THE END

Lassan két hónapja vagyunk itthon. Talán mondanom sem kell, h Kambozsa egyre távolibbnak tűnik. Lelkiismeretfurdalásom is van, h hogy érezhetek ilyet, ami pedig erőteljesen befolyásolja a blogírási hajlandóságomat. Semmi kedvem nem volt hozzákezdeni. Ami újabb önmarcagoláshullámot indított el. Mindig ott lebegett, lelki szemeim előtt a lezárás feladata. Aztán rájöttem, h mi is rejlik itt a késleltetés mögött. Nem érzem igazán, h most le kéne zárnom bmit is, ez csak egy magammal szemben támasztott újabb elvárás, amin görcsölhetek. Képtelen vagyok rá. Nem tellik el úgy nap, h ne jutna eszembe a kinti életünk egy mozzanata. A munkahelyi asztalomon kambodzsai tárgyak díszelegnek, a laptopom háttere Angkor, a pénztárcámban a képek helyén a tetkóm skicce figyel, legszívesebben a homlokomra írnám ki, h én bizony Kambodzsában éltem egy évet és örülök neki és ezt mindenkivel szeretném megosztani. Bkivel szóba elegyekedek, mondjuk egy eladóval, szinte kiabál a lelkem, h az orra alá dörgöljem, h mit éltem át az utóbbi egy évben. Ha bki kérdezi, h mit csináltam kint, vissza kell fognom magam, h ne kezdjek el ömlengeni és rázúdítani mindent. Ha vki mesél nekem vmit, sokszor úgy reflektálnék, h "a khmereknél ez így vagy úgy működik". A tetkómat is csak mutogatnám folyamatosan. Normális ez? Muszáj a saját számat befogni, mert hamarosan kiábrándító barát és beszélgetőpartner válik belőlem. Mégis olyan nehéz ellenállni a szívem mélyén megbúvó huncut melegségnek, ami elönt, ha erre az országra gondolok. Annyiszor emlegettem már, h senki nem tudja igazán elhagyni Kambodzsát, amiből következik az is, h lezárni sem lehet az ott eltöltött korszakot. Nem is értem, mit várok magamtól. Örökre ott marad bennem, nyitva, a lehetőséggel, h visszatérhetek. Ez nem olyan, mint egy kapcsolat, amit megszakad, amit elraksz a szíved egy hátsó fiókjába és rázárod a kulcsot. Ez egy élethosszig tartó szerelem, slussz-passz. Bármi is történt velünk/velem kint már minden a helyére került és csak a jóra tudok gondolni. Hiányoznak a barátok is, sokat emlegetjük őket. A jó kis közös kajálásokat, összejöveteleket, a kedvenc helyek és még sorolhatnám a végtelenségig.

Ugyanakkor nincs bennem kibírhatatlan visszavágyódás sem. Ahogy ezt már ott is éreztem, h így lesz, jó itthon lenni és visszarázódni. Szeretem a budapesti hétkönapokat. MAn-nal összeköltöztünk és igyekszünk megbírkózni a magyar valóság által elénk vetett kihívásokkal. Ő vállalkozni szeretne, így folytatja az önmegvalósítást. Én pedig újra a régi munkahelyemen sürgök-forgok, csak új beosztásban. Még nem sikerült minden baráttal újra felvenni életük fonalát, de rajta vagyunk, ahogy bírjuk vkivel mindig találkozunk. Úgyhogy unalomról szó sincs. :)

Az évértékelő beszéd, amit anno annyit emlegettem, sajnos elmarad. Nem jöttek úgy a gondolatok, ahogy szerettem volna. Ami megmaradt az alapötletből, azt most csapom hozzá, ehhez a kis búcsú bejegyezéshez. A rengeteg hasznos tapasztalatból, amivel Kamboföldön gazdagodtam, összegyűjtüttem Nektek egy kis csokorral:

- szunyogot elkapni tapsolással - egészen profi lettem benne

- evőpálcikával kiválogatni az ételemből a nemkívánatos elemeket

- indiai daalt (csicseriborsókásaszerűség) főzni - nyami, nagyon imádom!

- megszerettem a csípős kaját

- nagy gintonic rajongó lettem (korábban sosem értettem, h mit szeretnek benne a barátaim)

- megtanultam motoron nőiesen ülni, amitől a rendőrök itthon infarktust kapnának: a sofőr mögött oldalt keresztbetett lábbal (minden khmer nő így csinálja, főleg szoknyában)

- hány fajta újévet lehet ünnepelni (nyugati, khmer, kínai, csak h párat említsek)

- megismerkedtem pár orvosi kifejezéssel angolul

- nem rezzenek meg ha egy patkány fut át előttem az utcán vaaagy egy ezerlábú szörnyeteg

- a legnagyobb vívmányom, MAn-nak köszönetően egy ajakmozdulatsor, aminek az eredménye valahogy így hangzik: "bpaaa". Shrek 2-ben a Szamár csinálja ezt, amikor kínos csönd telepedik a hintóra, ami az ifjú párt a szülőkhöz viszi, megvan? :) Na hát nem kis munkámba került ezt megtanulni a Mestertől, nem kevés vicces pillanattal megfűszerezve kintlétünket. ;)

Persze, van, ami nem változik: továbbra is utálom a sült/főtt hagymát és a pókok a világból kikergetnek.

A viccet félretéve, másban még mindig nem nagyon érzem a változást. Nem vagyok a régi önmagam, de új sem. Nem ért teljes világképet megváltoztató élmény, nem fogok irgalmas szamaritánusnak állni. Kicsit tanácstalan is vagyok. Nem tudom, h kivülálló szemmel, mit lehet látni. Egy nagyon nagyon jó barátnőm javasolta, h talán rossz helyen keresem/várom azt a változást és esélyes, h betalált. Nem kell feltétlenül kifordulnom önmagamból. Lehet, h ez az egy év arra kellett, h megtaláljam MAn-t és ő engem. Hogy a sok közös élmény összekovácsoljon minket. Ez sem akármilyen eredmény! :)

Annak ellenére, h arról írtam h semmilyen lezárásra nem készülök, vmit mégis meg kell tennem. Ezt a blogot befejezni. Nincs miről beszámolni, a kambodzsai nagy kaland már csak kettőnkben él tovább és a remény, h visszatérünk egy napon. Köszönöm, h olvastatok, a sok kedves kommentet, a visszajelzéseket. Jó volt. Élveztem, h írhatok Nektek és a blogon keresztül tudhatom magam mellett a barátaimat és meglepetésemre, az ő barátaikat is, nem is beszélve a véletlenül rám akadó blogolvasókról! :)
(A könyves blogomon továbbra sok szeretettel várom az olvasókat.)


U.I.: Picasa-n megtaláljátok az utolsó Kambodzsában töltött két hét képi eredményeit. Beszámoló nem lesz róla, sztem a képek önmagukért beszélnek. :)