Újabb koh keri és srayongi napokon vagyunk túl. Így, h közben a nap nagy részét terepen töltjük annyira nem is vészes! :) Bár az még mindig zavar, h vannak helyiségek a házban, amiket még nem tettem a magamévá, vagyis nem takarítottam ki kellőképpen! :) Plusz, ahányszor visszamegyünk, mindig minden merő kosz és pókháló! Brrrr....A giga bogarak ezúttal többnyire elkerültek minket! Kezdek hozzászokni a jelenlétükhöz, már sokkal halkabban sikítok, ha meglátok egyet...Viszont akadt egy újabb lakónk, egy nagy, dagadt béka a wc-ben. Szinte minden este ott trónol a falon és lesi, h most vajon ki jön be. Ilyenkor a következő evakuálási módszert alkalmazom: "Aaaaandriiiiiiiissssssssss!" Már a khmer tolmácsunk is tudja, h ez mit jelent! :) Jön MAn, fogja a bűvös seprűt és harcba száll. Láthatjátok, mellettem egy férfi élete nem lehet unalmas! ;) Mindig van mitől megvédeni!
Bár ez az elmúlt pár nap vagy hét inkább egymás istápolásáról szólt. Először ugye én dőltem ki, majd MAn, aztán most megint én vok megfázva, de közben az ő gyomra még mindig rendetlenkedik. Épp amelyikünk jobban van, az ápolja a másikat! :) De vhogy ez benne van a levegőben, mert MAn kolléganője és férje is gyengélkedtek, hasonló panaszokkal, sőt még a pici 10 hónapos babájuk is! Mindenkin átment ez a fertőzés. Állítólag ilyen hányós-fosós járvány van az országban. Esélyesnek tartom. Az pedig senki ne kérdezze, h hogyan sikerült megint megfáznom a 40 fokos hőségben... egyszerűen tehetséges vok és kész! De a lényeg, h nem kell aggódni, küzdünk és erősek vagyunk, nem hagyjuk magunkat legyűrni! (ezt a sort leginkább anyukáink figyelmébe ajánlom! :))
Minden bacitól eltekintve az elmúlt 2 hetünk nagyon jól és izgalmasan telt Koh Kerben! Beindultak az események és MAn korábbi erőfeszítései kezdenek beérni. Még május első napjaiban érkezett egy pszichológus csapat a faluba, akiket ő hívott meg, h készítsenek egy felmérést azzal kapcsolatban, h milyen a falu lelki állapota, mennyire erősen él bennük a sok éves háborús lét. Nem tudom, h írtam-e már korábban, de a helyiek nagy része katona volt. Persze, senkinek sem újdonság, h Kambodzsában az emberek poszt traumában szenvednek, de ebben a pici, elszigetelt faluban, minden ebből eredő probléma csak még jobban előjön. MAn pedig megtalálta ezt a szervezetet, aki kifejezetten ezzel foglalkoznak és az orvosok is khmerek. Tehát nem vmi 'barang'-gal beszélnek a gondjaikról, hanem olyan emberekkel, akik ugyanúgy átélhették azt, amit ők. Eleinte tartottunk attól, h a falusiak ellenállóak lesznek, ha megtudják, h orvosok érkeznek hozzájuk, de a legnagyobb meglepetésünkre elfogadták őket! Tátva maradt a szám, mikor láttam, h beszélnek és kommunikálnak. Sőt, szinte ömlött belőlük a szó, mintha arra vártak volna, h vki végre tőlük is megkérdezze, h mi a baj! Ehhez az is hozzájárult, h ez a szervezet nagyon jól vezette a foglalkozást és van benne tapasztalatuk, hogyan nyissák meg az embereket. Sok csoportos foglalkozást egy fiatal, kis törékeny lányka vezetett. Elsőre megijedtem tőle, h 'Jesszusom, keresztbe lenyelik a falusiak!'. De nem! Úgy kenyérre kente őket, h öröm volt nézni!
Fókusz csoport gyerekekkel
Nem értettem sokat abból, amiről kérdezgették a helyieket, csak később fordították le nekünk, de jó érzés volt nézni, ahogy elindul a párbeszéd. Ott, akkor, nagyon szerencsésnek éreztem magam, h ilyesmiben lehet részem! Sajnos, a felmérésük csak 1,5 napos volt, de mégis elég sok információt bogoztak ki a faluból és hamar kibuktak a problémák: családon belüli erőszak, szegénység, kevés mezőgazdasági ismeret, h csak a legfontosabbakat említsem. Ez már nagyon nagy előrelépés! Arról nem is beszélve, h mennyire büszke vagyok MAn-ra, aki ezt az egészet kitalálta, megszervezte, letárgyalta! Ebben a faluban erre még nem volt példa!
Információs posztert nézegetnek a helyiek arról, h milyen is kellene, h legyen egy kiegyensúlyozott családi élet
A legutóbbi koh keri tartózkodásunk során pedig már mi kezdtünk el dolgozni! Mi is egy felmérést végzünk, bár más jellegűt, mint az említett szervezet. Mi azt szeretnénk kideríteni, h hogyan és miből él ez a falu, hogyan működik, él és milyen erőforrásaik vannak, azokkal hogyan gazdálkodnak, mélyebb részletekben, mint eddig tudtuk. Szeretnénk, ha hozzásegíthetnénk őket annak tudatosításához, h nem elég várni, h jöjjön a sült galamb, hanem, h észrevegyék mijük van, miből lehet gazdálkodni ÉS készek legyenek tenni a változásért! Ez nem fog megtörténni a közreműködésük nélkül, csak úgy csiribi-csiribá!
A falufőnök, akin nagyon sok múlik
MAn talált egy nagyon szuper anyagot a felméréshez, aminek az útmutatásai szerint tudunk haladni. Igen, tudunk-ot használtam, mert annyira ügyesen bevont az egészbe, h észre sem vettem! Először csak szólt, h olvassam el az elméleti hátteret, h mi a véleményem róla, és mire legközelebb észbe kaptam már én ültem egy fókuszcsoportos foglalkozáson és egy tolmáccsal közösen vezettük. Be kell, h valljam, nagyon élveztem!!!! Ott ültem egy tucat khmer nővel és az életükről kérdeztem őket! Hihetetlen érzés volt, h én most itt, abban a pillanatban egy egész közösség életébe ásom bele magam! Nem csupán egy külső megfigyelő vagyok, de azért jöttem, h a kérdéseim által felmérjem, majd miben lehet nekik segíteni, hogyan juthatna előrébb ez a falu! Tudom, h mindig ezzel jövök, de tényleg filmbe illő jelentben éreztem magam! Egyszerre két furcsa gondolat futott át az agyamon. Az egyik, h elfogadnak, mint idegen embert és engedik, h beleássam magam az életükbe! A másik pedig, h mekkora, tátongó kulturális szakadék van közöttem és köztük! Hányszor éreztem otthon, h mennyi mindenből kimaradok és korlátozott az életem, pedig mindenem megvolt: lakásom, jól fizető munkám, sok barát és egy imádott család, aki támogat! Mégsem volt elég, elvágytam! És megtehettem! Álmodozhattam Brüsszelről, h EU-s tisztviselő leszek, mert a lehetőség megvolt, h megtegyem, ha igazán akarom! De ezek nők??? Ők miről álmodozhatnak?? Fogalmuk sincs a lehetőségeikről! Esélyes, h Srayongon túl, na jó legszélsőségesebb esetben Siem Reap-on túl, sosem jártak! Az életük ott van, Koh Kerben és nem szól másról, mint gyerekként dolgozni, majd férjhez menni, szülni, dolgozni a rizsföldeken, békát gyűjteni az erdőben (taposóaknákat kerülgetve) és egyszerűen csak boldogulni, életben maradni! Hol vagyok én tőlük a kis multiban magas sarkúban tipegő kis asszisztens! Brutális a különbség! Tudom, nem vagyok egyedül ezzel a felismeréssel és nem is akarom feltalálni a spanyolviaszt, de az én eddig aprónak hitt kis életemben ez vmi eget rengető felismerés, h van nálam is kisebb szem a sivatagban! Azt hittem eddig, h én keveset láttam a világból, de rá kellett ébrednem, h ezeknek az embereknek sokkal kisebb a mozgásterük. Persze, őket sem kell félteni, meg van magukhoz való eszük és találékonyságuk! Ugyanúgy el tudják érni, amit akarnak, csak egy nagyon limitált környezetben. Itt is vannak domináns nők, akik mindent tudnak a falu életéről és még a férjük felett is uralkodnak. Van olyan is ahol egyenlő a nő a férfival, együtt hozzák a döntéseket vagy ahol a nő aláveti magát a férj akaratának. Mégis ott van bennem, h vajon megérthetem-e én vha az ő gondjaikat, tudok-e valóban segíteni? Hiszen én eljövök ide, felmérem az életük, utána segítek magukon segíteni, de vajon az mennyire lesz tartós és valóban jót teszek-e? És ők megértenek-e engem? Hogy miért vagyok ott és kérdezek? Hogy minek érdekel, engem mit csinál ő az erdőben és kint alszik-e a családjával a rizsföldeken esős évszakban? Megérti-e, h tényleg tenni akarok vmit, h neki jobb legyen a jövője, vagy legalább a gyerekeinek? Értékelni tudja-e, h jönnek ezek a magyarok és azt mondják, h miattatok vagyunk itt, segítsetek, h segíthessünk?
A jövő nemzedéke, két kedvencünk:
Pocahontas, ő a közös szerelmünk MAn-nal, maga a természetes szépség (ő van azon a képen is, amit még korábban tettem fel, egy iskolás khmer kislányról, a húsvéti blogbejegyzésben)
És Vadócka, soha egy pillanatra nem áll le, intézkedik, mocorog és közben az újja köré csavar úgy, h észre sem veszed! :)
