2011. július 27., szerda

Afterlife

Néha-néha, egy-egy gyenge pillanatomban beírom a keresőmbe, hogy teszti.blogspot.com. Vicces, nem? Mintha várnám, hogy valami csoda folytán meglátok egy újabb bejegyzést, talán egy-két jól-eső kommentet. Bár néha csak elég végignézni a szines hátteren, a köszöntő képen és a sok sok eligazító linken. Megnézegetem a még kint élők működő blogjait és mélyeket sóhajtok. Aztán felnézek és nem látok mást, mint neon lámpákat, az embereket jönni-menni, hallom a légkondi berregését és a billentyűzet-kopácsoló hangokat. Az ablakon túl is zajlik az élet, a fagyis, a ház lábánál, várja a vevőket, turisták téblábolnak a járdán és keresik a Hősök terét (Felvonulási tér közelében csücsülök). Minden olyan, mintha felgyorsult volna körülöttem, csak én állok oldalt, tompán nézve ki a fejemből, mint egy lassított felvétel. Elábrándozom azon, hogy a többiekben, multimókus társaimban, vajon mi zajlik? Hogy csinálják, hogy nem panaszkodnak folyamatosan és nem roskadnak le hisztérikusan, hogy nekik ez nem megy, nem bírják? Az, hogy kivülállónak érzem magam, csak körülbelül írja le, amit érzek. A munkám érdekes, az emberek aranyosak, csak valahogy minden olyan idegen. Máshogy bírom a régi korlátokat. Nincs kedvem itt ülni, az irodában és kifelé vágyakozni, hogy érezzem az évszakokat. Sosem értettem igazán, amikor MAn azt mesélte, hogy neki ebből lett elege és ezért akart végre változtatni egy szabadabb életforma irányába. Azt hiszem, már kezdem kapisgálni, hogy mire gondolhatott pontosan. Szerettem a régi munkámat és elfogadtam amennyire tudtam, hátrányaival együtt. Örültem, hogy visszajöhetek egy új munkakörbe. Vártam a pezsgést, a vidám pillanatokat a csapattal és a szakmai sikerélményeket. De egyelőre csak az első teljesült leginkább, ráadásul egy torz hajtós formában, ami kivüll áll az élvezetes munka kategóriáján. A csapat pedig szinte lecserélődött és nem igazán találom köztük a helyem. Ugyanakkor vissza sem vágyom kifejezetten. Inkább az életforma hiányzik. A magunk urai voltunk, többé-kevésbé, és hihetetlen jó volt, hogy hogy ezt együtt tehettük meg. Mindig azt hallottam, hogy egy párnak nem tesz jót a nap 24 órájában együtt lenni. Mi túléltük, szerintem, jó volt és hiányzik. Kimaradok a fontos pillanatokból, nem tudjuk megbeszélni a velünk történteket, csak este gyors reportolás keretében. Szerettem, hogy kint mindig ott voltunk egymásnak és 100%-os támaszt nyújhattunk a másiknak. Persze, most itthon vagyunk, ismerős környezetben, azt gondolhatnátok, hogy nincs annyi élmény és kihívás. MAn vállalkozik, pályázatot gyárt és más szakmai munkákkal van elfoglava. Renegeteg új dolog történik körülötte, aminek jó lenne a részese lenni. Sokszor azt érzem, hogy jobban el vagyok foglalva a saját bajaimmal, munkámmal, mint azzal, hogy tudjam, vele mi történik és hogy éli meg. Nem jó ez így! Hiszen ez igaz visszafelé is. Mielőtt túlzottan függőnek gondolnátok. Ő sem lát már bele az én életembe és lekivilágomba úgy, mint az előző egy évben. Olyan mintha elzajlana mellettem az élet. Dolgozom, rohanok, stresszelek, hogy nem megy a munka, hogy nincs sikerélményem, hogy emiatt ráadásul nem figyelek a páromra, hogy nincs rendesen időm magamra, a barátaimra, a családra, emiatt a szabadidőmbe őket próbálom besuvasztani, utána pedig ideges vagyok, hogy nem tudok egy pillanatra megpihenni és könyvet olvasni, amiről pedig eszembejut az elhanyagolt könyves blogom és Kambodzsa és a kinti frusztrációim...Mintha futnék egy labda utána, ami csak gurul...gurul...de nem tudom utolérni.
Most jó feketére festettem az itthon lét szépségét, ugye? Pedig nem az, csak valahogy mindig van valami bajom. Valamivel mindig kell küzdenem. :) De egyelőre nem tudom, hogy ebből mi lesz a kiút. Változtatni kell/szeretnék, de először meg kell teremteni a megfelelő pillanatot, ami sok munka, anyagilag és lelkileg is. (Vagy csak halogatok és megint gyáva nyuszi vagyok átgondolni a helyzetem rendesen és lépni?) 
Mondtam már, hogy enyhén hajlamos vagyok az önmracangolásra? :) Amíg ezen rágódom, megkímélve benneteket a folytatástól, jöjjön már végre a jó idő, hogy ne télikabátban mászkáljak július végén!! Hidegben, sötétben még nehezebb irodában ülni, nincs semmi érdekes, amifelé vágyakozhatom az ablakon kinézve...

(Remélem, senki nem fogja a fejét, hogy milyen hülye ez a depis liba...Az. De ettől függetlenül szereti az életét, a barátját, a családját, a városát és mindebben igyekszik megtalálni a maga helyét, kisebb-nagyobb akadályokat maga elé gördítve. Ráadásul szégyenletes módon ezt képes megosztani másokkal is...Tehát nincs nagy baj, csak átmeneti képzavar. :))

2011. május 2., hétfő

THE END

Lassan két hónapja vagyunk itthon. Talán mondanom sem kell, h Kambozsa egyre távolibbnak tűnik. Lelkiismeretfurdalásom is van, h hogy érezhetek ilyet, ami pedig erőteljesen befolyásolja a blogírási hajlandóságomat. Semmi kedvem nem volt hozzákezdeni. Ami újabb önmarcagoláshullámot indított el. Mindig ott lebegett, lelki szemeim előtt a lezárás feladata. Aztán rájöttem, h mi is rejlik itt a késleltetés mögött. Nem érzem igazán, h most le kéne zárnom bmit is, ez csak egy magammal szemben támasztott újabb elvárás, amin görcsölhetek. Képtelen vagyok rá. Nem tellik el úgy nap, h ne jutna eszembe a kinti életünk egy mozzanata. A munkahelyi asztalomon kambodzsai tárgyak díszelegnek, a laptopom háttere Angkor, a pénztárcámban a képek helyén a tetkóm skicce figyel, legszívesebben a homlokomra írnám ki, h én bizony Kambodzsában éltem egy évet és örülök neki és ezt mindenkivel szeretném megosztani. Bkivel szóba elegyekedek, mondjuk egy eladóval, szinte kiabál a lelkem, h az orra alá dörgöljem, h mit éltem át az utóbbi egy évben. Ha bki kérdezi, h mit csináltam kint, vissza kell fognom magam, h ne kezdjek el ömlengeni és rázúdítani mindent. Ha vki mesél nekem vmit, sokszor úgy reflektálnék, h "a khmereknél ez így vagy úgy működik". A tetkómat is csak mutogatnám folyamatosan. Normális ez? Muszáj a saját számat befogni, mert hamarosan kiábrándító barát és beszélgetőpartner válik belőlem. Mégis olyan nehéz ellenállni a szívem mélyén megbúvó huncut melegségnek, ami elönt, ha erre az országra gondolok. Annyiszor emlegettem már, h senki nem tudja igazán elhagyni Kambodzsát, amiből következik az is, h lezárni sem lehet az ott eltöltött korszakot. Nem is értem, mit várok magamtól. Örökre ott marad bennem, nyitva, a lehetőséggel, h visszatérhetek. Ez nem olyan, mint egy kapcsolat, amit megszakad, amit elraksz a szíved egy hátsó fiókjába és rázárod a kulcsot. Ez egy élethosszig tartó szerelem, slussz-passz. Bármi is történt velünk/velem kint már minden a helyére került és csak a jóra tudok gondolni. Hiányoznak a barátok is, sokat emlegetjük őket. A jó kis közös kajálásokat, összejöveteleket, a kedvenc helyek és még sorolhatnám a végtelenségig.

Ugyanakkor nincs bennem kibírhatatlan visszavágyódás sem. Ahogy ezt már ott is éreztem, h így lesz, jó itthon lenni és visszarázódni. Szeretem a budapesti hétkönapokat. MAn-nal összeköltöztünk és igyekszünk megbírkózni a magyar valóság által elénk vetett kihívásokkal. Ő vállalkozni szeretne, így folytatja az önmegvalósítást. Én pedig újra a régi munkahelyemen sürgök-forgok, csak új beosztásban. Még nem sikerült minden baráttal újra felvenni életük fonalát, de rajta vagyunk, ahogy bírjuk vkivel mindig találkozunk. Úgyhogy unalomról szó sincs. :)

Az évértékelő beszéd, amit anno annyit emlegettem, sajnos elmarad. Nem jöttek úgy a gondolatok, ahogy szerettem volna. Ami megmaradt az alapötletből, azt most csapom hozzá, ehhez a kis búcsú bejegyezéshez. A rengeteg hasznos tapasztalatból, amivel Kamboföldön gazdagodtam, összegyűjtüttem Nektek egy kis csokorral:

- szunyogot elkapni tapsolással - egészen profi lettem benne

- evőpálcikával kiválogatni az ételemből a nemkívánatos elemeket

- indiai daalt (csicseriborsókásaszerűség) főzni - nyami, nagyon imádom!

- megszerettem a csípős kaját

- nagy gintonic rajongó lettem (korábban sosem értettem, h mit szeretnek benne a barátaim)

- megtanultam motoron nőiesen ülni, amitől a rendőrök itthon infarktust kapnának: a sofőr mögött oldalt keresztbetett lábbal (minden khmer nő így csinálja, főleg szoknyában)

- hány fajta újévet lehet ünnepelni (nyugati, khmer, kínai, csak h párat említsek)

- megismerkedtem pár orvosi kifejezéssel angolul

- nem rezzenek meg ha egy patkány fut át előttem az utcán vaaagy egy ezerlábú szörnyeteg

- a legnagyobb vívmányom, MAn-nak köszönetően egy ajakmozdulatsor, aminek az eredménye valahogy így hangzik: "bpaaa". Shrek 2-ben a Szamár csinálja ezt, amikor kínos csönd telepedik a hintóra, ami az ifjú párt a szülőkhöz viszi, megvan? :) Na hát nem kis munkámba került ezt megtanulni a Mestertől, nem kevés vicces pillanattal megfűszerezve kintlétünket. ;)

Persze, van, ami nem változik: továbbra is utálom a sült/főtt hagymát és a pókok a világból kikergetnek.

A viccet félretéve, másban még mindig nem nagyon érzem a változást. Nem vagyok a régi önmagam, de új sem. Nem ért teljes világképet megváltoztató élmény, nem fogok irgalmas szamaritánusnak állni. Kicsit tanácstalan is vagyok. Nem tudom, h kivülálló szemmel, mit lehet látni. Egy nagyon nagyon jó barátnőm javasolta, h talán rossz helyen keresem/várom azt a változást és esélyes, h betalált. Nem kell feltétlenül kifordulnom önmagamból. Lehet, h ez az egy év arra kellett, h megtaláljam MAn-t és ő engem. Hogy a sok közös élmény összekovácsoljon minket. Ez sem akármilyen eredmény! :)

Annak ellenére, h arról írtam h semmilyen lezárásra nem készülök, vmit mégis meg kell tennem. Ezt a blogot befejezni. Nincs miről beszámolni, a kambodzsai nagy kaland már csak kettőnkben él tovább és a remény, h visszatérünk egy napon. Köszönöm, h olvastatok, a sok kedves kommentet, a visszajelzéseket. Jó volt. Élveztem, h írhatok Nektek és a blogon keresztül tudhatom magam mellett a barátaimat és meglepetésemre, az ő barátaikat is, nem is beszélve a véletlenül rám akadó blogolvasókról! :)
(A könyves blogomon továbbra sok szeretettel várom az olvasókat.)


U.I.: Picasa-n megtaláljátok az utolsó Kambodzsában töltött két hét képi eredményeit. Beszámoló nem lesz róla, sztem a képek önmagukért beszélnek. :)

2011. március 17., csütörtök

Hazatérés

Csúnyán lemaradtam az utóbbi hetekben. Annyi minden történt, el sem lehet mesélni csak egy bejegyzésben...Főleg itthonról visszatekintve mesélni az elmúlt 3 hétről...nem egyszerű. Fodrász után,  minden európai kényelmi jóval körülvéve már messze vagyok Kambodzsától. Az ottani állás, az emberek, a búcsúbuli, a költözés/pakolás, Saigon és a körút mintha más dimenzióban lett volna.

Ahogy felszállt a gépünk Phnom Penh-ből a könnycsatornáim aktiválódtak és előreláthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeim. Magamat is megleptem. Hirtelen tudatosodott bennem, h ennek most vége. Kambodzsa és Siem Reap már sosem lesz olyan, mint amilyennek mi láttuk. Ha vissza is térünk évek múlva (ami biztos, h bekövetkezik) már túlszárnyalja az emlékeinkben megmaradt várost a fejlődés és a barátok is szétszélednek.  Az a 11 órás Bangkok-Bécs repülőút olyan volt, mintha egy teljes más univerzumba szállított volna.  Lelkileg is türelmetlen voltam, fáradt, nyűgös és úgy éreztem, sosem érek újra földet. Két állapot közt lebegtünk. Az egyiket,  a könnyed siem reapi-motorzós-jóidős-gyömülcsshakes életet magunk mögött hagyva tartottunk az otthon, a "megszokott" környezet felé, ahol talán új, nyitott ajtók és szélesre tárt karokkal a család és a barátok vár ránk. Azok az egyszerre szomorú és boldog könnyek végigkísértek az úton. Hiányozni fog ez az egy év és jó volt, h megtörtént. Kevesebb biztos, h nem lettem általa.
Megérkezve haza, csak néztem ki magamból és érzékelni próbáltam, h már ez a végleges állapot, nincs visszaút. Örültem, h meleg vízzel moshattam kezet, h értem a feliratokat az utcán, h láthatom az időjárás jelentést, van Sport szelet és Duna kavics. Végre mindenki elsőre megért és nem kell tízszer elmagyaráznom, h mit szeretnék. Van rendes papírzsepi!!! Nem kell gondolkodni, h moshatok-e csapvízzel fogat. Mmmm...az élet apró szépségei...vannak dolgok, nagyon aprók, amiket másképpen látok már és talán máshogy is értékelek. Ki tudja meddig tart majd ez az érzés.
Egyelőre az összeköltözés foglalkoztat a legjobban. Újabb pakolás. A cuccaim még mindig dobozokban hevernek, csak most már két helyszínen...Várom, h berendezkedjek a MAn-Teszti fészekben és igazán otthon érezzem magam az új otthonomban.

2011. február 24., csütörtök

Hangolódás reload

Hogy is keződött tavaly a blogom? Olyan messzinek tűnik már, mikor otthon kakót szürcsölgetve ücsörögtem a konyhaablak mellett és a hópelyheket számolva arról ábrándoztam, h majd milyen lesz meghódítani Kambodzsát. Na most itt vagyok és azon merengek, h mennyire várom az otthoni tavaszt és szeretnék kibicajozni a Kopaszi gátra, mert ott még sosem voltam. Egyszerre érzem azt, h távoli az otthoni életem és közben meg mintha bennem semmi sem változott volna. Tudom, tudom, türelmetlen vagyok, de kit lep ez már meg? Aki tudott követni az elmúlt időszakban, talán már tudja, h ezen a téren jócskán van, mit fejlődnöm. Persze, érzem, h vannak apróbb változások. Például, h várom, h otthon legyek, a régi munkahelyem új munkakörrel és tele vagyok tervekkel. Igen, ez kifejezetten nagy előrelépés. Tény, h még mindig nem tudom, h mit akarok magammal kezdeni hosszú távon, bár a vonzódásom a művészetekhez, a kreatívitiásukat nyíltan megélni képes emberekhez (és azok pártolásához) továbbra is erős és szívesen dolgoznék egy inspiráló környezetben, de hogy mindezt pontosan milyen formában, fogalmam sincs. Az is lehet, h ez csak hobbi lesz. Majd alakul. A lényeg, h végre nem vok rágörcsölve arra, h ezt most döntsem el. Ami az írást illeti...hm...az örök szívem csücske és emiatt picit lelkiismeretfurdalásom is van, h komolyabb előrelépést nem tettem ezen a téren. Azt hiszem, megijedtem. Nem tudtam merre kéne elindulni. Úgyh inkább elástam az álmom és a bloggal kárpótoltam magam a saját gyávaságomért. Ötleteim lennének, és talán még nincs minden veszve.

Nem akarok tapasztalati leltárt készíteni, majd később, még mindig érik bennem az a bizonyos évértékelő ’beszéd’. Most csak végigfutottak bennem ezek a gondolatok és úgy éreztem meg kell osztanom Veletek. Megint hangolódom, ezúttal a lezárására annak, ami még annyira új volt egy évvel ezelőtt. Annyi mindent nem meséltem el, amit kellett volna! Úton útfélen szembesülök, h nem vezettelek be Titeket elég mélyre ebbe a világban. Annyi vicces és érdekes dolgot látni az utcákon nap mint nap, h nem is hinnétek. Nem győzök csodálkozni és egyben mosolyogni ezeken. Persze, sok szomorú dolgot is látni, főleg, ha az ember egy gyerekkórház mellett lakik, ahol minden nap hosszú sorban állnak az anyukák karonülő babáikkal és várják, h segítséget kapjanak. Vagy ha az utcán hömpölygő szemetet látom, vagy az erdőégetéseket...De tudom, nem lehet mindent elmondani, hagyni kell vmit a kíváncsiságnak is, ami majd talán erre vet Titeket. Nem szabad lelőni a poént. 

A hangolódáshoz tartozik, h újra pakolni kell és szembesülök az élet azon apró kihívásával, h hogyan pakoljam össze az elmúlt egy évemet egy bőröndbe és az ne haladja meg a 20 kilót. Kínlódás a maximumon. Tegnap este nekikezdtem, h hogy akkor most pontot teszek az ügy végére. Odáig jutottam, h sikerült egy minibőröndbe begyömöszölnöm az első egy hét alapanyagait. A többiek, akik Phnom Penhben csatlakoznak be, hozzák utánunk a nagyobb cuccokat. Ezen a téren csak annyit sikerült elérnem, h rájöjjek, sokkal több dolgot kell majd itthagynom, mint szeretnék. A bőröndöm rogyásig tele van, ami nem lenne végülis gond, ha nem lenne még pár "apróság", aminek szintén benne lenne a helye. Nem untatok senkit a részletekkel, a lényeg, h kellőképpen megizzasztott a feladat, úgyh inkább ágybaborultam, h feledjem megpróbáltatásaim és kialudjam magam az utolsó munkanapra. Persze, nem sikerült...

Most itt vagyok, a dolgozóban, és félkómában azon gondolkodom, h mi értelme még ennek a napnak itt bent. A munkámat lényegében átadtam. De nem panaszkodhatok, a főnök nagyon rendes velünk. Mivel ma este lesz a búcsúbulink, mondta, h holnap már nem kell bejönnünk. Juhé!!! Végre aludhatok!!! És lesz 1,5 napunk rendesen elköszönni Siem Reaptól, amiért örök hála! Rengeteg fotót szeretnék még készíteni a városról és csak úgy kiülni valahova egy isteni finom banán shakre-re és nézni az embereket, ahogy jönnek-mennek...Hjajjj...

2011. február 20., vasárnap

Giant Puppet Parade

Minden év februárjában megrendezésre kerül Siem Reap-ban a Giant Puppet Parade. Különböző szervezetek (NGO-k) által támogatott gyerekek óriási papírmasé bábukat készítenek és a végeredményt az utcákon végigmasírozva prezentálják. Nagyon vidám, hangos, zenebonás esemény, kihagyhatatlanul jó hangulatot teremt a belvárosban. A felvonulás közben önkéntesek járják körbe a tömeget, h adományt gyűjtsenek.

Ebben az évben pont tegnapra esett a nagy esemény, úgyh Koh Kerből hullafáradtan-éhesen hazaesve, majd a fürdőbe bevágódva némi felfrissülés reményében, felkerekedtünk mi is, h dokumentáljuk az eseményeket. A Pub street-től nem messze, az egyik kis utcából indult a felvonulás és fotóriportereket meghazudtoló ügyességgel igyekeztünk mindig a tömeg elé kerülni és követni a hatalmas papírmasékat. Sajnos, a sötét és a lencsém enyhe koszossága miatt nem sikerült túl jó képeket készítenem (ami valószínűleg egy  igazi fotóriporterrel nem történhetne meg...).

Az indulás




Végül feladtam és inkább megpróbáltam videózni. Ez sem lett túl világos, de talán a hangulatot átadja valamennyre:

video

A végállomásra érve, ami a város egyik folyó menti parkja, már több alkalmam volt, h rendesen lencsevégre kapjam az este főszereplőit:






Búcsú?

"You can never really leave Cambodia!" - egyik barátunk szembesített minket ezzel a ténnyel tegnap este, amikor közöltük vele, h márciusban hazaköltözünk. És ekkor felvillant a kis égő a fejem felett! Mennyire igaza van! Hogy ez nekem eddig nem esett le??

A tegnapi napunkat csak Koh Ker-re szántuk. Béreltünk egy autót, és még egyszer, utoljára meglátogattuk, h elköszönhessünk kambodzsai szívünk csücskétől. Nagyon furcsán turistás volt, ahogy egyik templomtól a másikig légkondis autóval mentünk és MAn egyben guide-ként is funkcionálva mindenhol mesélt egy kicsit. Sok olyan templom van, ahol én még nem jártam, így egyben bepótoltam a lemaradásom is. Gyönyörű helyeket láttam, olyan fák által benőtt templomokkal, h az angelinajolies Ta Prohm elbújhat mögöttük. 

Prasat Pram - gyönyörű



Ami meglepő volt, h nagyon  sok turistával futottunk össze. Eddig még sosem láttunk ennyi külföldit errefelé. Egyik templom sem lehetett teljesen a miénk. Fura módon kettős érzéseket váltott ez ki belőlem. Egyrészt örülök annak, h egyre többen fedezik fel maguknak Koh Kert, mert sokaknak fogalmuk sincs arról, h Angkoron kivül mennyi kincset rejt még Kambodzsa. Ez a hely pedig nagyon sok szempontból különleges. Nem csak, hogy olyan templomokat találhatsz itt, amikre nincs példa Angkorban, de egyben egy hét emeletes piramist is, ami egyedülálló ezen a környéken. Ráadásul mindez az erdőben található, sokkal érintetlenebb környezetben. 

A Prasat Thom végében előbukkanó piramis


Ugyanaz az örökségvédelmi hatóság felel ezért a területért is, mint Angkorért, így a templomok környéke rendezett és aknamentes. Egyre több kutató-, és helyreállító munka is folyamatban van. Bár mindez egyelőre csak kezdetleges. A másik érzés, ami hatalmába kerített látva a sok fehér embert az volt, h vajon mindez mit tesz majd az itt élő emberekkel, meddig maradhat "érintetlen". Persze nem benszülött törzsekről van itt szó, csak előre félek, h mindez majd elangkorosodik idővel. Előjött a sok élmény, ami ideköt, a felmérés, amikor a falusiakkal dolgoztunk és lelki szemeim előtt láttam, ahogy beszippantja majd őket a turizmus. Sajnos, elkerülhetetlen. Nincs már közösségi projekt, ami segítene nekik ezzel megbírkózni...

Mindenesetre most jó volt itt lenni, körbejárni a megszokott és az új helyeket. Találkozni régi arcokkal és tizedszerre is lefényképezni a piramist. Sétálni egyet a faluban, az odavezető úton, a sulit megnézni. Hallani a gyerekek kántáló köszöntését a faluban: "Bye, bye!" - számukra ez egyben a "hello" és a "viszlát" is. Egy utolsót enni a "Mamánál" a Prasat Thom szomszédságában. Azzal a szivetmelengető érzéssel nézni más külföldieket, h ők épp azt a helyet járják be, ahol mi egy kis ideig éltünk, dolgoztunk és ahova egy életre kötődünk.

Éttermek a Prasat Thom előtt (a bal oldai a "Mama" helye)


Végig ott motoszkált bennem az a sürgető érzés, h most ezt jól nézzem meg, szagoljam meg, ízleljem meg, mert hosszú időre ez az utolsó alkalom. Eleinte szétfotóztam magam, teljes pánikban. Aztán ahogy egyre jobban lenyugodtam, vettem észre magamon, h valójában nem is érzem ezt a sürgetést és a szívem mélyén egyáltalán nem pánikolok. Élveztem, h újra Koh Kerben vagyok. Jó volt érezni a szálat, ami ehhez a helyhez köt. De ennyi. Egy csepp "utolsó" érzés sem volt bennem és nagyon meglepődtem ezen. Aztán este jöttem rá, h ez miért is van így. Ahogy a barátunk mondta, senki nem tudja igazán elhagyni Kambodzsát, aki egyszer már ráérzett az ízére. Igy vagy úgy de mindenki visszatér. Van valami megmagyarázhatatlan dolog, ami hosszú távra vonzza ide az embereket. És ez fertőző. A legrosszabb, h nem lehet megmagyarázni, h mi is ez pontosan. Már otthon is próbálkoztam ezzel, de kudarcot vallottam. Talán majd egyszer bevillan a megoldás. Nem tudom. Lehet, h az időjárás teszi vagy az emberek vagy csak egyszerűen van vmi a levegőben, amibe egyszer beleszagolsz és elvesztél (persze, itt nem a tipikus ázsiai szagokra gondolok...). Nem is kezdek itt el nyökögni ezzel kapcsolatban. Ezt el kell fogadni, h van vmi, ami itt rabul ejt és kész. Aki esetleg már  megfejtette ezt a talányt, szóljon! :) És ezennel megnyugodtam. Sokszor beszéltünk már erről MAn-nal, de most tudatosodott igazán, h ez egyáltalán nem az utolsó alkalom, h itt vagyok. Mostmár, ha tetszik, ha nem, ez is az otthonom és szeretem. Minden baromságával együtt. És minden itt megélt jó és rossz élménnyel együtt. Sosem gondoltam volna, h ez így letisztázódhat bennem. Vigyázat, mert visszatérek/térünk! :) Nagyon kíváncsi vagyok, h milyen lesz Siem Reap, Angkor, Koh Ker, az utak, az utcák, a vidék , az emberek pár év múlva! Látni szeretném és fogom is!

Már csak egy hét maradt. 26-án indulunk Saigonba pár napra Bencsik Andiékhoz. Már nagyon várom. Azt az egész két hetet, amit utazással fogunk tölteni! Végre nem lesz munka, amiért izgulni kell, csak pihenés és a látottak befogadása. Mmmmm...A menet a következő lesz: Saigon, majd vissza Phnom Penh onnan Kep, Kampot, innen vissza Phnom Penh, ahol egyesülünk a barátokkal (amcsi házaspár, MAn két barátja otthonról plusz az exprojekt khmer kolléga) és irány Mondulkiri! Ha már ki elefánt-lovagoltuk magunkat, akkor indulunk neki Sihanouville-nek és végre szigetelünk!!!!!!!!!!!!!!!! :D
Március 12-én indulunk haza. Hihetetlen, h ezt is mennyire várom. Annyira más lesz otthon lenni!

2011. február 17., csütörtök

Hol lehetne egy kis időt venni?

Sírni volna kedvem. Miért van az, h mindig minden az utolsó pillanatra marad? Annyi teendőnk lenne és már csak 1,5 hetunk maradt, amit az utolsó pillanatig végigdolgozunk, sokszor keső estig. Ki kell adnunk a lakást, h találjunk vkit magunk helyett májusig, amíg a szerződést aláirtuk és visszakapjuk a foglalót. Leltárt kell keszítenem az itt maradó cuccainkról és eladni őket. Szuveníreket venni haza. Angkorjárást befejezni. Kiélvezni Siem Reapot. Elbúcsuzni a barátoktol. MAn-nak öltönyt varratni. Jajjjjj…görcsberándul a gyomrom. Nehezebb lesz ez, mint gondoltam. Egy éve ráadásul hasonló érzésekkel küzdve telt a kiutazás előkészítése. Stresszben ahelyett, h élveztük volna. Velünk van a gond? 

Egyre több az utolsó pillanat: az utolsó mexikói chimichanga klub, az utolsó margarita, az utolsó indiai veggie thali, az utolsó sör a Night Marketen. Már a barátok is egyre többet mondogattják, h hiányozni fogunk és milyen rossz, h elmegyünk. Két fajta rutinszerkezetünk  és otthonosságérzetünk alakult ki, egy magyar és egy kambo. Szétszakadunk a kettő között. Egyszerre szeretjük az itteni életünk és tudjuk, h mennyi minden fog hiányozni. Ugyanakkor vágyunk is haza a családhoz, a barátokhoz, az újabb kihívásokhoz és kicsit a régi megszokásokhoz is. Közben ott motoszkál bennem a kisördög, h vajon elég volt-e ez az egy év? Nem mondanám, h meginogtam, de közel állok hozzá egy icipicit. Ha belegondolok, h mik azok a pillanatok, amikor mindig hazavágytam és fogtam a fejem, h itt nem lehet hosszú távon megmaradni, akkor tudom, h most jó elmenni. Csak kérdés, h valóban most van-e itt az ideje? Kellett volna-e még időt adni magunknak? Türelmetlenek lettünk volna és hamar feladtuk? Nem, nem. Ha nincs ez a munkalehetőseg otthon, akkor valószínűleg még itt maradunk. Nincs értelme ezen filózni, ugye? Akkor van itt az ideje a törteneseknek, ha mi úgy ítéljük meg, és most így tettünk, nem igaz? Csak ahogy  az lenni szokott, az ember akkor érzi igazán az értékét annak, amilye van, amikor elveszítheti. Ez az emberi természet annyira ellentmondásos! Miért kell ennek így lennie? Közben sosem éreztem, h ne értekelném Kambodzsát, és ezzel egyidőben az otthoni dolgokat is elkezdtem másképp látni. MAn bejegyzése nagyon elgondolkodtatott és talan jobban nem is fejezhette volna ki, h mit érzünk. Ezt a kettősséget. Észre sem vettük és két otthonunk lett. Mindkettőt szeretjük és mindkettőbe visszavágyunk. Mostmár nincs bennem rossz érzes, mint legutóbb, mikor otthon voltunk és visszagondoltam az itt töltött időre. Ha ezután megkérdezi vki, h milyen Kambodzsában élni, másképp fogok válaszolni. Pozitívabban és tele szeretettel. Jó  itt elni és bízom benne, h otthon is jó lesz, mert egy kicsit Kambodzsát is magunkkal visszük. Velünk lesz a hétköznapokban, az emlékek, a tapasztalatok, a harcok, és a nagy döntesek elkísérnek minket mostmár bárhova is megyünk. És az igazi nagy változások majd csak most fognak előjönni, amikor kiszakadva innen fogjuk látni az otthoni és az itteni önmagunkat. Vajon meddig tartson ez a blog? Hol legyen vége? Ezt is szerettem. Vhogy kiteljesedett az írásszenvédelyem a segítségetekkel. Igaz, egyre többször veszek észre apróságokat, amikről már mesélnem kellett volna Nektek, de nem tettem meg és mostmár nem biztos, h lesz rá időm. Csak abban remenykedek, h annyiban elértem a célom, h aki rendszeresen tudott olvasni, már másképp gondol erre az országra, h rajtam keresztül megláthatta a szépségeit és, h sikerült pár ronda előítéletett eloszlatnom. Akkor már megérte! Bár esélyes, h túl sok jelentőséget tulajdonítok magamnak... :-)