Kinézek a srayongi házunk teraszán és amit látok egyszerre tölt el végtelen örömmel és félelemmel. Örömmel, mert annyira tetszik a táj, h könnyeket csal a szemembe. Ha jobbra nézek látom, amint a zöld pálma -, és kókuszfákkal szegélyezett vörös homokos úton, a cölöpökre épült fa házak között egy koszoska-rongyos khmer kislány fut hazafelé. A levegőben röpköd a két kis copfja és csámpásan teszi egyik lábát a másik elé. Ha balra nézek zöld rizsmező előtt egy összetákolt fa-bádog ház, szembe vele, vagyis mellettünk, a főbérlőnk különösen szép háza szintén zöld pálma-, és kókusz fákkal körülölelve.
A főbérlők háza
Annyira sajátos hangulatot áraszt a vörös-zöld-barna (homok-fák-házak) színek harmóniája! Föntről pedig a kék ég és a lemenő nap fényeivel csak fokozza a leírhatatlan hangulatot. Innen, a teraszról nézve annyira idillinek tűnik minden és arra gondolok, h mennyire kivételes helyzetben vagyok, h itt lehetek! Láthatom hogyan élnek a falusi khmerek, beleláthatok életük apró részleteibe anélkül, h különösebb erőfeszítéseket kéne tennem. Olyasminek lehetek szemtanúja, amit egy turista sosem láthat! Mindig bosszantott, ha elutaztam külföldre, h csak a nevezetességekre van időm semmi másra! Utálok rohanni, mert úgy érzem, kimarad a lényeg! Nem érzem át igazán az országot, ahogy ott élnek az emberek, a hangulatát, az illatokat, az ízeket, a helyi életérzést. Pedig ez lenne a lényeg, nem? Egy ideje arra törekszem, ha elutazom, h szépen lassan nézzek körül egy új országban. Inkább nyugodtan üljek ki egy kávézó teraszára és figyeljem az embereket, mint megnézzek futószalagszerűen egy újabb nevezetességet! Így igazán úgy térek haza, h beszippantottam egy kicsit a helyi hangulatból és a részemmé vált. Ez az örömöm egyik oka, h megadatott nekem az idő Kambodzsában! Amikor mély levegőt veszek, a teraszon állva, benne van az is, h „van időm!”, „nem sietek sehova!”. Hogy nem kell arra gondolnom, már csak 1 hét, 5 nap, 1 nap van hátra és utána vissza a mókuskerékbe! Minden lehetőség adott, h magamba szívjam ezt az országot, megemésszem és beépítsem az élményeket. Fogom még szidni, morogni a helyzetet, h itt vok, de tudom, h soha egy pillanatra nem fogom megbánni, h úgy döntöttem eljövök ide. Anno, a multi világban, az asztalomnál ücsörögve, hányszor kalandoztak el a gondolataim egy távoli világ felé, ahol mindig süt a nap, meleg van és szabad lehetnék! Még egy képet is kiragasztottam, amin nem látható más, mint a végtelen kék tenger, ami fölé szinte a semmiből benyúlik egy pálmaág, amiről két láb lóg le szabadon. Mindez egyszerre fut végig az agyamon még mindig a teraszon állva, ahogy szétnézek Srayongban, újdonsült lakhelyemen, és próbálom magamba szippantani a közeledő este illatát és beleégetni az emlékezetembe a lemenő nap kambodzsai színeit. Hiszen van rá időm és kiélvezhetem.
A teraszunk küszöbén a kambodzsai légkört átérző kutyus
Ugyanakkor ott munkálkodik bennem a félelem is. Tudom, h innen, fentről minden szebbnek tűnik, akár egy festmény a falon. Minél messzebb állsz, annál szebbnek látod. Így van ez itt is. Az elmúlt 5 nap bővelkedett kellemetlen élményekben is, olyanokban, amik nem csak egyszeri negatív események, hanem bármikor újra megtörténhetnek és tudom, h nehezen kezelem őket. Például kommunikáció a helyiekkel, nyelvi korlátok és kulturális különbségek. Mikor mit illik tenni, mondani. Hol a határ, ahol félre kell tennem és ahol nem ’nyugati’ beidegződéseim. Tudom, h ennek idő kell, de mindannyian ismerjük az első benyomás fontosságát. Meg kell szoknom, h mindenhol megnéznek, megbámulnak minket. Figyelik minden mozdulatunkat, az arcunkat, a bőrünket, a ruhánkat. Igen, ezt is meg lehet szokni, de nehéz elsőre kezelni a zavaromat, mikor megrohannak a gyerekek egy helyi ünnepség kellős közepén kivonva szinte minden résztvevőt magáról az eseményről. Mindenki ránk figyel, még a hangosbemondóból is azt halljuk visszhangozni, h ’barang, barang, barang” (fehérek, külföldiek). Van, aki csak meg akar érinteni, de olyan is van, aki alkoholt, cigit, drogot kér. Hogy kell ilyenkor helyesen viselkedni? Lehet adni az ártatlant, de csak egy bizonyos határig… Tudjuk, h alapvetően ők sem tudnak minket hova tenni. Ők is zavarban vannak. A fiatalok többnyire érdeklődően vizslatnak minket és mosolyognak, az idősek pedig rezignáltan veszik tudomásul a felbukkanásunk. Bízom benne, h a pagodába tett látogatásunk khmer újév ünnepén segít ezen, vittünk egy kis áldozati banánt, füstölővel és MAn unszolására a pénzt adományozó szertartáson is részt vettünk, annak ellenére, h egy szót sem értettünk belőle. Le kellett ülni egy mantrákat ismétlő öregúr elé, a pénzt elosztani két aranyozott tál között és összetett kézzel hallgatni, amit mond. Utána az ég felé emelni az összetett kezet és ennyi. A lelkesebbek még háromszor meghajoltak ültükben. Mikor az öregúr meglátott minket hallatott egy tipikus khmer ’Óóóóó’-t (vagyis „Jesszus, ezek meg mit keresnek itt!”), elmosolyodott és halk susmusolás futott végig a termen, ami tele volt helyiekkel. Sőt, Koh Kerben még táncoltunk is a falusikkal! Pont akkor értünk oda, mikor az utcán zenélve ünnepeltek és az egyik idős férfi megragadta a kezemet és nem volt más választásom…adtam a közösségfejlesztésnek! Közben persze minden alkalommal éreztem, h áthatóan figyelnek minket, fokozva zavaromat, arról nem is beszélve, h forgalmam sem volt, mi jár éppen a fejükben!
A táncba rángatás pillanata Koh Kerben :)
Eszter khmerül ropja...legalábbis próbálkozik
Van a falulakóknak egy speciálisabb csoportja is, akikre azt hiszem, kicsit erőteljesebb benyomást tettünk. Őket úgy hívják, h „kambodzsábanőshonosdeszámunkraijesztő” állatok, mint például óriás hangya, vaskos pók, extra hosszú fekete ezerlábú, mega cincér és giga gekkó.
Mind közül a legártatlanabb: giga gekkó
Én nem tudom, h a falusi levegő teszi-e, de itt minden sokkal nagyobb, mint amire számítottunk! Elméletben számoltunk azzal, h ér minket majd némi meglepetés ezen a téren, de a gyakorlat messze felülmúlta a várakozásainkat. MAn persze hősiesen küzdött a betolakodók ellen, és szinte összebarátkozott áldozataival, míg én sikítva rohantam el a ház ellenkező végébe vagy rémült képpel kuporodtam az ágyra. Brrr….Minden napra jutott valami izgalom és egy újabb ismertség. Azt hiszem, h a higiéniás hátrányok sem ennyire taszítanak minket, mint ezek az állatok! Ha erről az oldalról gondolok bele, h még mennyi idő van hátra, akkor rosszul leszek. Írtózom a bogaraktól! Ami meggátol abban, h pakoljak egyrészt MAn, de ezt már mindenki biztos kivülről fújja :), a másik pedig, h azért piszok jó dolog felmenni arra a teraszra és körbenézni. Per pillanat az a vizuális és lelki élmény többet ér minden rekordméretű cincérnél vagy gekkónál. Úgyhogy még maradok! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése