A nagy döntések ideje

Most, h végre túlvok a nagy bejegyzés sorozaton, térjünk vissza a mi kis hétköznapjainkra, mert közben zajlottak itt az események dögivel.

Tovább erősödik bennünk az az érzés, h bmilyen szuper helyen élsz, ha a munkád nem tesz boldoggá és csak még jobban szürkíti az amúgy is borús hétköznapokat, akkor még Hawaii is tud szar lenni. Nem sajnáltatni szeretném magam/magunkat, ez csupán egy konklúzió. Mert persze, azon túl, h a munkánktól egyikőnk sincs elájulva, nagyon szeretjük Kambodzsát és jó itt lenni. De sajnálatos módon az iroda teszi ki a hétköznapjaink kb. 85%-t...és egyben korlátozza, h úgy igazan kiélvezzük a kiváltságos helyzetünk. Keresni sem keresünk olyan jól, h mindez megérné. Nekem, konkrétan miután hazajöttünk úgy kellett vadásznom arra, h lefoglaljam magam végre vmivel. A végén már kiolvastam az összes hírportált és tudtam, h mit mikor csinált VVAnikó. Aztán egy-két hete végre, elkezdett javulni a helyzet és a mozin kivül kaptam új feladatot, az utazási iroda egy új szolgáltatásáért vagyok felelős. Fogadom a bejövő ajánlat kéréseket, válaszolgatok és ha valaki velünk utazik, akkor szervezem, amit szervezni kell. Úgyh ezzel egy kicsit nőtt a hasznossági indexem, amitől a kedvem is jobb, de még mindig nem 100%-os a leterheltségem. Nagy felismerés ez nekem, bár mindig is éreztem, h folyamatosan kell vmi, amivel működhetek, pöröghetek. Mert, ha leállok, akkor ellustulok és nem tesz jót  sem az önbecsülésemnek sem a közvetlen környezetemnek. Mozgásban kell lennem, különben megzakkanok. Persze, tudom, mindenki úgy ismer, mint Garfield közvetlen leszármazottja, de lustálkodni csakis akkor élvezetes, ha úgy érzem, h megérdemlem. Ha azért teszem, mert éppen nincs jobb dolgom, munka közben, akkor az nem esik jól és haszontalannak érzem magam. Úgyh ezzel eggyel beljebb kerültem az önismereti ösvényen is. :) Ugyanakkor arra is ráébreszt, h légkondis irodában teperni heti 6 napban és belülről vágyni ki, a melegbe, a hideg sör mellé, olyasmi, amit otthon is lehetne csinálni és nem feltétlenül több ezer kilométerre a családtól és a barátokról. Amiért mi anno idejöttünk, az már ugye egy jó ideje megszűnt és azóta nem akadt más jobb lehetőség az utunkba, igaz nem is kerestünk eszeveszetten. Aminek persze, oka van, tudatosan és tudattalan szinteken is. Kambodzsa egy hihetetlen élmény és nagyon szerencsésnek érzem magam, h itt lehetek. Szeretem. Fogalmam sincs, h milyen lesz nélküle. Most még itt vagyok, benne élek, minden olyan kézenfekvő. De biztos vagyok benne, h majd a távolból nagyon fog hiányozni és vissza fogok vágyni olykor-olykor. Mert a munka nem a szívem csücske és volt pár kellemetlen élményünk, de talán pont ettől lesz olyan mély a kapcsolatunk ezzel az országgal. Mert nem volt felhőtlen és cukormázas, hanem nagyon is megütött az ittlét. Megtapasztaltam milyen a burkon kívül élni. Szerintem, nagyon emberire sikeredett ez a történet, bár továbbra is tartom, h szerencsések vagyunk, h mindenből jól tudtunk kijönni.

A pre-nosztalgikus hangulat csakis annak köszönhető és valószínűleg sejtitek is, mert eldöntöttük, h hazaköltözünk. Hosszú távra sosem terveztünk Kambodzsával és úgy hozta a sors, h most másnak van itt az ideje. Magyarországnak. Biztos sokan bénának fogtok tartani, h most, mikor mindenki rohan el ebből az országból, mi éppen visszaköltözünk. Sebaj! Valakinek biztosítania kell a megfelelő létszámot... :)

Mikor decemberben otthon voltunk és meglátogattam a munkahelyem (ahonnan fizetés nélküli szabadság jogcímén vagyok távol lassan egy éve), akkor a főnökeimmel történt beszélgetés során kiderült, h van egy pozíció nyitva, ami engem érdekelne. Pontosabban, amikor még asszisztensként dolgoztam, mindig ilyesmi irányba képzeltem el az előremenetelem és ez most  beérett. Amikor ez szóba került, mi még, MAnnal Nyugat-Európában képzeltük el magunkat, úgyh annyira komolyan nem gondolkodtam el rajta. De aztán beszélgettünk, beszélgettünk a terveinkről, a vágyainkról és rájöttünk, h most hazavágyunk. Ennek van itt az ideje. Úgyh adunk neki egy esélyt és meglátjuk! :)

Amint megkaptam a megerősítést otthonról, felmondtunk az utazási irodában. Elég vicces helyzet állt elő. Mikor MAn szólt a főnöknek, h szeretnénk beszélni vele, ő nagyon megörült, nem sejtve, h mi van a háttérben és kitalálta, h oké, akkor menjenek el kettesben a fiúk sörözni, amolyan kanbuliként. Fogtuk a fejünket, h ebből hogy fogunk jól kijönni. De ő kitartott amellett, h nekem ott nincs helyem...Erre az ő ex vagy éppen jelenlegi barátnője (már nem tudom követni) kitalálta, h szuper, akkor mi, lányok is elmegyünk iszogatni valahova. Na bummm...Arról szó sem lehetett, h vegyesen üljünk le. Beletörődve a helyzetbe, megegyeztünk, h akkor mindenki a maga "párjánál" mond fel (én a barátnővel dolgozom többet a mozi és a marketing kapcsán). Napközben a csajszi már elkezdett viccelődni, h "hehe, ugye nem azért akartok beszélni velünk, mert elmentek? hehe". Válaszom: kényszeredett mosoly és a feladatszortírozás közben "Ööö, a névjegykártya készíttetés nekem és MAn-nak annyira nem is prioritás, ráérünk...eddig is megvoltunk nélküle...". Este kiválasztottunk a város két végében lévő vendéglátóipari egységet és a  függöny felgördült. Nem tudom, mi volt MAn módszere, de én a következőképpen készítettem elő a gördülékenyebben kommunikáció menetét: rábeszéltem a partnerem, h nekünk most jégermacira (Jagermeister) van szükségünk. Örült neki, mert még nem próbálta, én meg azért, mert így talán én is könnyebben hozom elő a témát, ő pedig könnyen fogadja. Úgyh jégermaci le, felmondás ki. Jól fogadta a csajszi, teljesen megértő volt és ahogy tapasztaltam később, a főnök is. Ezen is túlvoltunk. Március 1-ig maradunk a cégnél, utána kicsit utazgatunk Kambodzsában, aztán hazacuccolunk. És véget ér a nagy kaland.  :) Nem könnyű, egyik szemem sír, a másik nevet.

Az élet fintora, h mikor már eldöntöttük, h hazamegyünk, akkor kezd a társasági életünk Siem Reap-ban életre kelni. Van az amerikai család, akikkel hetente legalább kétszer összefutunk (chimichanga klub mangó margaritával a mexikói étteremben). Nagyon szeretünk velük lenni, mindig jókedvűek és nagyokat tudunk nevetni együtt. Annak ellenére, h legalább 30 évvel idősebbek a szülők, írtó jókat lehet velük beszélgetni, jók a meglátásaik és egyáltalán nem érezni a korkülönbséget. Elég lazák, nagyon!! :) A lányukkal, aki 18 éves, érdekes módon kevésbé boldogulunk, de neki is megvan a maga világa, a khmer barátjával és társaságával. Bár ő kapcsolódik egy másik kialakulóban lévő társaságba is. A karácsonyi bulijukon ismerkedtem meg azzal a párral, akiket később szilveszterkor is meghívtunk magunkhoz, a fülöp szigeteki-belga párosítás. A lánnyal elég hamar egy hullámhosszra kerültünk és megbeszéltük, h össze kell hoznunk egy csajos bulit, amit korábban már a 18 éves amcsi csajszival is pedzegettünk. Jövő héten lesz a második ilyen lányos buli. Az első mondjuk elég nyugisra sikeredett, csak vacsoráztunk és beszélgettünk, de jó volt. Végre, kicsit leszakadhattam MAnról és volt külön kis élményem = csacsogás pasikról, könyvekről, az élet nagy női kérdéseiről. Ez már nagyon hiányzott.

És persze, hogyan is hagyhatnám ki a kis magyar kolóniát! :) Akikkel megbeszélhetjük az otthon folyamatban lévő változásokat és akikkel együtt kerekedhetünk fel Bangkokba, h nyilatkozzunk bizonyos kérdésekben. :) Bár ő értük annyira nem fáj a szívem, mert kb. egy időben indulunk haza és remélem, h otthon ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, csak kicsit drágább sörárak mellett. Annával, Boca barátnőjével megbeszéltük, h addig is, megtanítjuk egymást egy-egy új nyelvre. Előre szólok, h nem olvastátok mellé, én a franciában segítek majd neki, ő pedig a spanyolban nekem. :) Rá kellett beszélnie, ez igényelt egy kis időt, de végülis a kezdetekben még tudok segíteni, azzal nincs gondom...csak ha valóban meg kell szólalnom és összefüggő mondatokat kreálnom. Bár ki tudja, talán  ez is segít abban, h leküzdjem a "nem tudok beszélni franciául, pedig tizenvalahányéve tanulom" félelmem.

Amit mindig nagyon szeretek a kambolétben, azok az átutazók. Ez biztosan nagyon fog hiányozni. Amikor megkeresnek otthonról magyarok, h Kambodzsába jönnek látogatóba és adjunk tanácsot, h mire készüljenek Ez mindig olyan jó. Segíteni megtervezni az útvonalat, találkozni velük, beszélgetni, hallgatni a történeteiket. Olyan színkavalkádot kaptunk ezzel mindig otthonról, ami űrt hagy majd maga után. Sokszor megfordult már a fejemben, h lehet, h kéne itt csinálni vmi infópontot Kambodzsába érkező magyarok részére. :) Persze, ez is egy olyan dolog, h addig jó amgí szívből csinálja az ember és nem megélhetősből. Az már nem lenne ugyanaz. 

Na de elég volt a temetésből...még itt vagyunk!!! Ébresztő! Van még hátra egy hónap munka és aztán két hét csavargás! Nagyon nagyon várom már!!! :)