentes feladatot. Egyelőre még nagyon az elején vagyok. Először megismerkedtem a különböző szerkentyűkkel, mint az indító, a váltó, a fék, stb. Utána megmutatta, h hogyan is kell elindítani, majd elindulni, hányasban és közben hogyan adagoljam a gázt. Ennek köszönhetően már az első óra végén kisebb köröket tudtam megtenni a gyakorlópályánkon belül (egy szálloda parkolója). Nagyon nagyon élveztem! De el kell ismerni, h nem olyan könnyű, mint látszik! Kezdve onnan, h a motor maga elég nehéz és így egyenesben tartani a kormányt sem könnyű. Közben ráadásul figyelni kell a tükröket, váltani, gázt adagolni és figyelni az útra! Nem is beszélve arról, h ugye itt mindenhonnan jöhet vki, akár szemböl is! Érzem, h jó sok idő el fog még telni ahhoz, h én forgalomképes legyek! :) Sebaj, nem is bánnám, ha erre nem kerülne sor. Már csak arra is jó ez az élmény, h kipróbáljam és érezzem, h milyen egy motort vezetni.

Ez a kis video demonstrálja motorvezetési szárnypróbálgatásaimat 
(a hangos pittyegés nem más, mint az index hangja)