2011. február 24., csütörtök

Hangolódás reload

Hogy is keződött tavaly a blogom? Olyan messzinek tűnik már, mikor otthon kakót szürcsölgetve ücsörögtem a konyhaablak mellett és a hópelyheket számolva arról ábrándoztam, h majd milyen lesz meghódítani Kambodzsát. Na most itt vagyok és azon merengek, h mennyire várom az otthoni tavaszt és szeretnék kibicajozni a Kopaszi gátra, mert ott még sosem voltam. Egyszerre érzem azt, h távoli az otthoni életem és közben meg mintha bennem semmi sem változott volna. Tudom, tudom, türelmetlen vagyok, de kit lep ez már meg? Aki tudott követni az elmúlt időszakban, talán már tudja, h ezen a téren jócskán van, mit fejlődnöm. Persze, érzem, h vannak apróbb változások. Például, h várom, h otthon legyek, a régi munkahelyem új munkakörrel és tele vagyok tervekkel. Igen, ez kifejezetten nagy előrelépés. Tény, h még mindig nem tudom, h mit akarok magammal kezdeni hosszú távon, bár a vonzódásom a művészetekhez, a kreatívitiásukat nyíltan megélni képes emberekhez (és azok pártolásához) továbbra is erős és szívesen dolgoznék egy inspiráló környezetben, de hogy mindezt pontosan milyen formában, fogalmam sincs. Az is lehet, h ez csak hobbi lesz. Majd alakul. A lényeg, h végre nem vok rágörcsölve arra, h ezt most döntsem el. Ami az írást illeti...hm...az örök szívem csücske és emiatt picit lelkiismeretfurdalásom is van, h komolyabb előrelépést nem tettem ezen a téren. Azt hiszem, megijedtem. Nem tudtam merre kéne elindulni. Úgyh inkább elástam az álmom és a bloggal kárpótoltam magam a saját gyávaságomért. Ötleteim lennének, és talán még nincs minden veszve.

Nem akarok tapasztalati leltárt készíteni, majd később, még mindig érik bennem az a bizonyos évértékelő ’beszéd’. Most csak végigfutottak bennem ezek a gondolatok és úgy éreztem meg kell osztanom Veletek. Megint hangolódom, ezúttal a lezárására annak, ami még annyira új volt egy évvel ezelőtt. Annyi mindent nem meséltem el, amit kellett volna! Úton útfélen szembesülök, h nem vezettelek be Titeket elég mélyre ebbe a világban. Annyi vicces és érdekes dolgot látni az utcákon nap mint nap, h nem is hinnétek. Nem győzök csodálkozni és egyben mosolyogni ezeken. Persze, sok szomorú dolgot is látni, főleg, ha az ember egy gyerekkórház mellett lakik, ahol minden nap hosszú sorban állnak az anyukák karonülő babáikkal és várják, h segítséget kapjanak. Vagy ha az utcán hömpölygő szemetet látom, vagy az erdőégetéseket...De tudom, nem lehet mindent elmondani, hagyni kell vmit a kíváncsiságnak is, ami majd talán erre vet Titeket. Nem szabad lelőni a poént. 

A hangolódáshoz tartozik, h újra pakolni kell és szembesülök az élet azon apró kihívásával, h hogyan pakoljam össze az elmúlt egy évemet egy bőröndbe és az ne haladja meg a 20 kilót. Kínlódás a maximumon. Tegnap este nekikezdtem, h hogy akkor most pontot teszek az ügy végére. Odáig jutottam, h sikerült egy minibőröndbe begyömöszölnöm az első egy hét alapanyagait. A többiek, akik Phnom Penhben csatlakoznak be, hozzák utánunk a nagyobb cuccokat. Ezen a téren csak annyit sikerült elérnem, h rájöjjek, sokkal több dolgot kell majd itthagynom, mint szeretnék. A bőröndöm rogyásig tele van, ami nem lenne végülis gond, ha nem lenne még pár "apróság", aminek szintén benne lenne a helye. Nem untatok senkit a részletekkel, a lényeg, h kellőképpen megizzasztott a feladat, úgyh inkább ágybaborultam, h feledjem megpróbáltatásaim és kialudjam magam az utolsó munkanapra. Persze, nem sikerült...

Most itt vagyok, a dolgozóban, és félkómában azon gondolkodom, h mi értelme még ennek a napnak itt bent. A munkámat lényegében átadtam. De nem panaszkodhatok, a főnök nagyon rendes velünk. Mivel ma este lesz a búcsúbulink, mondta, h holnap már nem kell bejönnünk. Juhé!!! Végre aludhatok!!! És lesz 1,5 napunk rendesen elköszönni Siem Reaptól, amiért örök hála! Rengeteg fotót szeretnék még készíteni a városról és csak úgy kiülni valahova egy isteni finom banán shakre-re és nézni az embereket, ahogy jönnek-mennek...Hjajjj...

2011. február 20., vasárnap

Giant Puppet Parade

Minden év februárjában megrendezésre kerül Siem Reap-ban a Giant Puppet Parade. Különböző szervezetek (NGO-k) által támogatott gyerekek óriási papírmasé bábukat készítenek és a végeredményt az utcákon végigmasírozva prezentálják. Nagyon vidám, hangos, zenebonás esemény, kihagyhatatlanul jó hangulatot teremt a belvárosban. A felvonulás közben önkéntesek járják körbe a tömeget, h adományt gyűjtsenek.

Ebben az évben pont tegnapra esett a nagy esemény, úgyh Koh Kerből hullafáradtan-éhesen hazaesve, majd a fürdőbe bevágódva némi felfrissülés reményében, felkerekedtünk mi is, h dokumentáljuk az eseményeket. A Pub street-től nem messze, az egyik kis utcából indult a felvonulás és fotóriportereket meghazudtoló ügyességgel igyekeztünk mindig a tömeg elé kerülni és követni a hatalmas papírmasékat. Sajnos, a sötét és a lencsém enyhe koszossága miatt nem sikerült túl jó képeket készítenem (ami valószínűleg egy  igazi fotóriporterrel nem történhetne meg...).

Az indulás




Végül feladtam és inkább megpróbáltam videózni. Ez sem lett túl világos, de talán a hangulatot átadja valamennyre:


A végállomásra érve, ami a város egyik folyó menti parkja, már több alkalmam volt, h rendesen lencsevégre kapjam az este főszereplőit:






Búcsú?

"You can never really leave Cambodia!" - egyik barátunk szembesített minket ezzel a ténnyel tegnap este, amikor közöltük vele, h márciusban hazaköltözünk. És ekkor felvillant a kis égő a fejem felett! Mennyire igaza van! Hogy ez nekem eddig nem esett le??

A tegnapi napunkat csak Koh Ker-re szántuk. Béreltünk egy autót, és még egyszer, utoljára meglátogattuk, h elköszönhessünk kambodzsai szívünk csücskétől. Nagyon furcsán turistás volt, ahogy egyik templomtól a másikig légkondis autóval mentünk és MAn egyben guide-ként is funkcionálva mindenhol mesélt egy kicsit. Sok olyan templom van, ahol én még nem jártam, így egyben bepótoltam a lemaradásom is. Gyönyörű helyeket láttam, olyan fák által benőtt templomokkal, h az angelinajolies Ta Prohm elbújhat mögöttük. 

Prasat Pram - gyönyörű



Ami meglepő volt, h nagyon  sok turistával futottunk össze. Eddig még sosem láttunk ennyi külföldit errefelé. Egyik templom sem lehetett teljesen a miénk. Fura módon kettős érzéseket váltott ez ki belőlem. Egyrészt örülök annak, h egyre többen fedezik fel maguknak Koh Kert, mert sokaknak fogalmuk sincs arról, h Angkoron kivül mennyi kincset rejt még Kambodzsa. Ez a hely pedig nagyon sok szempontból különleges. Nem csak, hogy olyan templomokat találhatsz itt, amikre nincs példa Angkorban, de egyben egy hét emeletes piramist is, ami egyedülálló ezen a környéken. Ráadásul mindez az erdőben található, sokkal érintetlenebb környezetben. 

A Prasat Thom végében előbukkanó piramis


Ugyanaz az örökségvédelmi hatóság felel ezért a területért is, mint Angkorért, így a templomok környéke rendezett és aknamentes. Egyre több kutató-, és helyreállító munka is folyamatban van. Bár mindez egyelőre csak kezdetleges. A másik érzés, ami hatalmába kerített látva a sok fehér embert az volt, h vajon mindez mit tesz majd az itt élő emberekkel, meddig maradhat "érintetlen". Persze nem benszülött törzsekről van itt szó, csak előre félek, h mindez majd elangkorosodik idővel. Előjött a sok élmény, ami ideköt, a felmérés, amikor a falusiakkal dolgoztunk és lelki szemeim előtt láttam, ahogy beszippantja majd őket a turizmus. Sajnos, elkerülhetetlen. Nincs már közösségi projekt, ami segítene nekik ezzel megbírkózni...

Mindenesetre most jó volt itt lenni, körbejárni a megszokott és az új helyeket. Találkozni régi arcokkal és tizedszerre is lefényképezni a piramist. Sétálni egyet a faluban, az odavezető úton, a sulit megnézni. Hallani a gyerekek kántáló köszöntését a faluban: "Bye, bye!" - számukra ez egyben a "hello" és a "viszlát" is. Egy utolsót enni a "Mamánál" a Prasat Thom szomszédságában. Azzal a szivetmelengető érzéssel nézni más külföldieket, h ők épp azt a helyet járják be, ahol mi egy kis ideig éltünk, dolgoztunk és ahova egy életre kötődünk.

Éttermek a Prasat Thom előtt (a bal oldai a "Mama" helye)


Végig ott motoszkált bennem az a sürgető érzés, h most ezt jól nézzem meg, szagoljam meg, ízleljem meg, mert hosszú időre ez az utolsó alkalom. Eleinte szétfotóztam magam, teljes pánikban. Aztán ahogy egyre jobban lenyugodtam, vettem észre magamon, h valójában nem is érzem ezt a sürgetést és a szívem mélyén egyáltalán nem pánikolok. Élveztem, h újra Koh Kerben vagyok. Jó volt érezni a szálat, ami ehhez a helyhez köt. De ennyi. Egy csepp "utolsó" érzés sem volt bennem és nagyon meglepődtem ezen. Aztán este jöttem rá, h ez miért is van így. Ahogy a barátunk mondta, senki nem tudja igazán elhagyni Kambodzsát, aki egyszer már ráérzett az ízére. Igy vagy úgy de mindenki visszatér. Van valami megmagyarázhatatlan dolog, ami hosszú távra vonzza ide az embereket. És ez fertőző. A legrosszabb, h nem lehet megmagyarázni, h mi is ez pontosan. Már otthon is próbálkoztam ezzel, de kudarcot vallottam. Talán majd egyszer bevillan a megoldás. Nem tudom. Lehet, h az időjárás teszi vagy az emberek vagy csak egyszerűen van vmi a levegőben, amibe egyszer beleszagolsz és elvesztél (persze, itt nem a tipikus ázsiai szagokra gondolok...). Nem is kezdek itt el nyökögni ezzel kapcsolatban. Ezt el kell fogadni, h van vmi, ami itt rabul ejt és kész. Aki esetleg már  megfejtette ezt a talányt, szóljon! :) És ezennel megnyugodtam. Sokszor beszéltünk már erről MAn-nal, de most tudatosodott igazán, h ez egyáltalán nem az utolsó alkalom, h itt vagyok. Mostmár, ha tetszik, ha nem, ez is az otthonom és szeretem. Minden baromságával együtt. És minden itt megélt jó és rossz élménnyel együtt. Sosem gondoltam volna, h ez így letisztázódhat bennem. Vigyázat, mert visszatérek/térünk! :) Nagyon kíváncsi vagyok, h milyen lesz Siem Reap, Angkor, Koh Ker, az utak, az utcák, a vidék , az emberek pár év múlva! Látni szeretném és fogom is!

Már csak egy hét maradt. 26-án indulunk Saigonba pár napra Bencsik Andiékhoz. Már nagyon várom. Azt az egész két hetet, amit utazással fogunk tölteni! Végre nem lesz munka, amiért izgulni kell, csak pihenés és a látottak befogadása. Mmmmm...A menet a következő lesz: Saigon, majd vissza Phnom Penh onnan Kep, Kampot, innen vissza Phnom Penh, ahol egyesülünk a barátokkal (amcsi házaspár, MAn két barátja otthonról plusz az exprojekt khmer kolléga) és irány Mondulkiri! Ha már ki elefánt-lovagoltuk magunkat, akkor indulunk neki Sihanouville-nek és végre szigetelünk!!!!!!!!!!!!!!!! :D
Március 12-én indulunk haza. Hihetetlen, h ezt is mennyire várom. Annyira más lesz otthon lenni!

2011. február 17., csütörtök

Hol lehetne egy kis időt venni?

Sírni volna kedvem. Miért van az, h mindig minden az utolsó pillanatra marad? Annyi teendőnk lenne és már csak 1,5 hetunk maradt, amit az utolsó pillanatig végigdolgozunk, sokszor keső estig. Ki kell adnunk a lakást, h találjunk vkit magunk helyett májusig, amíg a szerződést aláirtuk és visszakapjuk a foglalót. Leltárt kell keszítenem az itt maradó cuccainkról és eladni őket. Szuveníreket venni haza. Angkorjárást befejezni. Kiélvezni Siem Reapot. Elbúcsuzni a barátoktol. MAn-nak öltönyt varratni. Jajjjjj…görcsberándul a gyomrom. Nehezebb lesz ez, mint gondoltam. Egy éve ráadásul hasonló érzésekkel küzdve telt a kiutazás előkészítése. Stresszben ahelyett, h élveztük volna. Velünk van a gond? 

Egyre több az utolsó pillanat: az utolsó mexikói chimichanga klub, az utolsó margarita, az utolsó indiai veggie thali, az utolsó sör a Night Marketen. Már a barátok is egyre többet mondogattják, h hiányozni fogunk és milyen rossz, h elmegyünk. Két fajta rutinszerkezetünk  és otthonosságérzetünk alakult ki, egy magyar és egy kambo. Szétszakadunk a kettő között. Egyszerre szeretjük az itteni életünk és tudjuk, h mennyi minden fog hiányozni. Ugyanakkor vágyunk is haza a családhoz, a barátokhoz, az újabb kihívásokhoz és kicsit a régi megszokásokhoz is. Közben ott motoszkál bennem a kisördög, h vajon elég volt-e ez az egy év? Nem mondanám, h meginogtam, de közel állok hozzá egy icipicit. Ha belegondolok, h mik azok a pillanatok, amikor mindig hazavágytam és fogtam a fejem, h itt nem lehet hosszú távon megmaradni, akkor tudom, h most jó elmenni. Csak kérdés, h valóban most van-e itt az ideje? Kellett volna-e még időt adni magunknak? Türelmetlenek lettünk volna és hamar feladtuk? Nem, nem. Ha nincs ez a munkalehetőseg otthon, akkor valószínűleg még itt maradunk. Nincs értelme ezen filózni, ugye? Akkor van itt az ideje a törteneseknek, ha mi úgy ítéljük meg, és most így tettünk, nem igaz? Csak ahogy  az lenni szokott, az ember akkor érzi igazán az értékét annak, amilye van, amikor elveszítheti. Ez az emberi természet annyira ellentmondásos! Miért kell ennek így lennie? Közben sosem éreztem, h ne értekelném Kambodzsát, és ezzel egyidőben az otthoni dolgokat is elkezdtem másképp látni. MAn bejegyzése nagyon elgondolkodtatott és talan jobban nem is fejezhette volna ki, h mit érzünk. Ezt a kettősséget. Észre sem vettük és két otthonunk lett. Mindkettőt szeretjük és mindkettőbe visszavágyunk. Mostmár nincs bennem rossz érzes, mint legutóbb, mikor otthon voltunk és visszagondoltam az itt töltött időre. Ha ezután megkérdezi vki, h milyen Kambodzsában élni, másképp fogok válaszolni. Pozitívabban és tele szeretettel. Jó  itt elni és bízom benne, h otthon is jó lesz, mert egy kicsit Kambodzsát is magunkkal visszük. Velünk lesz a hétköznapokban, az emlékek, a tapasztalatok, a harcok, és a nagy döntesek elkísérnek minket mostmár bárhova is megyünk. És az igazi nagy változások majd csak most fognak előjönni, amikor kiszakadva innen fogjuk látni az otthoni és az itteni önmagunkat. Vajon meddig tartson ez a blog? Hol legyen vége? Ezt is szerettem. Vhogy kiteljesedett az írásszenvédelyem a segítségetekkel. Igaz, egyre többször veszek észre apróságokat, amikről már mesélnem kellett volna Nektek, de nem tettem meg és mostmár nem biztos, h lesz rá időm. Csak abban remenykedek, h annyiban elértem a célom, h aki rendszeresen tudott olvasni, már másképp gondol erre az országra, h rajtam keresztül megláthatta a szépségeit és, h sikerült pár ronda előítéletett eloszlatnom. Akkor már megérte! Bár esélyes, h túl sok jelentőséget tulajdonítok magamnak... :-)

2011. február 14., hétfő

A tetovált lány

Megtettem. Évek óta dédelgettem egy kis rosszaságot magamban és végre elérkezett a pillanat. A megfelelő pillanat. Egy életre szóló döntést hoztam és többek között teljesítettem egy pontot az újévi fogadalmaimból. Talán életemben először. És ez nagyon de nagyon boldoggá tesz! :) Végre összejött minden, ahhoz, h egy álmom valóra váljon és kapjak egy tetoválást. Az elmúlt egy évben megtaláltam a megfelelő motívumot, a megfelelő helyet és a megfelelő "művészt". Már csak rám várt a feladat, h eldöntsem tényleg akarom-e ezt az egészet. De mivel kamaszkorom óta ácsingózok egy tetoválás után, sóvárogva tekintek azokra, akik rászánták magukat és néha órákat lógok tetkós lapokon, h keressem a számomra megfelelő motívumot, arra jutottam, h készen állok. Megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. Egyrészt a félelem miatt, az ismeretlen fájdalomtól és a kétségektől. Hogy valóban nem fogom-e megbánni? Nem lesz-e véletlenül a tigrisből Micimackó? Hogy mit fog szólni mindehhez Anyukám és Apukám, a család? Másrészt ezzel párhuzamosan egy fajta kéjes izgalom is hatalmába kerített, h megteszek vmit, amire ezer éve vágyom és egyben egy kis rosszaság. Hogy olyat teszek, amit szerintem, soha senki nem gondolta volna, h tényleg megteszek. Elszántam magam. Egy őrült döntés még őrültebb szuvenírje. Úgy éreztem most vagy soha.

Napokig alig tudtam aludni, folyamatosan peregtek a fejemben a jelenetek, h vajon hogy fogjátok fogadni mindezt. Senki nem tudott arról, h mit tervezek, egyedül MAn. Akit persze nehéz lett volna kikerülni és a támogatása nagyon sokat számított nekem. De itt és most kihangsúlyozom, h ez 100%-ban a saját döntésem, semmilyen külső nyomás vagy tudatmódosító szer hatása alatt nem álltam. Ez a legjobb az egészben! :) Csakis magam miatt csinálom.

Maga a felkészülés kb. 1 hónapot vett igénybe. Amint felfedeztem, h a városban van egy darab ember, aki rendes tetoválásokat készít, rögtön beindult a fantáziám. Arra már nem is emlékszem, h honnan jött a motívum, vhogy adta magát. Mindig is nagyon tetszett és lényegében ez volt az első khmer szó, amit megtanultam leírni. Bevetettük magunkat a "tetoválószalonba" és a srác kb. 1 perc alatt prezentálta is nekem az első lehetőséget. Olyannyira eltalálta, amit szerettem volna, h ennél is maradtam. Ezután következett a gondolkodási idő. Többször benéztünk hozzá, ismerkedtem vele, plusz a netet bújtam, h ki-mit ír, hogyan érdemes felkészülni az első tetoválásra, mit érdemes ilyenkor figyelembe venni. Addig érleltem az érzést, míg rá nem jöttem, h össze kell kapnom magam, ha már egy kész, begyógyult tetoválást szeretnék hazavinni. Két hét múlva elindulunk a kis körutunkra és akkor már nem kéne azzal bíbelődnöm, h utókezelem a sebem. Ráadásul tengerben pancsolni és napozni sem szabad az első két hétben. Összekaptam magam és lefixáltam a sráccal a dátumot: 2011.02.11.

Hihetetlen jó élmény volt! Fenntartottam a lehetőséget, h meggondolom magam az utolsó pillanatban, de mikor már ott voltam és éreztem a kétséget magamban, nem akartam odafigyelni rá. Ott már nem volt helye bizonytalanságnak. Csak nem tudtam mire számítsak, h milyen lesz az első "bökés". Láttam ahogy előkészül a "művész", az ágyhoz gurítja a kis fém asztalkáját, a tálcára kikészíti a különböző folyadékokat, tűt, masinát, krémet, festéket. Tisztára mint egy műtét.
Tétován néztem körbe a mesterműveket megörökítő büszkeségfalon. Hozzájuk képest az én tetkóm semmiség. Ez megnyugtatott és az ígéret, h kb. 25 perc lesz a "beavatkozás". Hasra feküdtem és elhangzott a mondat: "Most kezdem". A masina berregni kezdett és közeledett a tarkóm felé, nem láttam semmit, fogalmam sem volt róla, mikor ér hozzám. Attól féltem, h majd úgy meglep a fájdalom, h felugrok és hát ez az, amit nagyon nem lenne szabad. Az első szúrás nem is volt olyan vészes és ahogy éreztem a bőrömön az enyhe kaparást egyre szélesebb vigyor ült ki az arcomra. Úgy éreztem magam, mint azok a fejek a Bayon templom tetején. A mosoly egész végig ott maradt. Hirtelen az egész még jobban értelmet nyert és már ott voltam, h örömömben sírok. Szerettem volna a srác nyakába ugrani, ahogy egyre jobban éreztem, h alakul a dolog. Hihetetlen felszabadító érzés volt és úgy éreztem, jól döntöttem.  Igen, ez  is én vagyok. Tetszik, ami történik velem és akarom, h mindez a részemmé váljon egy életre. Benne van az elmúlt egy év minden élménye, a belső útkeresés és önmagam megvalósítása. Minden. Az is, h a kamasz Teszti arról álmodozott, h ő majd egyszer tetováltat és milyen jó lesz, milyen más. Egy nem várt lépés a jó-kislánytól. Az is, h lássam, bármire képes lehetnék, ha igazán akarnám. Minden benne van, ami én vagyok vagy akár lehetnék.

Hogy mit jelent a motívum? Azt, h "én" khmerül.

Képes illusztráció itten található: Picasa

2011. február 9., szerda

28, 1 és a nyuszi

Az elmúlt egy hét nagyon eseménydúsan telt. Kezdődött velem, akinek sikerült egy évvel közelebb kerülnie a bűvös 30-hoz (Jesszus!). Nem terveztem/terveztünk semmi nagy hepajt. Annyi volt fix, h új keletű sushimániámnak engedve leteszteljük az új éttermet, ami a Pub street-en nyílt. Ráadásul a nagy napon nem is tudtunk volna menni, mert mozim volt és 9ig dolgoztam, úgyh MAn szerdára foglalt asztalt. 

Kedd este munka után hazaesve ember nagyon aranyosan belelkesült, h azért ünnepeljünk aznap is, ne csak az étteremben. Nem igazán értettem, h ezt hogy akarja kivitelezni, de mikor véletlenül a bevásárlás eredményeit a hűtőbe akartam pakolni és egy pillanatra megláttam egy fura fehér dobozt, amikor is ő elém ugrott, h minek kell nekem a hűtőbe néznem, elkezdtem gyanakodni. Megvacsoráztunk és ő elkezdett matatni a gardróbban és a hűtő körül. Nekem nem volt szabad odanéznem. Majd elém állt és elérkezett a köszöntés ideje. A kezében egy csodaszép fekete erdő torta volt és a vállán meg egy nagy táska lógott. Nem tudtam eldönteni, h most megzabáljam ezt az embert vagy elsírjam magam. Egyáltalán nem számítottam ajándékra (na jó, icuripicurit, de elhessegettem a gondolatot, na meg nem is tudtam mikor készülhetett volna így elő, hiszen szinte állandóan együtt vagyunk). 

A táska pedig tele volt minden jóval: könyvekkel (köztük az Eat Love Pray, amire hónapok óta csorog a nyálam), fülbevalóval (amit szintén kinéztem ezer éve), helyi evőpálcikás bambusz levesestányérral. A táska maga szintén régi vágyam volt, speckó helyi design, újrafelhasznált, építkezésekről kidobált hálóból. Nagyon guszta dolgokat tudnak készíteni, itt lehet megtekinteni a választékot: Smateria. Igazi kambó termék, olasz design-nal. :) Imádom, azóta le sem lehet vakarni rólam. Úgy éreztem, meg sem érdemlek ennyi mindent, nagyon meghatott, h MAn így készült és nekem még csak sejtésem sem volt minderről.

Másnap már úgy éreztem, h akár ki is hagyhatjuk a sushit, hiszen elég volt az előző napi ünneplés, ennél több úgy sem kell. De MAn kitartott, h de, kell az és hát a sushi iránti éhségem is ellenkezett, h lemondjam. 7re volt foglalva az asztal, mi teljesen időben elindultunk. Viszont előtte elmentünk még 1-2 helyre és mikor már indultunk volna az étterem felé MAn egyszercsak kitalálta, h a közelben van egy bolt, amit régóta meg szeretnék nézni, miért nem teszzük ezt meg most. Felhúztam a szemöldököm, gondolván, h nem késünk-e el, de mivel nem volt rajtam óra, gondoltam, ő biztosan tudja, h van e még időnk vagy sem, mert közben meg azon parázott, h vajon megtartják-e az asztalunk. A boltban nézelődtünk, a kezembe nyomott ruhákat, h próbáljam fel...nem győztem álmélkodni magamban, h mi a fene ütött belé, h hirtelen Ő visz el engem vásárolni! Ilyen még nem nagyon fordult elő...De nem törődtem a dologgal túlzottan, gondoltam, biztos ez is hozzátartozik a szülinapi kedves bánásmódjához, inkább élveztem a helyzetet. Végül elindultunk a végállomásunk felé. Ahol leültem a lefoglalt asztalunkhoz, legalábbis ahhoz, ahova mondtam, h foglalja a helyet, ő eltűnt, mondván, h hoz menüt. Ezt sem értettem igazán, mert a kis felszolgálócsajszi épp a kezembe nyomot egyet. Aztán fordultam volna MAn után, h kérdezzem, miért pattog ennyit, amikor is fennakadt a szó...szembetaláltam magam a helyi barátainkkal, akik nagy vidáman kiabálták, h boldog szülinapot! Paff voltam. Sosem volt még meglepi bulim, nem vok az a tipus, aki tudja magát ünnepeltetni, nem is tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Hát meglepetésemben kis híján megint majdnem elsírtam magam. Egyszerre pofoztam volna fel és nyomorgattam volna meg MAn-t. Világossá vált, h miért voltak furcsa telefonjai, amikor felpattant és elrohant a közelemből vagy miért hurcibált a boltba nézelődni. A hab a tortán az volt, h az épp akkori barát mennyiség az este folyamán csak bővült. Folyamatosan érkeztek emberek, az amcsi család, a magyar kolónia kedves tagjai, a khmer barátunk (extolmács az exprojektben), főnököm, barátnője és kollégák. Plusz sms-ben páran jelezték, h nem tudnak jönni, de lényegében ez az ember mindenkit meghívott, akivel vha barátságba kerültünk Siem Reap-ban. Amikor rázendítettek a "Happy Birthday"-re én már készen voltam és komoly harcot vívtam a könnyeimmel. Felejthetetlen estém volt és a sushiról még nem is beszéltem! Vmi isteni finom volt, pukkadásig ettem magam. Nem akarok a végtelenségig ömlengeni, csak szerettem volna megosztani veletek, h milyen szép ajándékot kaptam és húszmilliomodszor is megköszönni MAn-nak, h így készült, h örömet okozzon. KÖSZÖNÖM! (bár még mindig nem árulta el a kis simlis, h hogy hozta össze azt a sok ajándékot, úgy h szinte mindig együtt vagyunk :P)

Na de vissza földre, volt itt más is...például 5-én volt az évfordulónk Kambodzsával is. Nem semmi egy év van mögöttünk, folyamatosan gyűlik bennem egy évértékelő beszéd jellegű blogbejegyzés is. Lehet, h amiatt, h tudom, h megyünk haza, visszatért a szívembe a melegség, ha erre az országra gondolok és már várom azt, h visszatérjek egyszer. Azt tudom, h hosszú távon nem ez az én világom, de szeretek itt lenni és egyszer megtapasztalnám átutazóként is. Talán pár év múlva. De akkor már jó lenne bejárni több országot is, Burmát, Laoszt, Vietnámot, Malajziát, csak h a legközelebbieket említsem. Még nem érzem, továbbra sem, h változtam volna, de már nem követelem ezt magamtól. Elfogadtam, h ez nem egy ilyen egyszerű dolog és valószínűleg otthon fogom jobban látni, h milyen hatással volt rám az elmúlt egy év. Persze vannak dolgok, amiket már most látok, de mindez csak halovány. Amikor még itt van az ember, benne éli ebben a világban a hétköznapjait, sok minden adott és alap. De majd, ha hazamegyünk, és igazán érzékelni fogom, h mit hagytam magam mögött, akkor fogok ráébredni az igazán nagy érzésekre és gondolatokra, végkövetkeztetésekre. Úgyh kivárom! :)

Bármilyen furcsa, de nem csak körülöttem forgott a világ ezen a bizonyos héten...Nagy volt a városban a készültség. A kínai új év közeledte tartotta izgalomban Kambodzsa lakosságát. Kikerültek a piros-arany díszítések a házakra, lampionok, szélben lengedező szalagok, fákra aggatott aprópénz és áldozati ételek az oltárok köré. Szinte mindenkinek van vmilyen kínai rokoni szál a vérében, úgyh a legtöbb khmer ünnepelt. A pagodák megteltek. És bárhova mentünk az emberek köszönésképpen boldog új évet kívántak egymásnak. El vagyunk itt kényeztetve. Egy évben háromszor van új év. Az első a miénk, majd a kínai és áprilisban a khmer. Mondom, én, h ez a nép tud ünnepelni! :)
Február 3-tól véget ért a tigris éve és kezdetét veszi a nyúl időszaka.
Pozitív és ösztönző hatással lesz mindegyikünkre, több országban élénkül a gazdaság. Nagyobb figyelmet kap a kultúra, fantasztikus előadások élvezői lehetünk, és sokkal fogékonyabbá válunk a szépség és a szerelem iránt, mint máskor. A családi kapcsolatok közül érdekes módon lesz, amely már a szakadék szélén táncolt, de új erőre kap, míg lesz, amelynek lejárt az ideje, és nem folytatják tovább.
A nagy változások éve lesz ez! :)

Nekem, mint kutyának, a következő a jóslat:
Tovább tart a magánéleti harmónia, amely a Tigris évében jellemezte a Kutyák életét. Még az is előfordulhat, hogy gyarapodik a család. A költözés szinte biztos, új lakásban találtok otthonra, és ez megfelel a vágyaitoknak még akkor is, ha nem önszántatokból teszitek, hanem kényszerűségből. A szerencsejátékokat felejtsd el, ismered a mondást: akinek szerencséje van a szerelemben, annak pechje a szerencsejátékokban. És ez most igaz rád. 
Hmm...gyarapodik a család? MAn, akkor veszünk egy kutyust? :)
Ami meg a szerencsejátékot illeti, sosem volt szerencsém...nem meglepő, h ezután sem lesz...

Boldog Új Évet! Megint!!! :D

2011. február 3., csütörtök

Bangkok intenzív

Kambodzsába is elért a "Menni vagy Maradni?" láz, az önkéntes nyugdíjpénztár kontra állami nyugdíj dilemma. Nem lehet elég messzire elmenekülni az otthoni kavarás elől, utolér. És ez már nem az a téma, amit egy vállrándítással elintéz az ember. Kicsinyke magyar kolóniánk egy viszonylag hosszabb eszmecsere után úgy döntött, h nem hagyja magát. Sok lehetőségünk nem volt: vagy Hanoiba repülünk vagy Bangkokba buszozunk. Az olcsóbb megoldást választottuk: Bangkok. Annak ellenére, h mi MAn-nal korábban elhatároztuk, h ha lehet elkerüljük ezt a várost és egyáltalán az országot. Leperegtek előttem a rossz emlékek és görcsbe rándult a gyomrom. Na de ezúttal mindezen túl kellett lépni, elvégre is a nyugdíjam a tét és egy szép kis összeg a magánnyugdíjpénztáramban, amit nem feltétlenül szeretnék beleolvasztani egy nagy tégelybe. A terv az volt, h csütörtökön indulunk és pénteken vissza, mindezt a lehető legkevesebb költségvonzattal. Az egyik helyi barátunk, aki utazási irodát vezet boldogan újságolta nekünk, h nem kell előre vízumot sem igényelnünk, ha bizonyítani tudjuk, h 15 napon belül elhagyjuk Thaiföldet. Hmm...állítólag ez egy új szabályozás, ami még a magyar nagykövetség honlapjára sem került fel, ahol még mindig vastag betűkkel hívják fel a magyarok figyelmét arra, h szárazföldön Kambodzsa-Thaiföld irányban nem kapunk vízumot. De kedves ismerősünk még a határon dolgozó barátját is felhívta előttünk, megerősítésképpen. Nem mertem ellenkezni, biztosnak tűnt. Megvettük a 8 dolcsis buszjegyünket és csütörtök hajnali fél 9kor nekiindult a bagázs. Kb. 12 óra alatt vánszorogtunk föl, Bangkokba. A buszon kis híján hibernáltak minket és csigatempóban haladt, h jobb legyen a hatás. Sajnos, a farcsontom se viselte jól az utat, pedig már rég volt, ami volt. A határon pedig 3,5 óra alatt jutottunk át! Rengeteg ember, tolongás, folyamatos sorban állás. Még a buszon kaptunk egy színes matricát a ruhánkra, h be tudjuk azonosítani utastársainkat és persze, h a kijáratnál megtaláljanak minket a busztársaság emberei és elirányítsanak a szállítóeszközünkhöz. Egész jól ment minden, amíg nem mi kerültünk sorra a thai oldalon. A pult mögött ülő határőr sajnos, nem hallott még erről az új rendelkezésről és vízum nélkül szóba sem állt velünk. A kétségbeesés és a felháborodás vegyes érzése söpört végig 4 fős csoportunkon. Kiderült, h az egyik sor, amit "visa on arrival"-nak kereszteltek el, nyújthat megoldást a problémánkra. És láss csodát! Kb. 30 perc alatt kaptunk is vízumot! Egy szót nem szóltak, h erre amúgy nem lenne lehetőség, mint ahogy a magyar követség írja. Persze, h nehogy leomoljanak a thaiokkal szembeni előítéleteink a kis ügyintéző csajszi lenyúlt minket 200 baht-tal, h lefénymásolja az útleveleinket!!!! No comment. Ekkora már, talán mondanom sem kell, h szinte az összes piros matricás külföldi átverekedte magát a határőrökön és mi kullogtunk ki utolsóként a buszhoz. Ennek köszönhetően viszont, nem kisbuszba pakoltak minket, hanem egy nagyobb-ba, ahol rendesen volt hely és nem kellett nyomorognunk. Mindennek megvan a jó oldala! :) És ekkor jött a java! A busz a Khao San road-on tett le minket, ami számunkra a város egy teljesen új oldalát mutatta meg. Boca és Anna már otthonosan mozgott ezen a részen, tavaly már jártak itt, mi viszont vhogy elkerültük. Írtó nagy nyüzsgés és élet volt az utca körül. Éttermek, hotelek, sok árus, rengeteg külföldi. Meglepett, h mennyi édes kis hangulatos beülős-beszélgetős hely van errefelé! Nem győztem ámulni és persze, csorgatni a nyálam az árusok mellett elhaladva. Kb. este 8 volt és szállást kellett találnunk, üres bendővel, amiből közös megegyezéssel az lett, h beültünk vhova enni. Utána nekiálltunk olcsó szállodát keresni, ami nem volt egyszerű, mert egyrészt azon a részen nem nagyon van ilyen, másrészt, mert minden tele volt. Végül egy nagyon béna helyet találtunk, viszonylag drágán. A lepedő koszos volt és a szoba plafonja olyan alacsony volt, h inkább éreztem magam ketrecben, mint hotelszobában, nem is beszélve arról, h a légkondi sem volt topon. Persze, egy éjszakára megfelelt. Másnap felkerekedtünk a magyar nagykövetség felkutatására. Azt hittük, h tudjuk merre van, de végül egy taxiban kötöttünk ki. :) Egy hatalmas felhőkarcoló komplexum előtt találtuk magunkat. Elég szép környék volt, itt is csak enyhült bennem a Bangkok iránt érzett ellenszenv. Micsoda fejlődés, nem? Felbaktattunk a 20. emeletre és elindult az otthonról oly nagyon hiányolt bürokratikus procedúra. Fénymásolás, nyomtatványok hada, aláírás és a kicsit sem meglepő bonyodalom, ami végül a konzul úrnak köszönhetően megoldódott. Emiatt viszont nem végeztünk időben ahhoz, h visszainduljunk Kambodzsába, így adódott még egy esténk Bangkok felfedezésére.  Hajókáztunk egy kicsit a folyón, amolyan gyorsított városnézésként. Olcsó volt felszállni az egyik helyi járatra és menni pár megállót. Tömeg volt, nem nagyon fértünk el, de hangulatos volt. Akaratlanul is párhuzamot vontam a sydney-i hasonló élménnyel, amikor reggelenként mindig komppal mentünk be a városközpontba. Hm...van egy kis különbség! :) Majd nem messze a Khao San road-tól, Boca és Anna megint a város egy újabb részét mutatta meg nekünk. A szálláskeresés okozott némi fejtörést, de végül találtunk egy nagyon jó és olcsó helyet, ami sokkal jobban tetszett, mint az előző esti lyuk. Miután kipipáltuk ezt a feladatot is, elindultunk vacsorázni. Kb. egy saroknyira leltünk rá egy picike kis étteremre, ahol még wifi is volt, úgyh lecsaptunk az egyetlen szabad asztalra. Ahogy épp arról beszéltünk, h milyen kis édes az étterem, a thai tulajdonos egyszer csak megkérdezte az elképzelhetetlent: "Magyarok?". Mind a négyünknek leesett az álla, mert a kérdés nem angolul hangzott el! És itt a pont, ahol Bangkok megmutatta a mókás oldalát. Kiderült, h a néninek van egy thai masszázs szalonja Pilisvörösváron!! Elhiszitek ezt? Tudott pár szót magyarul és egész este csillogó szemekkel mondogatta, h "Boldog vagyok, nagyon.". Én olvadoztam, annyira édes volt. Még a magyarországi üzletfelét is felhívta nekünk! Kaptunk kedvezményt is a végén és én pár hangyát a kajámba, de az már annyira nem számított (főleg, h kicserélték és a 2.-ba már hagyma sem került :)) Amitől pedig végleg eldobtuk magunkat, h a néni egyszer csak előrukkolt egy demizsonnal és levágta az asztalra, h akkor most iszunk! Mi volt benne? Unicum Next! :D Abszurd helyzet volt, de nagyon jól éreztük magunkat! A gyötrelmes határátkelés, a 12 órás buszút és az izgalmak a követségen mint elhomályosultak a néni kedvessége és vendégszeretete mellett. Amennyire könnyű pár rossz élményből általánosítani egy egész országra, mint  mumus, olyan könnyen, egy apró jó élménytől az egész az ellenkezőjére is fordulhat. Élveztem ezt a tapasztalatot, bár Bangkok továbbra sem a szívem csücske, de legalább vegyesek az élmények.
A hazaút már simábban ment. a határon is gyorsan átjutottunk és taxit béreltünk Siem Reapig, egészen az indiai étteremig! :) Igen...erről továbbra sem tudok/tudunk lekattanni... :)