Búcsú?

"You can never really leave Cambodia!" - egyik barátunk szembesített minket ezzel a ténnyel tegnap este, amikor közöltük vele, h márciusban hazaköltözünk. És ekkor felvillant a kis égő a fejem felett! Mennyire igaza van! Hogy ez nekem eddig nem esett le??

A tegnapi napunkat csak Koh Ker-re szántuk. Béreltünk egy autót, és még egyszer, utoljára meglátogattuk, h elköszönhessünk kambodzsai szívünk csücskétől. Nagyon furcsán turistás volt, ahogy egyik templomtól a másikig légkondis autóval mentünk és MAn egyben guide-ként is funkcionálva mindenhol mesélt egy kicsit. Sok olyan templom van, ahol én még nem jártam, így egyben bepótoltam a lemaradásom is. Gyönyörű helyeket láttam, olyan fák által benőtt templomokkal, h az angelinajolies Ta Prohm elbújhat mögöttük. 

Prasat Pram - gyönyörű

Ami meglepő volt, h nagyon  sok turistával futottunk össze. Eddig még sosem láttunk ennyi külföldit errefelé. Egyik templom sem lehetett teljesen a miénk. Fura módon kettős érzéseket váltott ez ki belőlem. Egyrészt örülök annak, h egyre többen fedezik fel maguknak Koh Kert, mert sokaknak fogalmuk sincs arról, h Angkoron kivül mennyi kincset rejt még Kambodzsa. Ez a hely pedig nagyon sok szempontból különleges. Nem csak, hogy olyan templomokat találhatsz itt, amikre nincs példa Angkorban, de egyben egy hét emeletes piramist is, ami egyedülálló ezen a környéken. Ráadásul mindez az erdőben található, sokkal érintetlenebb környezetben. 

A Prasat Thom végében előbukkanó piramis

Ugyanaz az örökségvédelmi hatóság felel ezért a területért is, mint Angkorért, így a templomok környéke rendezett és aknamentes. Egyre több kutató-, és helyreállító munka is folyamatban van. Bár mindez egyelőre csak kezdetleges. A másik érzés, ami hatalmába kerített látva a sok fehér embert az volt, h vajon mindez mit tesz majd az itt élő emberekkel, meddig maradhat "érintetlen". Persze nem benszülött törzsekről van itt szó, csak előre félek, h mindez majd elangkorosodik idővel. Előjött a sok élmény, ami ideköt, a felmérés, amikor a falusiakkal dolgoztunk és lelki szemeim előtt láttam, ahogy beszippantja majd őket a turizmus. Sajnos, elkerülhetetlen. Nincs már közösségi projekt, ami segítene nekik ezzel megbírkózni...

Mindenesetre most jó volt itt lenni, körbejárni a megszokott és az új helyeket. Találkozni régi arcokkal és tizedszerre is lefényképezni a piramist. Sétálni egyet a faluban, az odavezető úton, a sulit megnézni. Hallani a gyerekek kántáló köszöntését a faluban: "Bye, bye!" - számukra ez egyben a "hello" és a "viszlát" is. Egy utolsót enni a "Mamánál" a Prasat Thom szomszédságában. Azzal a szivetmelengető érzéssel nézni más külföldieket, h ők épp azt a helyet járják be, ahol mi egy kis ideig éltünk, dolgoztunk és ahova egy életre kötődünk.

Éttermek a Prasat Thom előtt (a bal oldai a "Mama" helye)

Végig ott motoszkált bennem az a sürgető érzés, h most ezt jól nézzem meg, szagoljam meg, ízleljem meg, mert hosszú időre ez az utolsó alkalom. Eleinte szétfotóztam magam, teljes pánikban. Aztán ahogy egyre jobban lenyugodtam, vettem észre magamon, h valójában nem is érzem ezt a sürgetést és a szívem mélyén egyáltalán nem pánikolok. Élveztem, h újra Koh Kerben vagyok. Jó volt érezni a szálat, ami ehhez a helyhez köt. De ennyi. Egy csepp "utolsó" érzés sem volt bennem és nagyon meglepődtem ezen. Aztán este jöttem rá, h ez miért is van így. Ahogy a barátunk mondta, senki nem tudja igazán elhagyni Kambodzsát, aki egyszer már ráérzett az ízére. Igy vagy úgy de mindenki visszatér. Van valami megmagyarázhatatlan dolog, ami hosszú távra vonzza ide az embereket. És ez fertőző. A legrosszabb, h nem lehet megmagyarázni, h mi is ez pontosan. Már otthon is próbálkoztam ezzel, de kudarcot vallottam. Talán majd egyszer bevillan a megoldás. Nem tudom. Lehet, h az időjárás teszi vagy az emberek vagy csak egyszerűen van vmi a levegőben, amibe egyszer beleszagolsz és elvesztél (persze, itt nem a tipikus ázsiai szagokra gondolok...). Nem is kezdek itt el nyökögni ezzel kapcsolatban. Ezt el kell fogadni, h van vmi, ami itt rabul ejt és kész. Aki esetleg már  megfejtette ezt a talányt, szóljon! :) És ezennel megnyugodtam. Sokszor beszéltünk már erről MAn-nal, de most tudatosodott igazán, h ez egyáltalán nem az utolsó alkalom, h itt vagyok. Mostmár, ha tetszik, ha nem, ez is az otthonom és szeretem. Minden baromságával együtt. És minden itt megélt jó és rossz élménnyel együtt. Sosem gondoltam volna, h ez így letisztázódhat bennem. Vigyázat, mert visszatérek/térünk! :) Nagyon kíváncsi vagyok, h milyen lesz Siem Reap, Angkor, Koh Ker, az utak, az utcák, a vidék , az emberek pár év múlva! Látni szeretném és fogom is!

Már csak egy hét maradt. 26-án indulunk Saigonba pár napra Bencsik Andiékhoz. Már nagyon várom. Azt az egész két hetet, amit utazással fogunk tölteni! Végre nem lesz munka, amiért izgulni kell, csak pihenés és a látottak befogadása. Mmmmm...A menet a következő lesz: Saigon, majd vissza Phnom Penh onnan Kep, Kampot, innen vissza Phnom Penh, ahol egyesülünk a barátokkal (amcsi házaspár, MAn két barátja otthonról plusz az exprojekt khmer kolléga) és irány Mondulkiri! Ha már ki elefánt-lovagoltuk magunkat, akkor indulunk neki Sihanouville-nek és végre szigetelünk!!!!!!!!!!!!!!!! :D

Március 12-én indulunk haza. Hihetetlen, h ezt is mennyire várom. Annyira más lesz otthon lenni!