Hangolódás reload

Hogy is keződött tavaly a blogom? Olyan messzinek tűnik már, mikor otthon kakót szürcsölgetve ücsörögtem a konyhaablak mellett és a hópelyheket számolva arról ábrándoztam, h majd milyen lesz meghódítani Kambodzsát. Na most itt vagyok és azon merengek, h mennyire várom az otthoni tavaszt és szeretnék kibicajozni a Kopaszi gátra, mert ott még sosem voltam. Egyszerre érzem azt, h távoli az otthoni életem és közben meg mintha bennem semmi sem változott volna. Tudom, tudom, türelmetlen vagyok, de kit lep ez már meg? Aki tudott követni az elmúlt időszakban, talán már tudja, h ezen a téren jócskán van, mit fejlődnöm. Persze, érzem, h vannak apróbb változások. Például, h várom, h otthon legyek, a régi munkahelyem új munkakörrel és tele vagyok tervekkel. Igen, ez kifejezetten nagy előrelépés. Tény, h még mindig nem tudom, h mit akarok magammal kezdeni hosszú távon, bár a vonzódásom a művészetekhez, a kreatívitiásukat nyíltan megélni képes emberekhez (és azok pártolásához) továbbra is erős és szívesen dolgoznék egy inspiráló környezetben, de hogy mindezt pontosan milyen formában, fogalmam sincs. Az is lehet, h ez csak hobbi lesz. Majd alakul. A lényeg, h végre nem vok rágörcsölve arra, h ezt most döntsem el. Ami az írást illeti...hm...az örök szívem csücske és emiatt picit lelkiismeretfurdalásom is van, h komolyabb előrelépést nem tettem ezen a téren. Azt hiszem, megijedtem. Nem tudtam merre kéne elindulni. Úgyh inkább elástam az álmom és a bloggal kárpótoltam magam a saját gyávaságomért. Ötleteim lennének, és talán még nincs minden veszve.

Nem akarok tapasztalati leltárt készíteni, majd később, még mindig érik bennem az a bizonyos évértékelő ’beszéd’. Most csak végigfutottak bennem ezek a gondolatok és úgy éreztem meg kell osztanom Veletek. Megint hangolódom, ezúttal a lezárására annak, ami még annyira új volt egy évvel ezelőtt. Annyi mindent nem meséltem el, amit kellett volna! Úton útfélen szembesülök, h nem vezettelek be Titeket elég mélyre ebbe a világban. Annyi vicces és érdekes dolgot látni az utcákon nap mint nap, h nem is hinnétek. Nem győzök csodálkozni és egyben mosolyogni ezeken. Persze, sok szomorú dolgot is látni, főleg, ha az ember egy gyerekkórház mellett lakik, ahol minden nap hosszú sorban állnak az anyukák karonülő babáikkal és várják, h segítséget kapjanak. Vagy ha az utcán hömpölygő szemetet látom, vagy az erdőégetéseket...De tudom, nem lehet mindent elmondani, hagyni kell vmit a kíváncsiságnak is, ami majd talán erre vet Titeket. Nem szabad lelőni a poént. 

A hangolódáshoz tartozik, h újra pakolni kell és szembesülök az élet azon apró kihívásával, h hogyan pakoljam össze az elmúlt egy évemet egy bőröndbe és az ne haladja meg a 20 kilót. Kínlódás a maximumon. Tegnap este nekikezdtem, h hogy akkor most pontot teszek az ügy végére. Odáig jutottam, h sikerült egy minibőröndbe begyömöszölnöm az első egy hét alapanyagait. A többiek, akik Phnom Penhben csatlakoznak be, hozzák utánunk a nagyobb cuccokat. Ezen a téren csak annyit sikerült elérnem, h rájöjjek, sokkal több dolgot kell majd itthagynom, mint szeretnék. A bőröndöm rogyásig tele van, ami nem lenne végülis gond, ha nem lenne még pár "apróság", aminek szintén benne lenne a helye. Nem untatok senkit a részletekkel, a lényeg, h kellőképpen megizzasztott a feladat, úgyh inkább ágybaborultam, h feledjem megpróbáltatásaim és kialudjam magam az utolsó munkanapra. Persze, nem sikerült...

Most itt vagyok, a dolgozóban, és félkómában azon gondolkodom, h mi értelme még ennek a napnak itt bent. A munkámat lényegében átadtam. De nem panaszkodhatok, a főnök nagyon rendes velünk. Mivel ma este lesz a búcsúbulink, mondta, h holnap már nem kell bejönnünk. Juhé!!! Végre aludhatok!!! És lesz 1,5 napunk rendesen elköszönni Siem Reaptól, amiért örök hála! Rengeteg fotót szeretnék még készíteni a városról és csak úgy kiülni valahova egy isteni finom banán shakre-re és nézni az embereket, ahogy jönnek-mennek...Hjajjj...