Mai mottónk: Ami nem öl meg, az megerősít

Napok óta lebeg előttem a feladat, h összefoglaljam az elmúlt két hét eseményeit. Hihetetlenül zűrös napokon vagyunk túl. Mintha felültünk volna a hullámvasútra a vidámparkban, annyi különbséggel, h mindez a valóság. Bár sokszor éreztem azt mintha inkább egyik rémálmomat élném át.

MAn két héttel ezelőtt vasárnap kapta meg a hírt, h a projekt finanszírozója úgy döntött, befejeződött a közösségfejlesztés Koh Ker faluban vagyis a munkája véget ért. November egyig kaptunk határidőt, h kiköltözzünk a projekt tagok számára fenntartott házból (20 napot). A gond igazából ott kezdődött, h egyrészt, felkészületlenül ért minket a hír. Otthon se munkánk, se lakásunk, és ahhoz, h ezeket a dolgokat elintézhessük több időre lett volna szükség. Másrészt, MAn határozott idejű szerződése még nem járt le, így meg kellett volna kapni a bérét a távozáskor január 31-ig, de a munkáltatójának szándékában sem áll ezt kifizetni. Mivel off-shore cég az alkalmazó, semmit sem tehetünk, és biztos vagyok benne, h ez az üzletember nagyon jól tudja. Megalázónak és embertelennek tartom azt, ahogy az elválást kezelte, sőt a maga számára hitelrontóan. Ki akar üzletet kötni egy emberrel, aki nem tartja be az adott szavát (lényegében ennyit ér a szerződés)? Arról nem is beszélve, h mi mindent elárul vkiről az, ahogyan az alkalmazottaival bánik.

Napokig gyomorgörccsel, étvágytalansággal és forrongó dühvel küzdöttünk. Szinte nem tudtunk felocsúdni a történtek után. Egyik pillanatról a másikra kihúzták alólunk a talajt és azonnal talpra kellett állnunk, különben hazakulloghatunk a sikertelenség és csalódottság érzésével. Onnan lentről viszont minden olyan távolinak és nehezen kivitelezhetőnek tűnt.

Végig ott villogott az agyamba a kérdőjel, h hogy bánhat így egyik ember a másikkal. Tudom, megválaszolatlan kérdés és ráadásul nem visz előre. Mégis annak ellenére, h a jobb vállamon lévő kisangyal bátorított arra, h előre nézzek és túléljünk, a bal oldalon csücsülő kisördög egyre csak szította a lángokat és bátorított az önmarcangolásra. Mi lesz most? Hogy éljük túl ezt az időszakot? Mikorra tudunk állást kapni? Addig miből élünk? Csak pár kérdés, amivel egyre jobban fokozódott bennem az aggodalom és a feszültség. Tudtam, h valahogy kilábalunk ebből és muszáj tenni a kétségbeesés ellen, de nem volt mindig könnyű ezen felülemelkedni.

Napokig az volt bennem, h ez az egész lehetne akár egy színházi előadás is, aminek, mondjuk, Kalandok Kambodzsában a címe. Véget ér az első felvonás és a hangosbemondó a következőt harsogja: "Tisztelt Nézőközönség, az első felvonás véget ért, kérjük Önöket 15 perc szünet után szíveskedjenek a helyükre visszafáradni. Köszönjük!"

Folyt.köv...