Úticél: Kambodzsa I. rész - hangolódás

Rám nézve kínos, de valahogy ritkán kerül sor arra, h a blogomban megemlítsem, h mennyi átutazóval találkozunk itt. Nem, nem a külföldiekre gondolok, hanem szép kis hazánkból a világ eme tájára is kíváncsi kalandorokra. Általában, még otthonról felveszik velünk a kapcsolatot és beszéljük meg, h hogyan érdemes készülni Kambodzsára. Ha hiszitek, ha nem, de elég sokan vannak, szinte már kezdetektől. Ha azt mondanám, h minden hónapban egy magyar erre téved, nem állnék messze a valóságtól. Emiatt is gondoltam azt, h összeállítom egy vagy több bejegyzésben mindazt, amit érdemes tudnia azoknak, akik szeretnének ideutazni vagy ezzel buzdítani mindenkit arra, h tessék jönni! Félre lehet tenni minden előítéletet ezzel az országgal szemben. Nem kell megrettenni a múlttól. Ők is azon dolgoznak, h lezárják és az embereknek ne csak Pol Pot és a polgárháborús Kambodzsa jusson eszükbe elsőre, ha ránéznek Dél-Kelet Ázsia térképére. Manapság ez már egy békés és biztonságos ország, nincs több bűneset turistákkal szemben, mint bárhol máshol (őszintén szólva én még nem is hallottam ilyesmiről, ez csupán feltételezés). Ami meg az aknákat illeti, a legtöbb területet megtisztították. Ha van is valahol még aknaveszély, az biztos, h eldugott terület, ahova fehér ember nem jár.  A nagyvárosokban van folyóvíz (meleg is a szálláshelyeken), áram, boltok nyugati termékekkel, internet, sot KFC is! Tehát nem a világ végéről beszélünk. Az emberek pedig zabálnivalók! Mosolyognak, kedvesek, segítőkészek, viccesek és érdeklődőek. Ez még nem Thaiföld. Ahogy annak lennie kell, itt is megpróbálnak minél jobban lehúzni egy turistát, de szerintem mindenki, aki már itt járt, elmondhatja, h a legédesebb és cukibb módon teszik, ráadásul nem is olyan mértékben, mint a szomszéd országban. Az pedig már rajtad múlik, h mennyire hagyod magad...Imádom a rugalmasságot, ami bennük van. Itt még tényleg Te vagy az első és ha az étterem közepén akarsz egy tíz fős asztalt, úgy, h a pincérek alig férnek el melletted, ők megcsinálják és nem kérdőjelezik meg. Ha egy ételben az étlapon nem tetszik vmi, szó nélkül kicserélik arra, amit szeretnél és ritkán számolnak fel ezért többet. Ha többször visszamész egy helyre, megismernek, tudják, mit szeretsz, mit nem és nagyon hálásak. "I give you best price because you come back" - a szavajárásuk ilyenkor. A pincér lányok mindig alaposan megvizsgálnak és édesen összesúgnak, h mi tetszik nekik az adott külföldin. De ezt olyan kis huncutul teszik, h nem tudsz haragudni rájuk, vagy kínosan érezni magad, h figyelnek. Persze, szegény ország és sok a kéregető, de ezt el kell fogadni. Te döntöd el, h adsz-e pénzt vagy sem vagy csak elbeszélgetsz velük, meghívod őket egy italra. Mindegyikért hálásak és akár pár jó sztorit is hallhatsz. Ami az angolságukat illeti...Nos, öhöm...van még mit tanulniuk. Mélyenszántó, filozofikus beszélgetéseket nehéz összehozni, bár az sem kizárt. Mindent többször el kell magyarázni, elég felületes a tudásuk, a megszokott frázisokat értik és mondják. Ha azon túl mondasz vmit, akkor megakad a fogaskerék és pár percnyi kézzel lábbal, szóval magyarázás következik. Activity-ben gyakorlottak előnyben! :) A tuktukosokat nem szabad összetéveszteni az otthoni taxisokkal. Nincs beépített, se a szélvédőre cuffantott GPS, úgyh koordinátákkal kár készülni. Ha egy ismertebb helyen szállsz meg, akkor nincs gond, ha nem, akkor érdemes vmi jellegzetességet kiszúrni a közelben vagy egy nagyobb szállodát és azt mondani a tuktukosnak. Ja igen, utcanevek itten nem nagyon vannak, ha előfordul, akkor a sofőr úgy sem fogja tudni. Kivéve a főutakat. Ha többször megkérdezed, h érti-e, amit mondasz és ő bólógat, ne tévesszen meg, ha lövése sincs, akkor is ezt fogja tenni és elindul vmerre. Nem mondanak nemet. Ha az étteremben elfogyott egy hozzávaló, ahhoz amit kérsz, pl. banánshake, akkor az egyik pincér szépen elcsattog a piacra vagy a szomszéd étterembe és hoz egy fürt banánt. Ennyi. Az élet szépségei! :) Nem mondom, vannak nehézségek, de ezek egyben nagy élmények is. Ilyenkor mindig ráébred arra az ember, h milyen jó dolga van otthon. :) Nincs értetlenkedés, ilyen nagy mértékben legalábbis, állandó alkudozás, nem hallod folyamatosan, h "Hey lady, tuktuk?", "Want massage?" vagy "Hey Lady, buy something!". Tud nyűg is lenni végigmenni az utcán. Ugyanakkor kihagyhatatlan élmény. Hihetetlen módon kitágul a világ és rengeteg új dolgot látsz és tapasztalsz meg. Minél jobban kimész a városból, annál jobban emberközelibb minden, a szó szoros értelemben. A falvakban az emberek tartózkodóak, de kedvesek, ott már nincs lehúzás, csak nyugi. Én mindenképpen azt mondom, h ha vki 3 napra vagy annál többre jön, akkor mozduljon ki Siem Reapból és pláne Angkorból. Kell egy kis szünet és látni azt, h hogyan élnek a mesterművet építők leszármazottai. Gyönyörű képeket lehet készíteni, az emberek hagyják magukat lefényképezni (bár az ázsiai módi, h "victory" jelet mutatnak ilyenkor, sajnos már a legeldugottabb vidékre is elért). És látni kell, h mi is az a "máshogy élnek" igazán, villany, víz nélkül. Érdemes ellátogatni egy helyi piacra, sétálni, nézelődni. Az a velejárója, h megbámulnak majd mindenhol, ezzel számolni kell.

Annyi mindent tudnék még írni! Ráadásul nem is úgy sikerült ez a bejegyzés, ahogy szerettem volna, pontonként végigmenni a felkészülés részein. Végül úgy döntöttem, h ez lesz a kedvcsináló, remélem, elérem a célom! :) Soha az életben nem gondoltam volna, h ÉN, egy finnyás, válogatós kis liba, egyszer arról fogok blogot írni, h milyen Kambodzsában élni és arra fogok buzdítani mindenkit, h ne hagyják ki és ne csak Thaiföldre izguljanak rá, mert az már lerágott csont. Még mindig hihetetlen sokszor, h itt vok. DE, ez is bizonyíték arra, h érdemes felvenni ezt az országot is az úti célok listájára, ha egy ilyen lány is így meg tudta szeretni, mint én. Mert akkor kell itt lennie vminek, ami ennyire megfogja az embereket. Nem szeretném a saját szerepem túlértékelni, de nem csak én vok ezzel így. Eddig még nem hallottam olyat senkitől, aki itt lett volna, h ne azt tervezné, h mikor jön vissza. Nekem sem sikerült még megfogalmaznom magamnak, h mi az, ami ennyire rabul ejtő, nem is tudom, h lehet-e. Gyertek minél többen és segítsetek megfejteni a rejtélyt! :D

(A következő bejegyzésben már lesznek valóban hasznos, segítő tanácsok is, ígérem! :) )

A BULI

Hűűűű…úúúúúú….haaaaaaa!!!! Ez a rövid és tömör véleményem a szilveszterről Siem Reap-ban! Életem egyik legjobb bulija volt! Hihetetlen nagy élmény volt, és ha az előző bejegyzésemben azt írtam, h a karácsonyhoz hozzátartozik a hideg, a hó és a család, tehát otthon kell tölteni, akkor most azt mondom, h a szilveszter = meleg, rövid gatya, hideg pia! Utalhattok, de ez az igazi!!! Otthon is nagyon jó bulik vannak és fergeteges lehet a szilveszter, de ez az igazi!!!! Na jó, abbahagyom az ömlengést, bár nem garantálom, h ne bukna még ki belőlem a későbbiek során...

31-én is dolgoztunk, ahogy szorgos hangyákhoz illik. Egész nap alig vártam, h este legyen és készülődjünk a bulira. Meghívtunk pár barátot, h „bemelegítésképpen” beavassuk őket a pálinkaivás rejtelmeibe. Sajnos, magyar barátaink mind elutaztak (Ádám dél-kelet ázsiai felfedezőkörútra, Boca és párja, Anna pedig Vietnamba), úgyh nem volt meg a támogató apparátus és hiányuktól folyamatosan küszködve nélkülük próbáltunk boldogulni eme nemes feladat végrehajtásában. :) 11-n próbáltunk meg a 30 nm-n hangolódni. Nagyon jó volt! A társaság, lényegében, hasonló összetételű volt, mint karácsonykor: az amerikai házaspár, akik akkor a házigazdák voltak, lányuk és khmer barátja, az ő new yorki barátaik, MAn volt kollégája (a tolmács) és egy új barát-pár fülöp szigeteki-belga összetételben. Ami pedig a bemelegítés részét illet: a pálinka egyöntetű sikert aratott, senkinek nem kellett kétszer mondani, h igyon még egyet belőle! A legrosszabb a dologban az volt, h csak egy üvegünk volt. ;) Nagyon dicsérték a libamájast is, amit tunkolósnak készítettünk ki (sós kekszféleséggel). Majd jött az Unicum! Ez a kör kevésbé volt népszerű, de mindenki tisztességesen legyűrte, gondolom a kedvünkért. A grimaszokat azért megérte volna megörökíteni! :)

Hangolódás közben

Miután mindenki átesett a beavatáson, nekiindultunk az estének. Sejtettem, h sokan lesznek a belvárosban, mégis meglepetésként ért, amit láttam. A Pub Street, az utca, ahol végig csak éttermek sorakoznak, tele volt emberrel, egy tűt nem lehetett leejteni. Hatalmas hangfalak tornyosultak a tömeg fölé és tombolt a zene. Hihetetlen nagy hangulat volt! Még hihetetlenebb arcokkal! Sokan aggattak magukra vmiféle díszítést, vagy jelmezt. 

(Bocsi az el nem fordított képekért, de a Blogger nem engedelmeskedik és nem hajlandó állított képeket betölteni a blogba, úgyh egy kis nyaktorna következik...)

Ugyanez az utca egy hétköznapon...

 Ami a legjobban tetszett, h nem csak barang-ok voltak a tömegben, hanem khmerek is vegyesen, az utcagyerekektől kezdve az éttermek felszolgálójáig. Hatalmas érzés volt a tömeg közepén táncolni. Mindenki vidám volt, barátságos és együtt bulizott ismerős és ismeretlen. Nagyon nehéz és szinte lehetetlen leírni a hangulatot. Tény, h kívülről nézve egy sima utcabál az egész, de mégsem az a szokásos. Lehet, h csak azért volt nekem ez ekkora élmény, mert életemben először szilvesztereztem külföldön, ráadásul meleg éghajlaton, és szinte egy álom valósult meg ezzel. Fergeteges volt! Igaz, a visszaszámlálást eléggé elmaszatolták és csak az tűnt fel, h a DJ motyorászik vmit, majd hirtelen mindenki elkezd ujjongani. Akkor sejtettük, h ez lehet a „pillanat”, úgyh a mi társaságunkban is mindenki gyorsan elkezdett örülni, összeborulni. Ezután mindenki visszarázódott tánc üzemmódba és ropta, amíg bírta. A mi elemeink kb. hajnali 3 körül kezdtek merülni, úgyh elindultunk haza, koszos, összetaposott lábbal, de vidáman, magunk mögött hagyva a javában bulizó tömeget…ilyet szeretnék még még még!!! :)

Pillantok&Arcok válogatás 

Egy kétméteres pasi új sörtárolóra talált...

 

Vidám csajok (a kezükben a pitcher=bödön található, pohárból inni snassz, pláne ilyen alkalomból!)

 

Annyira édes pofija volt ennek a csoki csajszinak!

 

Menő csávó igazi buliszerkóban

MAn és a törzshelyünk pincércsajszijai (zárás után ők is kivették a részük a buliból)

Csak, h lássátok még van közünk egymáshoz... ;)

Így nézett ki a lábunk a végére

Az abszolút kedvenc, Boldog Új Évet! :)

„Kis Karácsony, nagy Karácsony kisült-e már a…..lazacos pizzám”

Életem első családtól távol hó és hideg-mentes Karácsonyát töltöttem Siem Reap-ban. Magyarul még sosem éltem meg ezt a tipikusan téli ünnepet melegebb éghajlaton. Szerintem senkit nem lep meg, ha azt mondom, h nem voltunk túlcsordulva a karácsonyi hangulattól. Ráadásul 24-én dolgoztunk is. Ha nem lett volna mindenhol ott az ünnepre utaló díszítés, akkor fel sem tűnt volna, h ez a nap más, mint a többi. Ezen a munkahelyen nem ünnepeljük sem a helyi, sem a külföldi nagy napokat. Mivel elég sok nemzet képviselteti magát az irodában elég nagy kavarodás lenne belőle, de akkor is picit, olyan „idegen” az egész. Hogy mindezt ellensúlyozzam, igyekeztem mini kis lakásunkat a lehetőségekhez képest karácsonyivá varázsolni. Hoztam otthonról díszeket meg piros boaszerűséget és ahova tudtam, aggattam belőlük. Ennek köszönhetően az összes kisebb, nagyobb ajtó nyitásakor csilingel/koppan vmi és a tévénk is piros keretet kapott. Szerettünk volna venni egy kisebb mű fát is, de végül lemondtunk róla. Szemtelenül sokat kérnek a legcsenevészebb-ritkásabb darabért is, úgyh eldöntöttük, h a karácsony nem a fán múlik. Helyette vettünk cuki piros mikulás sapkákat, amiknek világít az eleje, eltérve a hagyományoktól, talán újat teremtve. :) Szentestére menünek lazacot terveztünk, mivel mindkettőnk családjában évek óta ez kerül az asztalra. Előre összefutott a nyál a szánkban, ahogy végiggondoltuk, h mit készítünk még mellé. Tartott ez egészen addig, amíg meg nem láttuk a boltban, h mennyibe is kerül egy icipici szeletke az áhított alapanyagból. Hmm…gondoltunk egyet és azzal a lendülettel ki is fordultunk. Hazamentünk és rendeltünk egy lazacos pizzát. Egyszerű és nagyszerű! Munka sincs vele! De mégis van benne vmi, ami otthon is szokott lenni. Bontottunk egy finom fehér bort és jó hangosan hallgattuk a karácsonyi dalgyűjteményünket, közben szemezgetve a legjobb jézuskás sztorikból. Később skype-on becsatlakoztunk a családi előkészületekbe is, sajnálva, h nem lehetséges a képen túl az illatokat is átküldeni a fejhallgatón. Majd jött a várva várt ajándékozás! MAn egy Angkor-ról szóló könyvet kapott tőlem, amiben a templomokról a századelőn készített képek vannak. Nagyon szép válogatás, díszkötésben. Ami pedig mutatja, h mennyire egy rugóra jár az eszünk, én is könyvet kaptam: Fejős Éva – Cuba Libre és mini testpermet készletet finom gyümölcsös illatokban. Nagyon örültem a könyvnek, mert meg akartam venni otthon, de végül nem volt rá időm és MAn erről ráadásul nem is tudott, ő csak azért vette meg nekem, mert ahogy olvasta az ajánlót úgy érezte, h hasonló a stílusom az írónőéhez (ihlet-buzdításnak szánta).

Boldog Karácsonyt! :)

Másnap az amerikai barátainkhoz voltunk hivatalosak egy kis ünneplésre. Nagyon jól jött ki a program, mert, természetesen az igazi családunk nem pótolható, de az, h egy nagyobb társaság részesei lehettünk növelte bennünk is a karácsonyi hangulatot és elvonta a figyelmet az otthon hiányáról.  Elég vegyes kis társaság gyűlt össze, khmerek és fehérek vegyesen. Volt rengeteg kaja, pia és érzékelhetően mindenki nagyon jól érezte magát. Főztünk paprikás krumplit és teljesen odavoltak érte, főleg, h kolbászt ehettek, itt ez ismeretlen jelenség. Már az illatától is teljesen el voltak ragadtatva, hát még, amikor megkóstolták! :) MAn-é a dicsőség, ő volt a chef. Számomra a kéksajtos-gombás polenta volt a csúcs, természetesen a paprikás krumplin felül! :)

Fincsi...paprikás krumpli MAn módra

A társaság (össze-vissza és rendezetten)

 Őszintén szólva, nem bántam, h ilyen enyhe időjárási viszonyok közepette töltöttük a karácsonyt, de az tagadhatatlan, h vannak alap elemek, amik megadják a hangulatot és a jó idővel ezek alapból ütik egymást. Így ha tetszik nekem, ha nem, otthon az igazi. De jó volt kipróbálni, h milyen a megszokottól eltérő környezetben tölteni egy ilyen nagy ünnepet. Igaz, nem volt fa és különleges menü, de mellette ott voltunk mi ketten és amennyire tudtuk, szerintem, kihoztuk a legjobbat a Karácsonyból, minden görcsöléstől és erőltetett kiegészítőtől mentesen. Jó volt ez így és kész! :)

Siem Reap-Budapest-Siem Reap_bővített verzió

A készülődés és a repülőút hazafelé nagy várakozással és tervezéssel telt. Nem maradt el, természetesen, a jól bevált listagyártás. Az ajándékokról, amiket haza szeretnék vinni, arról, h kikkel szeretnék találkozni, milyen orvosokat kell meglátogatnom, miket szeretnék otthon csinálni. Jó szokásomhoz híven nem számoltam az ’ember tervez, isten végez’ faktorral. Ezúttal sem. Megérkezni nagyon jó volt! A család lufival, csokival és nagy nagy ölelésekkel felszerelkezve várt minket. A reptéren kívül pedig kellemes, szinte tavaszias idő fogadott bennünket, még kabátot sem kellett felvenni. Az összcsaládi (MAn+Teszti) üdvözlő vacsora is fantasztikusan telt. Ahogy annak lennie kell, telezabáltam magam minden finomsággal, amikre most részletesebben nem is térnék ki, úgy is mindannyian tudjátok már, h mi volt a menü. Itt még megvolt bennem az, h hazajöttem. De másnaptól szinte nem is volt már „más” otthon lenni. Nem éreztem az elmúlt 9 hónap Kambodzsát. Akár másnap mehettem volna dolgozni is, olyan érzésem volt, mintha ugyanonnan tudnám folytatni, mint, ahol abbahagytam: vízumigénylés, pályázatok előkészítése, autórendelés, szállásfoglalás, rohangálás. Minden olyan volt, mint régen. És közben mégsem. Mert a lakásom ki van adva, a ruháim, könyveim és minden egyéb apróságom dobozhalmokban áll Nővérem alagsorában. Unokaöcsém sulis lett, Uncsihugom gimibe jár. Több barátnőm is férjhez ment, van, aki már babát is pottyantott. Én beleszagoltam Ázsiába, Ausztráliába és mindezek ellenére, önmagamban semmit nem éreztem, csak a lelki kimerültséget. Nehéz volt válaszolni a ’Milyen Kambodzsában élni?’ és ’Hogy érzitek magatokat ott, a világ végén?’ kérdésekre. Úgy éreztem, h sokkal erősebbek bennem a negatív élmények és engedem, h elfedjék a sok jót, ami történt velünk. Bántott, h ezt adom át, de bármennyire is próbáltam harcolni az érzéssel, nem tudtam leplezni. Nagyon vágytam volna a feltöltődésre, bíztam benne, h otthon megerősödök picit, de nem sikerült.

Ami erőt adott, h nagyon jó volt ismerős arcokat látni! Azon túl, h együtt lehettem a családommal az, h olyan emberekkel találkozhattam, akik ismernek, nagyon sokat adott. Köszönöm mindenkinek a szeretetteljes fogadtatást! Tudom, h, ha nem olyan sok a 9 hónap, de nem voltam vmi jó kapcsolattartó, és mégis mindenkivel ugyanonnan tudtam folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Ez olyan megnyugtató volt! A munkahelyemen is, igaz a szemüveg és a rövid haj ellenére elsőre nem mindenkinek sikerült beazonosítania, de hihetetlenül sok pozitív energiát kaptam és nem felejtettek el! Nem is hittem el! :) Olyan jó volt megölelni a barátokat, velük lenni, akár csak hallgatni és nézni őket. Emlékszem, volt egy pillanat, h csak ültem egy társaságban, ugratták egymást a delikvensek, dőltem a röhögéstől és annyira jól éreztem magam! Csak úgy jó volt benne lenni, abban a hétköznapi pillanatban, azokkal, akiket szeretek! Bevallom, nem is nagyon volt kedvem Kambodzsáról mesélni, sokkal jobban érdekelt, mi van a többiekkel. (Igaz, ha kérdeztek, azért tudtam nem éppen dióhéjban válaszolni :))

Ami még árnyékot vetett az otthon-létre, h sikerült megint betegeskednem. Igaz, kizárólag magamnak köszönhetem, h a metróra rohanás közben megcsúsztam egy vizes lépcsőn és leszáguldottam pár fokot, természetesen seggel előre… Sosem felejtem el a pillanatot, ahogy esem ’bum-bum-bum’ és megijedek a felismeréstől, h nem tudok megállni. Azt az arcot megnéztem volna! :) Végül elfogyott a lendület, landoltam és megkönnyebbüléssel konstatáltam, h én voltam a sereghajtó a villamosról a metró felé letódult csordában, így a közönségem sem volt nagy. Esetleg 1-2-3-4-5-6 bamba ellenőr és már a végeredményt észlelő előttem rohanó gyalogosok, akik a helyzetet felismerve gyorsan a segítségemre siettek. Persze én, nem kértem ebből és gyorsan felpattantam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne seggre vágódni. Na jó, nem untatok senkit a részletekkel, legyen elég annyi, h fájt. Nagyon!  :) Másnap a sebészeten, a röntgen ellenére nem észleltek törést. Megnyugodtam, h ekkora esés után is egyben vok és milyen egy kemény csaj vok. Reménykedtem, h pár nap és újra ugrándozhatok és az 5 nappal későbbi 12 órás repülőútra majd 8 órás buszozásra rendben leszek. A szervezetem viszont mást jelzett. Az első estétől kezdve minden délután és este lázas voltam. Így a programokkal és kis listahegyemmel sem tudtam haladni, valamint kiélvezni sem az otthon töltött időt, rendesen. Végül az indulás előtti estén, az ügyeleten kötöttünk ki, ahol egy alaposabb orvos megállapította, h a farok csontom eltörött. Juppi…Másnap reggel a család speckó "bili" ülőpárnáért rohangált nekem…. Most észlelem csak, h nagyon leragadtam a témánál, holott az előző bejegyzésemben igyekeztem röviden leírni az otthon történteket és a visszautat. A lényeg, a lényeg, h rendben megérkeztünk Siem Reap-ba. A popsim is túlélte a megrázkódtatásokat. :)

 

Hogy milyen volt újra Kambodzsában lenni? Most mondjam azt, h mintha el sem mentünk volna? Jajj, lehet, h vmi osztott személyiség vok! Viszonylag hamar visszarázódtunk a megszokott kerékvágásba: este barátok, fincsi kajálások, nehézkes reggeli felkelés, minimális munkakedvvel. Pár dolog változott a városban, ahogy annak lennie kell. Ez itt Ázsia, van munkaerő bőven, gyorsan épülnek az utak, a házak és az újabb szállodák, egy hónap, sok idő. 

Lelkileg is jó újra itt lenni. Most valahogy könnyebb. Úgy érzem, kezdem elengedni azokat a negatív terheket, amiket oda-vissza hurcoltam magammal. Végül is, itt keletkeztek, talán itt is szünnek meg! :)

Ami nagyon, de nagyon furcsa volt, h a szokásos bevásárló központ előtt egy hatalmas, csiricsáré, műfenyőfa áll és bent angol karácsonyi dalokat játszanak. Brrr…bizarr! Egy bolt előtt, egymás mellett sorakoznak a különböző méretű megvásárolható mű karácsonyfák. Hogy hűek legyenek önmagukhoz a khmerek, nem csak zöld színben, hanem ezüst, arany, piros és most kapaszkodjatok meg… rikító rózsaszínben is! Díszek minden mennyiségben, a lehető legaranyozottabb változatban, rajta még műhóval, piros masnival, mikulás jelmez szakállal, szarvas agancsok és minden giccs, amit csak ki tudnak találni, a lehető leggagyibb változatban. Fogtuk a fejünket. Minden magára vmit is adó szálloda, étterem, bolt feldíszített vmit karácsonyi hangulatra: pálmafát, maya piramist, szökőkutat. A lényeg, h az ide érkező nyugati érezze, h nem veszik semmibe az ő ünnepeit. Az egyik étteremben (mexikói) keresztény khmerek (!) karácsonyi dalokat énekeltek gitár kísérettel és így próbáltak meg adományokat gyűjteni tőlünk, ott vacsorázóktól. Nem igazán tértünk magunkhoz, mikor az orrunk alá dugtak egy díszcsomagolással ellátott dobozt, középen keskeny lukkal, h ez mire szolgál. Majdnem azt hittük, h mi kapjuk… A fő utcán, a Pub streen-en, a legtöbb boltban, masszázs helyen a kiszolgálók és alkalmazottak cuki mikulás sapiban feszítenek. A tuktuk sofőrök sem maradnak le…belezavarodva a sok ’barang’ ünnepbe, de maximális jó szándéktól vezérelve, ők már mindenkinek ’Happy New Year’-t kívánnak… Mi lesz itt Szilveszterkor? :)

Morzsák az elmúlt 1 hónapból

(November 14.)

Utazás előtti para.

Gyomorrontás megfázással kombinálva.

Munka utolsó este 9ig, hajtépés, h nincs még minden családtagomnak ajándéka. 

Night Market őrület.

Az utazás napján gyönyörködés a siem reap-i repülőtérben és érzékeny búcsú a jó időtől.

Villámlátogatás Kuala Lumpurban, puszi a Petronas tornyoknak.

Kairóban 7 óra várakozás közben szájtátás a piramisok tövében, gyors "helló" a Szfinxnek.

Budapesten pedig végre könnyes-lufis-túrórudis családi összeborulás. 

Húsleves. Rakott krumpli. Részeg szelet. Nyaaammmiiiii....

Hivatalosan is kezdetét veszi a MAn-Teszti 2010-s roadshow (Zuzi bnőm után szabadon).

Érd - Családnyomorgatás. Téli ruhatár újrafelfedezése és a felismerés, h az életem 33 dobozból áll. 

Ungvár - Örömteli találkozás a rokonsággal és elképedés, h zabálnivaló keresztfiam és cukorfalat bátyja nem csak nagyot nőtt, de a csintalanságért sem kell a szomszédba kopogtatniuk.

Záhonynál határátkelési bonyodalmak, visszafordítás, hosszú órákon át sorban állás. 

Pécs - egyre téliesebb idő és nagy városújrafeldező séták a szüleimmel (A Széchenyi tér szuper lett!!). MAn bevezetése a Teszti családba. 

Sárvár - expressz-wellness Nővéremmel és Sógorral.

Bakony & Balaton-felvidék - Autókázás a gyönyörű magyar havas tájakon. Teszti bevezetése a MAn családba.

Budapest - egyik orvostól a másikig, munkahelylátogatás, barátok körbeölelgetése, élménybeszámolás. Közben egyre nagyobb hideg és hó - pfuj! 

Árpád hídnál rohanó Teszti és csúszós Lépcső közti kapcsolat elmélyítése. Eredmény: popókékülés.  

Másnap sebészet: "nincs semmi baj, kenegesse csak Fastum géllel". 

Napokig láz és nyűgösség. 

Programok limitálása, ágyban fekvés maximalizálása. 

Utolsó este család és ügyelet. Mégiscsak törött az a farokcsont. 

Másnap 11 óra repülés. Sajgó popsival és egy kör alakú "bili" párnával alvás-nyüglődés. 

Kairó - pokróc-morcos, segíteni-nem-hajlandó reptéri alkalmazottak. Tele a járat, nem tudják megoldani, h sérült hátsóm kényelmes helyre tudjon ülni.

Bangkok vízumügyintézés - "ha nincs retúr jegy, nem engedhetünk be senkit Thaiföldre". 5 órás ámokfutás a reptér egyik végéből a másikba, egyre sajgóbb popsival, megoldáskeresés, mert hogy nekünk nem volt olyasmink, mint retúr jegy, ami bizonyítja, h elhagyjuk a mosolymentes thai országot. Végül kedvesebb vízumügyintézővel egyezkedés és szabadulás. 

Elgyötörten sikerül egy borzalmas szálláson kikötnünk. 

Másnap új hely keresése. 

Modern, tiszta, szép szállás ugyanannyiért, mint az előző lepukkant, koszos, büdös. 

Fél napos buszjegyintézés bangkoki ismerkedéssel vegyítve. 

Másnap buszút a kambodzsai határra és onnan taxi Siem Reap-ba. 

Visszaérkezés!!!!! 

Irány az indiai étterem.

Utána a jól megérdemelt vízszint!!!!!! :)

(December 15.)

Egy hosszú nap

Szombat. Az egyetlen teljes nap, amikor egyikünk sem dolgozik és esélyünk van egy kis Angkor túrára vagy egyéb szabadidős tevékenységre. Így szombat reggel sorravettük, h mi az, amit még nem láttunk a környéken és viszonylag kis időbefektetéssel meglátogathatnánk. Tudtuk, h délután egy nagyobb csapat magyar barát érkezik hozzánk és addigra végeznünk kell. Én támogattam volna, h aludjunk még egy kicsit, megint sikerült úgy ébrednem, h igazából álmosabb voltam, mint mikor lefeküdtem, de reménykedve, h majd ebéd után szundítok egyet, az aknamúzeum  meglátogatása mellett döntöttünk. Hónapok óta terveztük, h meg kellene néznünk.

 Eléggé beletrafáltunk, mert jóval messzebb volt mint, amire számítottunk. Csak odajutni vagy fél-háromnegyed óra volt, motorral. Persze, megérte. Elsőre elég bizarr látvány fogadott minket: a jegyárus bódéja aknaalakú. Nem is feltételeztük, h van benne vki, csak, amikor ránk rikkantott, h ne menjünk be jegy nélkül, ugrottunk egyet mindketten meglepetésünkben, h ott van vki. A kerítés és a bevezető út is régi rakétákkal volt kirakva. Már akkor elkezdett borsózni a hátam. Már korábban, a Fragments nevezetű bejegyzésemben, meséltem arról a katonáról (a neve Aki Ra), aki ex vörös khmer katonaként most aknákat távolít el a földből és azon dolgozik, h népe számára egy biztonságot ország legyen Kambodzsa. Ez az ő múzeuma.

 Mindenhol az őt ábrázoló képekbe botlottunk. Még egy kis videót is bemutattak a munkásságáról, ahogyan kutatnak az erdőkben rejtőző aknák után és hogy hogyan hatástalanítják azokat. Információs táblákon olvashattuk el a különböző háborús történeteit és mesélt a gyerekkoráról is. Szívszorongató. Ez a pasas 10 éves korában fogott először fegyvert (40 körül járhat most, de nem tudja pontosan, h mikor született). A szüleit 5 éves korában megölték. Gyerekként vörös khmer katona lett és, ami a leghátborzongatóbb, h számára a fegyverek csupán játékok voltak. Nem érezte a súlyát sem a bevetéseknek, sem annak, h úton útfélen aknákat tettek a földbe. Akkor ez védelmet és egyben élelemszerzési módot jelentett. A társaival, szabadidejükben, az éles fegyverekkel játszottak. A vörös khmerek engedték, h a nagy halom géppuska közül válogassanak a gyerekek és azt használják, amelyik szimpatikus (nem egy barátja vesztette életét hasonló játék közben). A gránátvető akkora volt, mint ő, mégis azt szerette a legjobban, mert a földön fekve kellett használni és nem állva, ami nagy gondot okozott volna, hiszen gyereksúlyánál fogva nehezen tudta a különböző fegyvereket megtartani. Háborúban nőtt fel, számára ez volt a természetes. Később átállt a vietnamiakhoz és a vörös khmerek ellen harcolt, majd az állami katonaság következett. Amikor a 90-s évek elején megérkeztek az ENSZ katonák, tőlük kapott további képzést. Az évek folyamán felismerte, amit gyerekként még nem látott, h a háború mekkora kárt tesz az országában és az emberekben. Először egyedül kezdte el az aknamentesítést, kihasználva előnyét, h tudja, hol kell keresni őket, majd szépen lassan kialakult az együttműködés más hasonló szervezetekkel. Ma már egy egységes, több szakértőből álló csapattal dolgozik. Volt, h egy óra alatt 36 aknát talált, egy nap alatt pedig közel 200-t. Úgy ér hozzá és vesz a kézébe egy szerkezetet, mint mi az almát hámozni. Ismeri az összes típust és, h hogyan kell ártalmatlanítani őket. Félelmetes. A múzeumban azokat az aknákat láthatjuk, amiket élete során megtalált.

 Ott álltam a hatástalanított szerkentyűkkel szemben és egyszerűen képtelen voltam felfogni, h  valaha mekkora erő lakozott bennük. Megtisztítva ártalmatlan vasdaraboknak tűntek.  Pedig hány gyerek és felnőtt szenved még mindig aknabalesetet Kambodzsában! Borzalmas. Minden tiszteletem ezé a katonáé. Példaértékű, amit tesz.

 Ez az igazi elismerés

Egy szobor használaton kívüli fegyverekből és aknákból

A nap többi része már könnyedebben telt. Hátunk mögött hagyva, de a szívünkben tárolva a látottakat, indultunk haza. Ebéd közben ért minket az sms, h a magyar csipet csapat már Siem Reap határában van és nemsokára megérkeznek. Az erőteljes kajakómához képest villámsebességgel összekaptuk magunkat  és már repített is minket Dzsonni moci a többiekhez. Nagy meglepetésünkre, a több napi repülés és több órás buszozás-autózás ellenére, mindenki nagyon aktív volt és ahogy megérkeztek bele is vetették magukat a siem reap-i életbe. Kikerekedett szemmel figyeltem ezt a kis csapatot. Én egész nap zombinak éreztem magam, pedig eleget aludtam. Ráadásul rendesen belecsaptak a lecsóba a kígyós, békás és egyéb ínyenc fogásokkal! Belevaló magyarok! ;) Elvittük őket piacolni is, majd apsara táncos előadásra is és csak ott jött el a pont, h elfáradtak és visszamentek a szállásra.
Mi, tudva, h az egyik kedvenc helyünkön éppen buli van, arrafelé vettük az irányt, a csapat még éberen maradt részével. Itt következett a nap meglepetése! Ahogy a kinti asztalnál üldögéltünk és beszélgettünk, egyszer csak figyelmesek lettünk egy ismerős arcra. MAn még mielőtt nekem leesett volna, h kit látok, már rájuk is köszönt, magyarul. Mondanom sem kell, h 3 kikerekedett szempár szegeződött nekünk. Bár mi sem voltunk kevésbé meglepve, h magyarokkal találkozunk véletlenül Siem Reap-ban! Ráadásul egyikőjük egy otthon közismert személyiség, akit nem sikerült elsőre felismernem. Le is ültek közénk és elindult a kölcsönös kérdezgetés.  Végtelenül szimpatikusak és közvetlenek voltak. Érdekes volt hallgatni a kambodzsai élményeiket, ők pedig faggattak minket, h milyen itt élni. Kiderült, h az egyikőjük ugyanott dolgozott, mint én, sőt ugyanazon az osztályon (évekkel előttem)! Miniatűr a világ! :) Nagyon örülök, h összefutottunk velük, de főleg annak, h ennyire jó fejek voltak és jót tudtunk beszélgetni.
Ennek köszönhetően viszont hajnali 1 óra után közelíthettem csak meg a már igencsak hiányolt ágyikómat. Az eseménydús napnak köszönhetően viszont pillanatok alatt Álomországban találtam magam... :)

Ez + az

Az elmúlt napok mérlege: fejfájás, hideg, halloween és Hillary Clinton.

Ha hiszitek, ha nem, az elmúlt napokban úgy lehűlt a levegő, h éjszaka nyakig be vagyunk burkolva a vastagabb takarónkba (úgy, h általában sosem takarózok éjszaka) és reggel egy melegebb pulcsiban is fázok! A khmerek nagykabátban próbálják túlélni a hirtelen hideget. Mindenki erről beszél. Lehet, h a valóságban ez annyit jelent, h 32-ről 26-ra süllyedt a higanyszál, mégis a már meleghez szokott szervezetünk didereg az amúgy kellemes időben. Amíg nem tapasztaltam a saját bőrömön, nevettem azokon az elbeszéléseken, amikor mások mesélték, h november-decemberben a helyiek teljes téli felszerelésben merészkednek csak ki az utcára. Sosem gondoltam volna, h, ha egészen idáig nem is jutok, de kettőnél több rétegbe kívánkozok majd. Itt? Kambodzsában? Lényegében a trópusokon? Pulcsiban...kabátban...sálban? Ugyanmár!!! Erre most, áldom a sorsot, h hoztam magammal egy tavaszi kiskabátot és, h az új lakásban van lehetőségem meleg vízben zuhanyozni, különben végig vacognám az estét...Na jó, van benne egy kis költői túlzás, beismerem! :) De ki gondolta volna, h Kambodzsában is lehet fázni!?

A nagy hideg-áradat közepette sem tudtunk megmenekülni a Halloween őrülettől. Bizony, ahogy meglepetésként ért a libabőr, úgy hatott rám az is, h Siem Reap-ba is eljutott az "október végén minden buli ijesztgetős-maskarás" trend. Szombat este vacsorázni indultunk és egy hömpölygő tömegbe ütköztünk, nyuszikkal, Shrekkel, rendőrrel, királylánnyal, menyasszonnyal, boszorkánnyal, cicaorral és minden egyéb a világon fellelhető horror figurával. Rémülten fedeztem fel, h 1-2 ismerős külföldi arc mibe vágta a fejszéjét. Ugyanakkor a vidám hangulat engem is elkapott és szinte sajnáltam, h nem készültem fel jobban eme jeles alkalomra. Vicces lett volna beöltözni vkinek, itthon sosem próbáltam, talán itt lett volna az ideje, ha már úgy is a nagy változások korát éljük...Bárhova mentünk a belvárosban, mindenhol eszement jelmezekbe botlottunk vagy egymást festegető emberekbe. Valószínűleg azért is volt ez nagy esemény, mert azon túl, h egy bulira mindig könnyű jó okot találni, ez különösen adott volt és Siem Reap nem bővelkedik elegendő izgalommal huncutságra vágyó expatok számára. Így, most teljesen bezsongtak. De ragadós volt a jókedv, ha másnap nem kellett volna korán  kelnünk, esélyes, h becsatlakoztunk volna.

Hillary Clinton pedig nem azért került be a heti nagy események közé, mert ha tehettem volna, Halloween alkalmából az ő jelmezét vetem magamra, hanem mert, képzeljétek, Siem Reap-ban járt! Vasárnap este hazafelé csak az tűnt fel, h az út mentén kb. minden méteren állt egy rendőr. Nem értettük, h minek ez a nagy készültség. Ha maga Hun Sen (miniszterelnök) jön a városba sem állítanak ennyi biztonsági embert az utakra. A külügyminiszter asszony ellátogatott Angkor-ba is, sőőőőt, ha jók az értesüléseim...most kapaszkodjatok meg...a fodrászom vágta le a haját!!! Azzal az ollóval, amivel az én hajamat vágta kedves ausztrál megkopasztó-szakértőm érintette Hillary haját is...na jó...ne értékeljem túl magam...tehát az én hajamat majd ugyanazzal az ollóval vágja, mint Mrs. Clintonét. Mit mondhatnék még? Minden városnak megvannak a maga büszkeségei! :D

Végül, de nem utolsó sorban: nagyon türelmetlen vagyok! :) Már alig várom, h induljunk haza. Ilyen állapotban pedig nehéz bmire is koncentrálni, legyen az blogírás, emil-válaszolás, esti programok vagy akár munka. Főleg egy új munka! :) Szinte folyamatosan azon pörög az agyam, h mi mindent szeretnék otthon megtenni, kikkel szeretnék találkozni és h hogyan lesz időm minderre. Kavarognak bennem az érzések, az ízek, az emlékek és a várakozás izgalmai. Megint listákat gyártok arról, h mit viszek haza, mit kell elintéznem otthon, mit kell elhoznom ide. Teljes a készültség. Közben pedig várom, h teljen az idő. Persze, szerencsére, telik és már csak 2 hét van hátra, de a nyugalom még nem áradt szét bennem. Tudom, h mennyi teendőm van és helyt kell állnom az új munkában. Szinte minden nap délre vagy estére megfájdul a fejem. Biztos, h pszichés alapon, mert tele leszek a sok információval és belül érzem a feszültséget, h semmi kedvem mindezzel foglalkozni, amikor nemsokára végre találkozhatok a családommal, a barátaimmal, láthatom Budapestet! :)