Eső, élénkzöld, nyugi és 31

Megint kicsit hallgatóra fogtam, tudom. 10 napig voltunk Srayongban. Viszont közben alkottam Nektek egy bejegyzést, 23-án.  Jó olvasgatást!

Hiszitek vagy sem, de már egy hete Srayongban vagyunk!!! Lassan nem is emlékszem Siem Reap-ra! :) Ami pedig a legfurább, h élvezem a falusi életet! Vicces, h a nap fénypontja, mikor esik és a „fürdőben” megtelik a tank vízzel. Ha nem így lenne, nagy gondban lennénk! Hiába, elvileg, bevezették július elejétől a 24 órás áramszolgáltatást, a mi házunkhoz még nem ért el. A régi, napi 3-4 órás villanyelérhetőséget pedig már megszüntették. Átmeneti állapot nincs. Így a kutunkhoz tartozó pumpát nem is tudnánk életre kelteni. Viszont megtehetem, amit még sosem, h oridzsinál esővízben fürdethetem felfrissülésre vágyó testem! Pazar, nem? :)

A többi dolog változatlan: ronda százlábúk és társai. De szokom a helyzetet, most már tényleg egyre kisebbeket ugrom, ha meglátok egyet. Sőt, valamelyik este a wc felé simán elmentem egy ilyen élőlény mellett. Hagytam, nyugiban elsomfordálni, az összes lábával együtt, a fal tövében anélkül, h riasztottam volna bkit is! Büszkék lehettek rám! :) Egy másik nap pedig egy mini skorpió társaságában pisiltem. Hiába, a szükség nagy úr! ;) Bár utána, szegényke, likvidálva lett (MAn által). Az éjszakák is jól telnek, a hangokat megszoktuk, csak kevés újat fedeztünk fel. Az egyik, amikor a nagyra nőtt gekkó, amit takej-nek hívnak, vadászik. Eddig nem tudtuk, de ilyenkor dobbant egyet, gondolom, nekilendül az áldozatnak, majd szépen, csöndben elnyammogja. Egyszer, már sötétedés után, ültünk kint a teraszunkon és mindketten felugrottunk, ahogy a fejünk fölött vmi mintha nekiment volna a falnak. Ekkor vettük észre, h a házi takej-ünk éppen vacsorázik. Még pár ilyen dobbantás jött és mi inkább messzebb húztuk a fotelünket a faltól. Biztos, ami biztos.

A falusi élet szépségeihez tartozik, h itt sokkal jobban látni az esős évszak jelenlétét. Ennek köszönhetően a természet életre kelt. Anno MAn felkészített erre, de mégsem számítottam ekkora változásra! Az egy dolog, h a fák, a bokrok és a fű kizöldül. Ez van otthon is. Viszont, ami egyedi és megismételhetetlen, az a rizsföldek színe! Ilyet még nem láttatok! Ez az igazi harapnivalóan zöld szín! Szinte világít!

Mmmm...

Meglátod és órákig tudnád nézni! Nem tudom láttam-e vha ehhez foghatót! A rizsföldek kis parcellákra vannak osztva és vhogy sehol sem látsz teljesen egyforma színeket. A pálmafákkal és faházakkal a háttérben annyira meseszerű az egész! Reggelente a táj megtelik szorgosan dolgozó emberekkel, kis színes pontokként a zöld mezőben. 1-2 helyen vizibivajok dagonyáznak a földeken vagy tehenek legelnek, esetleg egy gazda szánt. Imádom ezt a látványt!

Megy a munka

Hétfőn felkerekedtünk és elautóztunk Preah Vihear szitibe. Egy apró közigazgatási infó, h Koh Ker Srayong közösség fennhatósága alá tartozik, Srayong pedig Kulen város körzetébe, Kulen pedig Preah Vihear tartományhoz, a tartományt magát pedig, minő véletlen, szintén Preah Vihear-nek hívják. Tehát, ha dolgozol egy faluközösséggel, akkor ezekkel a közigazgatási szervekkel is szükséges együttműködni, és informálni őket a munka terveiről és fejlődéséről. Így történt ez MAn-nal is, aki ezen okból kifolyólag tervezte be ezt az utat. Én pedig örültem, h végre felfedezhetem ezt a környéket is, eddig még nem jártunk errefelé. A Siem Reap-ból Srayongba vezető út folytatása ez az irány. Ez a rész már sokkal hegyvidékesebb és nekem valahogy rendezettebbnek is tűnt.

Dimbes-dombos táj

Kulen hiába központja egy körzetnek elég kis város. Srayong-hoz képest nekem tisztábbnak látszott. Úgy a helyén volt minden, még körforgalmuk is van! :) Innen vezetett tovább az út Preah Vihear-ba, ami szintén kellemes meglepetés volt. Ez a városka olyan élhető! Persze, tartalmazza a szokásos khmer elemeket, mint a bódékból tákolt éttermek és boltok, büdös-koszos piac, de mégis több volt benne a zöld, a rendezettebb terep. Az egyik főúton kialakítottak egy édes kis sétányt, a közepén egy műemlékkel, hasonlóan a fővároshoz, Phnom Penh-hez.

Sétány

Rengeteg régi, megszürkült faház van a városban, sőt még cölöpön álló téglaházat is láttam (ez ritka), elragadó volt! Ami még újdonságként ért, h a minisztériumok egy négyzetkilométerre jutó aránya minden átlagot meghaladó. Vagy, ahogy, most mellettem MAn mondta, bhol állsz, ha köpsz egyet biztosan eltalálsz egy minisztériumot! :DD

Itt töltöttünk egy estét és vacsorahelyként felfedeztünk egy eldugott, de nagyon kis hangulatos éttermet. Még saját kiszolgálólányunk is volt, aki egész este ott ült az asztalunknál, és ha legördült a torkodon az utolsó csepp sör, de Te szeretted volna még egy percig nyugiban kiélvezni ezt a pillanatot, ő nem hagyta, melletted állt, készen, h utántöltsön. Mókás volt! Főleg, mikor MAn-nak ebből elege lett és mutatta a csajszinak, h ne merjen felállni, aki ezek után percenként mégis megpróbálta volna megtölteni a poharát, de mindig csak egy ’nem’ intést kapott cserébe és visszahuppant a helyére. Itt találkoztunk azzal a pincérrel is, aki tudta, h Budapest Magyarország fővárosa és leállt velünk beszélgetni, csak hogy gyakorolhassa az angolt. Így szépen lassan kialakult egy khmer-magyar kerekasztal beszélgetés. Persze, kb. a 2. kérdés az volt felénk, h mi a kapcsolat köztünk, megjegyzem, ezt a kérdést a pincér srác tette fel…MAn-nak (:DD) úgyh azt is megtanultuk, h khmerül mi egymásnak „szongszá” vagyunk, ami azt jelenti, h járunk khmerül. :) Tanulságos este volt…

Másnap reggeli és egy megbeszélés után felkerekedtünk, h ha már errefelé vagyunk, útba ejtsünk egy kis néznivalót: Preah Vihear templomát. Később kiderült, h félrevezettem magam, mert a város és a templom két ellenkező irányban van és kb. 110 km van köztük. Én azt gondoltam, h ezek egymáshoz közel vannak, ha már ugyanazt a nevet viselik. Hát nem így van! Kb. plusz 2-2,5 óra autóút volt mire a templomhoz értünk. Nem tudom, mennyire hallottatok róla, de ez a terület mostanában egy elég nagy figyelmet kapott a sajtóban. A thai és khmer határon található, pontosan és ráadásul a világörökség része. Emiatt turizmus szempontjából egyre felkapottabb. A két ország viszont nem tud megegyezni, h kihez is tartozik, mindkettő a magáénak vallja. Nem tudom, a pontos hátterét a konfliktusnak, de a lényeg, h kisebb harc alakult ki a határon. Utoljára április 3-án voltak összetűzések, pár órán keresztül. A jelenlegi helyzet pedig az, h mindenfelé katonákat látni, és ahogy sétálsz a templom felé, én ilyet még nem láttam, de bunkerek (tele tölténnyel és fegyverekkel) valamint homokzsákokkal elszigetelt állványokon álló gépfegyverek mellett mész el! Nem éreztem magam veszélyben, de fura volt ilyen közelségben megtapasztalni két ország közti konfliktust. Maga a templom egy hegy tetején van, lélegzetelállító látvánnyal! Az egyik oldalon már Thaiföld, a másikon még Kambodzsa. Gyönyörű! Fentről látni a hegyeket, erdőket, utakat, falvakat és innen nézve minden olyan békés és nyugodt. Nyoma sincs vitának.

A legfélelmetesebb mégsem ez a rész volt. Mikor megérkeztünk a hegy lábához, amin a templom van, kiderült, h a mi rozoga Toyota Pick Up-unkkal lehetetlen felmenni, nem bírná a motor a meredek utakat. Természetesen, pillantok alatt mellettünk termett 3 motoros és felajánlották, h felvisznek minket fejenként 5 dolcsiért. Hezitáltunk egy pár percet és végül rábólintottunk. Mi ugye 3-an voltunk, MAn, a tolmácsunk és én, így mindenki kapott egy privát motorost. Volt bennem egy kis izgalom a felfelé úttal kapcsolatban, de fogalmam sem volt róla, h mit vállalok!!! Ahogy megláttam az első emelkedőt lélekben rosszul lettem. Nem amolyan dimbes-dombos vidékről volt itt szó, mint én gondoltam! Véresen komoly meredek utak voltak felfelé, persze rendesen kiépítve aszfalttal, de ez akkor, abban a pillanatban vajmi kevés vigaszt nyújtott számomra. Rendesen tele lett a gatyám! A motorost pedig nem kellett félteni, adott neki. Persze muszáj is volt, különben nem tudom, h hogyan mászott volna fel a kétkerekű a hegyre! Ezek a srácok tudnak vezetni! Viszont magamhoz hűen, még fel sem értünk, de legbelül előre megszületett bennem az aggodalom a lefelé úttal kapcsolatban. Tagadhatatlan, h gyönyörű volt a kilátás felfelé és lefelé ez csak még jobb lehet, na de ha ezeken a meredek lejtőkön gurul egy motor, akkor a hajam lerepül velem együtt! Nagy megkönnyebbülésemre és ilyen gondolatok közepette végre felkapaszkodtunk a csúcsra. Mikor MAn is leszállt, láttam, h az ő arcára is hasonló érzések ültek ki az úttal kapcsolatban, mint nekem. Akkor kezdtük csak el vizsgálgatni, h ezek a motorok hétköznapi városi darabok voltak, annyi minimális tuninggal, h egy masszívabb tárcsát, vastagabb lánccal (nem értek hozzá, de MAn azt mondta, h ez az) raktak fel rá.

Ezután elindultunk felfedezni a templomot. Sajnos, szégyenszemre, nem tudok sokat a történelméről és olyan internet elérhetőség most nem áll a rendelkezésemre, h hosszan nézelődhetnék a hálón. Így is elég volt ott lenni, sétálni, ámulni a kilátáson, az építményen. Nem hiányzott a történelmi háttér, mert annyi minden más lekötötte a figyelmem! Mellesleg, mi is a többi látogatóét. Más fehér ember rajtunk kívül nem nagyon volt, csak khmerek. A thai-ok most nem túl szívesen látott vendégek, más külföldi pedig lehet, h nem mer még errefelé jönni, kicsit messze is van, bár nagyon megéri!!! Én mindenképpen szeretnék még visszamenni!

Templomrészletek

Több kisebb bejáraton és templomon kell keresztül menni, mire a látogató kiér a csúcshoz és a központi részhez. Egyre feljebb és feljebb jutsz. Angkorhoz és Koh Ker-hez hasonlóan itt is omladoznak a falak, de ettől csak jobban tetszik nekem, hiszen, ahogy ez lenni szokott ilyenkor borzongok meg a legjobban a történelmen, amiket ezek a kövek magukban hordoznak! Ezt mindenkinek látnia kéne! Annyira szép volt az egész, az, h egy hegyormon egy ilyen óriási területen fekszik egy gyönyörű templom és ezen kívül semmi más. Lélegzetelállító.

Kilátás szöges dróttal

Természetesen, itt is vannak gyerekek, akik megrohannak, h vegyél ezt-azt, de ami meglepő, h két lehetőség közül választhatsz: lótuszvirág vagy egy karton cigi. Szép, mi? Az egyik ilyen kislányra önkéntelenül rámosolyogtam az egyik pillanatban innentől kezdve nem tágított mellőlem. Egész végig, amíg körbejártuk a templom együttest jött mellettem szorongatva a karton cigijét. Annyira zavarban voltam, h azt sem tudtam mit csináljak! Nagyon szép kislány volt, természetes szépség, mint a kedvencünk Koh Kerben, Pocahontas. Emiatt is mosolyogtam rá először. Kommunikálni nem nagyon tudtunk, mert nem beszélt angolul és amúgy sem tűnt úgy, mint, aki nagyon meg szeretne szólalni. Fura élmény volt, mindig megvárt, ha lemaradtam fényképezni, vagy mellettem sétált, leült vhova és várt, míg fényképezünk. Egyszer sem próbált megszólítani, csak nézett, és ha rámosolyogtam, visszakaptam.

Az árnyékom

Annyira szívszorító volt. Akartunk neki adni egy kis pénzt csak úgy, de képzeljétek a végére elvesztettük!!! Mikor jöttünk kifelé óriási tömörülés támadt az egyik helyen és még láttam, h vkinek eladta a karton cigijét, de utána már mikor körbenéztem nem volt ott! Észre sem vettem, h elvesztettem! Olyan lelkiismeret furdalásom volt! Szerettem volna legalább elköszönni, egy utolsó mosolyt váltani! :( Nem volt szép tőlem, h nem figyeltem oda rá, úgy éreztem magam, mint egy utolsó lelketlen turista. Ez a kislány vmi miatt jött utánam, várt vmit és én szívtelenül nem törődtem vele! Ekkor visszamenni már késő lett volna, na meg mit is mondhattam volna…

Aztán jött a lefelé út! Ezek a motoros fickók nagyon kis vagánynak tűntek, úgyh előre féltem! Sőt, az enyém még a felfelé útnál direkt intett nekem, h én üljek mögé. Mikor pedig a lefelé út előtt odaértünk hozzájuk vonogatta nekem a szemöldökét és vigyorgott, mint a vadalma. Nem tudtam, h sírjak-e vagy nevessek! Csak reméltem, h nem fog elkanyarodni vmi titkos úton és ad el rabszolgának…MAn-nak sem volt túl szimpatikus a pasi, úgyh elrendelte a saját sofőrjétől, h mindig mögöttem menjen, ne merjen lehagyni. Majd megkértük őket, h a lehető leglassabban menjünk lefelé. Magamban mindehhez hozzátettem: már ha tudnak. Tartottam tőlük. Aztán mély levegővétellel lehuppantam a szemöldökrángós mögé és nekiindultunk. Volt olyan, h csak a körülöttem lévő hegyeket láttam és úgy tűnt, út nincs is előttünk! Mint a hullámvasút!!! El tudjátok képzelni? Csak itt egy motoron ülsz, biztonsági öv nélkül. Úgy kapaszkodtam, h majd belezsibbadtam, csak kár, h emiatt baromira izzadt a tenyerem, úgyh ha baj lett volna, azt hiszem, ez nem használt volna túl sokat, bár talán amúgy sem… No de a történet vége, h képzeljétek, óriásit csalódtunk, kellemesen, a srácokban! Úgy mentek lefelé, olyan finoman és vigyázva, h kb. az első meredek lejtő és egy hangos „húúú!” után megnyugodtam és élveztem a szép kilátást. Volt még 1-2 pillanat, amikor legszívesebben oda sem néztem volna, h hol megyünk, de minden a legnagyobb rendben volt. Tényleg minden elismerésem ezeké a fiúké. Nem lehetett egyszerű! A végén nem győztünk hálálkodni az óvatos fuvarért, én meg legbelül, h azért mégsem rabolt el a sofőröm! :)

Beültünk a Tragacsba és elindultunk hazafelé. Tagadhatatlanul jó kis nap volt!

Útonállók

Azóta pedig nem történt semmi különös. MAn dolgozik, én pedig olvasgatok, irogatok, vagy a házban teszek-veszek. Mindig meglepődök, h élvezni is lehet ezt a falusi környezetet. Sokkal nyugodtabb. Szeretek a teraszunkon és kucorgós fotelünkben ücsörögni. Esténként leülünk iszogatni a tolmácsunkkal, beszélgetünk, kártyázunk. Kizárólag 31-et iszunk! Létezik silver és gold változatban. Az előbbi khmer bornak, az utóbbi wiskhey-nek nevezi magát. A készítőket kicsit elragadta a fantáziájuk! :)

Élvezem, h sokat esik az eső és ilyenkor olyan szép a táj! Csak nézem. Hiába nem süt a nap és a felhők uralják az eget, egyszerűen nem tudom lehangolónak találni, amit látok. Mert ez a sok fajta zöld mindent feldob! A talaj is sokkal vörösebb, mint lenni szokott. Olyan szép! :)

Esős évszak