A készülődés és a repülőút hazafelé nagy várakozással és tervezéssel telt. Nem maradt el, természetesen, a jól bevált listagyártás. Az ajándékokról, amiket haza szeretnék vinni, arról, h kikkel szeretnék találkozni, milyen orvosokat kell meglátogatnom, miket szeretnék otthon csinálni. Jó szokásomhoz híven nem számoltam az ’ember tervez, isten végez’ faktorral. Ezúttal sem. Megérkezni nagyon jó volt! A család lufival, csokival és nagy nagy ölelésekkel felszerelkezve várt minket. A reptéren kívül pedig kellemes, szinte tavaszias idő fogadott bennünket, még kabátot sem kellett felvenni. Az összcsaládi (MAn+Teszti) üdvözlő vacsora is fantasztikusan telt. Ahogy annak lennie kell, telezabáltam magam minden finomsággal, amikre most részletesebben nem is térnék ki, úgy is mindannyian tudjátok már, h mi volt a menü. Itt még megvolt bennem az, h hazajöttem. De másnaptól szinte nem is volt már „más” otthon lenni. Nem éreztem az elmúlt 9 hónap Kambodzsát. Akár másnap mehettem volna dolgozni is, olyan érzésem volt, mintha ugyanonnan tudnám folytatni, mint, ahol abbahagytam: vízumigénylés, pályázatok előkészítése, autórendelés, szállásfoglalás, rohangálás. Minden olyan volt, mint régen. És közben mégsem. Mert a lakásom ki van adva, a ruháim, könyveim és minden egyéb apróságom dobozhalmokban áll Nővérem alagsorában. Unokaöcsém sulis lett, Uncsihugom gimibe jár. Több barátnőm is férjhez ment, van, aki már babát is pottyantott. Én beleszagoltam Ázsiába, Ausztráliába és mindezek ellenére, önmagamban semmit nem éreztem, csak a lelki kimerültséget. Nehéz volt válaszolni a ’Milyen Kambodzsában élni?’ és ’Hogy érzitek magatokat ott, a világ végén?’ kérdésekre. Úgy éreztem, h sokkal erősebbek bennem a negatív élmények és engedem, h elfedjék a sok jót, ami történt velünk. Bántott, h ezt adom át, de bármennyire is próbáltam harcolni az érzéssel, nem tudtam leplezni. Nagyon vágytam volna a feltöltődésre, bíztam benne, h otthon megerősödök picit, de nem sikerült.
Ami erőt adott, h nagyon jó volt ismerős arcokat látni! Azon túl, h együtt lehettem a családommal az, h olyan emberekkel találkozhattam, akik ismernek, nagyon sokat adott. Köszönöm mindenkinek a szeretetteljes fogadtatást! Tudom, h, ha nem olyan sok a 9 hónap, de nem voltam vmi jó kapcsolattartó, és mégis mindenkivel ugyanonnan tudtam folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Ez olyan megnyugtató volt! A munkahelyemen is, igaz a szemüveg és a rövid haj ellenére elsőre nem mindenkinek sikerült beazonosítania, de hihetetlenül sok pozitív energiát kaptam és nem felejtettek el! Nem is hittem el! :) Olyan jó volt megölelni a barátokat, velük lenni, akár csak hallgatni és nézni őket. Emlékszem, volt egy pillanat, h csak ültem egy társaságban, ugratták egymást a delikvensek, dőltem a röhögéstől és annyira jól éreztem magam! Csak úgy jó volt benne lenni, abban a hétköznapi pillanatban, azokkal, akiket szeretek! Bevallom, nem is nagyon volt kedvem Kambodzsáról mesélni, sokkal jobban érdekelt, mi van a többiekkel. (Igaz, ha kérdeztek, azért tudtam nem éppen dióhéjban válaszolni :))
Ami még árnyékot vetett az otthon-létre, h sikerült megint betegeskednem. Igaz, kizárólag magamnak köszönhetem, h a metróra rohanás közben megcsúsztam egy vizes lépcsőn és leszáguldottam pár fokot, természetesen seggel előre… Sosem felejtem el a pillanatot, ahogy esem ’bum-bum-bum’ és megijedek a felismeréstől, h nem tudok megállni. Azt az arcot megnéztem volna! :) Végül elfogyott a lendület, landoltam és megkönnyebbüléssel konstatáltam, h én voltam a sereghajtó a villamosról a metró felé letódult csordában, így a közönségem sem volt nagy. Esetleg 1-2-3-4-5-6 bamba ellenőr és már a végeredményt észlelő előttem rohanó gyalogosok, akik a helyzetet felismerve gyorsan a segítségemre siettek. Persze én, nem kértem ebből és gyorsan felpattantam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne seggre vágódni. Na jó, nem untatok senkit a részletekkel, legyen elég annyi, h fájt. Nagyon! :) Másnap a sebészeten, a röntgen ellenére nem észleltek törést. Megnyugodtam, h ekkora esés után is egyben vok és milyen egy kemény csaj vok. Reménykedtem, h pár nap és újra ugrándozhatok és az 5 nappal későbbi 12 órás repülőútra majd 8 órás buszozásra rendben leszek. A szervezetem viszont mást jelzett. Az első estétől kezdve minden délután és este lázas voltam. Így a programokkal és kis listahegyemmel sem tudtam haladni, valamint kiélvezni sem az otthon töltött időt, rendesen. Végül az indulás előtti estén, az ügyeleten kötöttünk ki, ahol egy alaposabb orvos megállapította, h a farok csontom eltörött. Juppi…Másnap reggel a család speckó "bili" ülőpárnáért rohangált nekem…. Most észlelem csak, h nagyon leragadtam a témánál, holott az előző bejegyzésemben igyekeztem röviden leírni az otthon történteket és a visszautat. A lényeg, a lényeg, h rendben megérkeztünk Siem Reap-ba. A popsim is túlélte a megrázkódtatásokat. :)
Hogy milyen volt újra Kambodzsában lenni? Most mondjam azt, h mintha el sem mentünk volna? Jajj, lehet, h vmi osztott személyiség vok! Viszonylag hamar visszarázódtunk a megszokott kerékvágásba: este barátok, fincsi kajálások, nehézkes reggeli felkelés, minimális munkakedvvel. Pár dolog változott a városban, ahogy annak lennie kell. Ez itt Ázsia, van munkaerő bőven, gyorsan épülnek az utak, a házak és az újabb szállodák, egy hónap, sok idő.
Lelkileg is jó újra itt lenni. Most valahogy könnyebb. Úgy érzem, kezdem elengedni azokat a negatív terheket, amiket oda-vissza hurcoltam magammal. Végül is, itt keletkeztek, talán itt is szünnek meg! :)
Ami nagyon, de nagyon furcsa volt, h a szokásos bevásárló központ előtt egy hatalmas, csiricsáré, műfenyőfa áll és bent angol karácsonyi dalokat játszanak. Brrr…bizarr! Egy bolt előtt, egymás mellett sorakoznak a különböző méretű megvásárolható mű karácsonyfák. Hogy hűek legyenek önmagukhoz a khmerek, nem csak zöld színben, hanem ezüst, arany, piros és most kapaszkodjatok meg… rikító rózsaszínben is! Díszek minden mennyiségben, a lehető legaranyozottabb változatban, rajta még műhóval, piros masnival, mikulás jelmez szakállal, szarvas agancsok és minden giccs, amit csak ki tudnak találni, a lehető leggagyibb változatban. Fogtuk a fejünket. Minden magára vmit is adó szálloda, étterem, bolt feldíszített vmit karácsonyi hangulatra: pálmafát, maya piramist, szökőkutat. A lényeg, h az ide érkező nyugati érezze, h nem veszik semmibe az ő ünnepeit. Az egyik étteremben (mexikói) keresztény khmerek (!) karácsonyi dalokat énekeltek gitár kísérettel és így próbáltak meg adományokat gyűjteni tőlünk, ott vacsorázóktól. Nem igazán tértünk magunkhoz, mikor az orrunk alá dugtak egy díszcsomagolással ellátott dobozt, középen keskeny lukkal, h ez mire szolgál. Majdnem azt hittük, h mi kapjuk… A fő utcán, a Pub streen-en, a legtöbb boltban, masszázs helyen a kiszolgálók és alkalmazottak cuki mikulás sapiban feszítenek. A tuktuk sofőrök sem maradnak le…belezavarodva a sok ’barang’ ünnepbe, de maximális jó szándéktól vezérelve, ők már mindenkinek ’Happy New Year’-t kívánnak… Mi lesz itt Szilveszterkor? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése