Egy hosszú nap

Szombat. Az egyetlen teljes nap, amikor egyikünk sem dolgozik és esélyünk van egy kis Angkor túrára vagy egyéb szabadidős tevékenységre. Így szombat reggel sorravettük, h mi az, amit még nem láttunk a környéken és viszonylag kis időbefektetéssel meglátogathatnánk. Tudtuk, h délután egy nagyobb csapat magyar barát érkezik hozzánk és addigra végeznünk kell. Én támogattam volna, h aludjunk még egy kicsit, megint sikerült úgy ébrednem, h igazából álmosabb voltam, mint mikor lefeküdtem, de reménykedve, h majd ebéd után szundítok egyet, az aknamúzeum  meglátogatása mellett döntöttünk. Hónapok óta terveztük, h meg kellene néznünk.

 Eléggé beletrafáltunk, mert jóval messzebb volt mint, amire számítottunk. Csak odajutni vagy fél-háromnegyed óra volt, motorral. Persze, megérte. Elsőre elég bizarr látvány fogadott minket: a jegyárus bódéja aknaalakú. Nem is feltételeztük, h van benne vki, csak, amikor ránk rikkantott, h ne menjünk be jegy nélkül, ugrottunk egyet mindketten meglepetésünkben, h ott van vki. A kerítés és a bevezető út is régi rakétákkal volt kirakva. Már akkor elkezdett borsózni a hátam. Már korábban, a Fragments nevezetű bejegyzésemben, meséltem arról a katonáról (a neve Aki Ra), aki ex vörös khmer katonaként most aknákat távolít el a földből és azon dolgozik, h népe számára egy biztonságot ország legyen Kambodzsa. Ez az ő múzeuma.

 Mindenhol az őt ábrázoló képekbe botlottunk. Még egy kis videót is bemutattak a munkásságáról, ahogyan kutatnak az erdőkben rejtőző aknák után és hogy hogyan hatástalanítják azokat. Információs táblákon olvashattuk el a különböző háborús történeteit és mesélt a gyerekkoráról is. Szívszorongató. Ez a pasas 10 éves korában fogott először fegyvert (40 körül járhat most, de nem tudja pontosan, h mikor született). A szüleit 5 éves korában megölték. Gyerekként vörös khmer katona lett és, ami a leghátborzongatóbb, h számára a fegyverek csupán játékok voltak. Nem érezte a súlyát sem a bevetéseknek, sem annak, h úton útfélen aknákat tettek a földbe. Akkor ez védelmet és egyben élelemszerzési módot jelentett. A társaival, szabadidejükben, az éles fegyverekkel játszottak. A vörös khmerek engedték, h a nagy halom géppuska közül válogassanak a gyerekek és azt használják, amelyik szimpatikus (nem egy barátja vesztette életét hasonló játék közben). A gránátvető akkora volt, mint ő, mégis azt szerette a legjobban, mert a földön fekve kellett használni és nem állva, ami nagy gondot okozott volna, hiszen gyereksúlyánál fogva nehezen tudta a különböző fegyvereket megtartani. Háborúban nőtt fel, számára ez volt a természetes. Később átállt a vietnamiakhoz és a vörös khmerek ellen harcolt, majd az állami katonaság következett. Amikor a 90-s évek elején megérkeztek az ENSZ katonák, tőlük kapott további képzést. Az évek folyamán felismerte, amit gyerekként még nem látott, h a háború mekkora kárt tesz az országában és az emberekben. Először egyedül kezdte el az aknamentesítést, kihasználva előnyét, h tudja, hol kell keresni őket, majd szépen lassan kialakult az együttműködés más hasonló szervezetekkel. Ma már egy egységes, több szakértőből álló csapattal dolgozik. Volt, h egy óra alatt 36 aknát talált, egy nap alatt pedig közel 200-t. Úgy ér hozzá és vesz a kézébe egy szerkezetet, mint mi az almát hámozni. Ismeri az összes típust és, h hogyan kell ártalmatlanítani őket. Félelmetes. A múzeumban azokat az aknákat láthatjuk, amiket élete során megtalált.

 Ott álltam a hatástalanított szerkentyűkkel szemben és egyszerűen képtelen voltam felfogni, h  valaha mekkora erő lakozott bennük. Megtisztítva ártalmatlan vasdaraboknak tűntek.  Pedig hány gyerek és felnőtt szenved még mindig aknabalesetet Kambodzsában! Borzalmas. Minden tiszteletem ezé a katonáé. Példaértékű, amit tesz.

 Ez az igazi elismerés

Egy szobor használaton kívüli fegyverekből és aknákból

A nap többi része már könnyedebben telt. Hátunk mögött hagyva, de a szívünkben tárolva a látottakat, indultunk haza. Ebéd közben ért minket az sms, h a magyar csipet csapat már Siem Reap határában van és nemsokára megérkeznek. Az erőteljes kajakómához képest villámsebességgel összekaptuk magunkat  és már repített is minket Dzsonni moci a többiekhez. Nagy meglepetésünkre, a több napi repülés és több órás buszozás-autózás ellenére, mindenki nagyon aktív volt és ahogy megérkeztek bele is vetették magukat a siem reap-i életbe. Kikerekedett szemmel figyeltem ezt a kis csapatot. Én egész nap zombinak éreztem magam, pedig eleget aludtam. Ráadásul rendesen belecsaptak a lecsóba a kígyós, békás és egyéb ínyenc fogásokkal! Belevaló magyarok! ;) Elvittük őket piacolni is, majd apsara táncos előadásra is és csak ott jött el a pont, h elfáradtak és visszamentek a szállásra.
Mi, tudva, h az egyik kedvenc helyünkön éppen buli van, arrafelé vettük az irányt, a csapat még éberen maradt részével. Itt következett a nap meglepetése! Ahogy a kinti asztalnál üldögéltünk és beszélgettünk, egyszer csak figyelmesek lettünk egy ismerős arcra. MAn még mielőtt nekem leesett volna, h kit látok, már rájuk is köszönt, magyarul. Mondanom sem kell, h 3 kikerekedett szempár szegeződött nekünk. Bár mi sem voltunk kevésbé meglepve, h magyarokkal találkozunk véletlenül Siem Reap-ban! Ráadásul egyikőjük egy otthon közismert személyiség, akit nem sikerült elsőre felismernem. Le is ültek közénk és elindult a kölcsönös kérdezgetés.  Végtelenül szimpatikusak és közvetlenek voltak. Érdekes volt hallgatni a kambodzsai élményeiket, ők pedig faggattak minket, h milyen itt élni. Kiderült, h az egyikőjük ugyanott dolgozott, mint én, sőt ugyanazon az osztályon (évekkel előttem)! Miniatűr a világ! :) Nagyon örülök, h összefutottunk velük, de főleg annak, h ennyire jó fejek voltak és jót tudtunk beszélgetni.
Ennek köszönhetően viszont hajnali 1 óra után közelíthettem csak meg a már igencsak hiányolt ágyikómat. Az eseménydús napnak köszönhetően viszont pillanatok alatt Álomországban találtam magam... :)

Ez + az

Az elmúlt napok mérlege: fejfájás, hideg, halloween és Hillary Clinton.

Ha hiszitek, ha nem, az elmúlt napokban úgy lehűlt a levegő, h éjszaka nyakig be vagyunk burkolva a vastagabb takarónkba (úgy, h általában sosem takarózok éjszaka) és reggel egy melegebb pulcsiban is fázok! A khmerek nagykabátban próbálják túlélni a hirtelen hideget. Mindenki erről beszél. Lehet, h a valóságban ez annyit jelent, h 32-ről 26-ra süllyedt a higanyszál, mégis a már meleghez szokott szervezetünk didereg az amúgy kellemes időben. Amíg nem tapasztaltam a saját bőrömön, nevettem azokon az elbeszéléseken, amikor mások mesélték, h november-decemberben a helyiek teljes téli felszerelésben merészkednek csak ki az utcára. Sosem gondoltam volna, h, ha egészen idáig nem is jutok, de kettőnél több rétegbe kívánkozok majd. Itt? Kambodzsában? Lényegében a trópusokon? Pulcsiban...kabátban...sálban? Ugyanmár!!! Erre most, áldom a sorsot, h hoztam magammal egy tavaszi kiskabátot és, h az új lakásban van lehetőségem meleg vízben zuhanyozni, különben végig vacognám az estét...Na jó, van benne egy kis költői túlzás, beismerem! :) De ki gondolta volna, h Kambodzsában is lehet fázni!?

A nagy hideg-áradat közepette sem tudtunk megmenekülni a Halloween őrülettől. Bizony, ahogy meglepetésként ért a libabőr, úgy hatott rám az is, h Siem Reap-ba is eljutott az "október végén minden buli ijesztgetős-maskarás" trend. Szombat este vacsorázni indultunk és egy hömpölygő tömegbe ütköztünk, nyuszikkal, Shrekkel, rendőrrel, királylánnyal, menyasszonnyal, boszorkánnyal, cicaorral és minden egyéb a világon fellelhető horror figurával. Rémülten fedeztem fel, h 1-2 ismerős külföldi arc mibe vágta a fejszéjét. Ugyanakkor a vidám hangulat engem is elkapott és szinte sajnáltam, h nem készültem fel jobban eme jeles alkalomra. Vicces lett volna beöltözni vkinek, itthon sosem próbáltam, talán itt lett volna az ideje, ha már úgy is a nagy változások korát éljük...Bárhova mentünk a belvárosban, mindenhol eszement jelmezekbe botlottunk vagy egymást festegető emberekbe. Valószínűleg azért is volt ez nagy esemény, mert azon túl, h egy bulira mindig könnyű jó okot találni, ez különösen adott volt és Siem Reap nem bővelkedik elegendő izgalommal huncutságra vágyó expatok számára. Így, most teljesen bezsongtak. De ragadós volt a jókedv, ha másnap nem kellett volna korán  kelnünk, esélyes, h becsatlakoztunk volna.

Hillary Clinton pedig nem azért került be a heti nagy események közé, mert ha tehettem volna, Halloween alkalmából az ő jelmezét vetem magamra, hanem mert, képzeljétek, Siem Reap-ban járt! Vasárnap este hazafelé csak az tűnt fel, h az út mentén kb. minden méteren állt egy rendőr. Nem értettük, h minek ez a nagy készültség. Ha maga Hun Sen (miniszterelnök) jön a városba sem állítanak ennyi biztonsági embert az utakra. A külügyminiszter asszony ellátogatott Angkor-ba is, sőőőőt, ha jók az értesüléseim...most kapaszkodjatok meg...a fodrászom vágta le a haját!!! Azzal az ollóval, amivel az én hajamat vágta kedves ausztrál megkopasztó-szakértőm érintette Hillary haját is...na jó...ne értékeljem túl magam...tehát az én hajamat majd ugyanazzal az ollóval vágja, mint Mrs. Clintonét. Mit mondhatnék még? Minden városnak megvannak a maga büszkeségei! :D

Végül, de nem utolsó sorban: nagyon türelmetlen vagyok! :) Már alig várom, h induljunk haza. Ilyen állapotban pedig nehéz bmire is koncentrálni, legyen az blogírás, emil-válaszolás, esti programok vagy akár munka. Főleg egy új munka! :) Szinte folyamatosan azon pörög az agyam, h mi mindent szeretnék otthon megtenni, kikkel szeretnék találkozni és h hogyan lesz időm minderre. Kavarognak bennem az érzések, az ízek, az emlékek és a várakozás izgalmai. Megint listákat gyártok arról, h mit viszek haza, mit kell elintéznem otthon, mit kell elhoznom ide. Teljes a készültség. Közben pedig várom, h teljen az idő. Persze, szerencsére, telik és már csak 2 hét van hátra, de a nyugalom még nem áradt szét bennem. Tudom, h mennyi teendőm van és helyt kell állnom az új munkában. Szinte minden nap délre vagy estére megfájdul a fejem. Biztos, h pszichés alapon, mert tele leszek a sok információval és belül érzem a feszültséget, h semmi kedvem mindezzel foglalkozni, amikor nemsokára végre találkozhatok a családommal, a barátaimmal, láthatom Budapestet! :)

Szorgos-álmos hétköznapok

Munka. Újra. Hej, de elszoktam már! 8 hónap semmittevés és máris olyan mintha az irodai rohangászás fényévekre lenne tőlem. Nem tagadom, a legnehezebb része a reggel. Csörög az óra és szinte észre sem veszem. Ha nem lenne 'szundi' módra állítva, eszembe sem jutna felkelni. Mire 10x-re is hangosan sipít mellettem, esik le, h nekem ma vmi dolgom lenne, plusz, MAn mocorgása sejteti, h erőt kell vennem magamon és kikecmeregni az ágyból. Lassan a tudatomra ébredek, beazonosítom a helyzetet, h 'igen, dolgozni kell mennem' és igyekszem eljuttatni az agyam megfelelő részébe, h ki kéne nyitni a szemem. Közben érzem az ágy hívó szavát és az álmossági állapotom fokát, h 'most még vissza tudnék aludni'. No, hát így indul a nap. Milliméterekre nyitott szemmel elvánszorgok a fürdőbe, majd a gardróbba, nyomok egy puszit MAn-nak és igyekszem éberséget erőltetni magamra. Szépen fokozatosan ráhangolódok a napra, de kell még pár óra...kb. ebédidőre sikerül. Idáig mindez nem is különbözik az otthoni tortúrától. Sokszor eszembe jut a hajópadlóm nyikorgása, ahogy kómásan fel-alá csoszogok rajta, az ablakomon beszűrődő madárcsicsergés és a szomszédos tetők látványa. Nem tagadom, hiányzik. Mégsem cserélném el. Most már tudom, h Hawaii-on sem tudnék könnyebben felébredni, mint Budapesten, ez az én bajom, de a munkába menet és az onnan hazavezető út, azért tud más lenni. Csak vissza kell rázódni a kötött munkaidőbe, felülkerekedni az esti fáradtságon és élvezni a környezetet, a hideg sört, kedvenc helyeinket kilátással a Siem Reap folyóra, a Pub street nyüzsgő forgatagát. Kíváncsi vok, h milyen Kambodzsában dolgozni, az itteni ritmust felvenni. Egyelőre csak annyit látok ebből, h reggel spuri munkába, este meg zombiüzemmódban beesem az ágyba. A kettő között meg mintha leszívnák az agytartalmam. Talán ez normális, csak az elmúlt 8-9 hónapban elég rugalmas időbeosztásban éltünk és jól tudjuk, h mennyivel könnyebben szokja meg az ember a kényelmes életmódot. De sebaj, én bízom benne, h magunkra találunk majd ebben a helyzetben is, szépen lassan kialakítjuk a rutinunkat és nem leszünk teljesen használhatatlanok esténként. Talán nem is említettem, h elég szép kis magyar kolónia alakult ki itt Siem Reap-ban. 4-n járunk össze aktívan, Boca, Ádám és mi (mindkettőjük blogjában elmerülhettek a jobb oldali menüsor Sorstársak elnevezésű bloglista segítségével). Nemsokára újabb honfitársak is érkeznek közénk, ki hosszabb, ki rövidebb időre. Nagyon várjuk már! Mindehhez hozzáadódik egy rakás német önkéntes, akik néha-néha becsatlakoznak hozzánk. Emiatt is fontos, h összeszedjük magunkat az esti dumcsikra és nagy billiárd partikra! :) Végre vannak barátaink és társaságunk! :)
Visszatérve az eredeti témámhoz. Jogosan merül fel a kérdés bennetek, h vajon mi lehet az, ami ennyire lemerít minket. Bár úgy gondolom, h bmi nemű elfoglaltság, amit munkának nevezünk, kötött munkaidővel és főnökkel jár, magában hordozza azt a következményt, h lefáradunk tőle és a nap végén elegünk van. Nem? :) Ezen belül, amivel MAn foglalatoskodik, az utazási irodában, az az ügyfél-kapcsolattartás. Mivel személyre szabott szolgáltatást ígérünk, ezért figyelni és koordinálni kell a khmer kollégákat (kb.  7-n vannak), h milyen útvonalakat állítanak össze az adott igényű ügyfélnek. Viszont a közvetlen kommunikációért csakis egy angol anyanyelvű hölgy és MAn felel. Azért is, h ha már itt, helyben bmi gond adódik, akkor ők mennem ki a helyszínre és probléma megoldanak. Én viszont teljesen más vonalon mozgok. Folytatom az utam az asszisztencia bűvös világában, ezúttal kicsit színesebb feladatokkal. Az alapötlet, h a munkában legyen egy kis irodavezetés, marketing és a nagyfőnök támogatása. Már a legelején leszögezték, h ez nem egy kiforrott pozíció, idővel módosulhat. A gyakorlatban ez úgy néz ki, h egyelőre az irodai dolgokkal még nem foglalkozom, marketinggel elvétve és ami a legjobban leköt, az a mozi. Igen. A nagyfőnök az iroda épületének 2. szintjén kialakított egy kisebb mozitermet, kb. 25 fős befogadóhellyel. Szuper vászon és még szuperebb hangminőség, mindez kényelmes, öblös fotelekből. Eddig a marketinges csajszi vitte ezt a vonalat, de most, h itt vagyok, kezdi átadni nekem, amennyire lehet. Tehát teljesen. Csütörtökön, pénteken és vasárnap vannak vetítések, ilyenkor én kezelem a projektort és fogadom a vendégeket, plusz teszek-veszek. Nekem kell intéznem minden ezzel kapcsolatos dolgot is a popcornrendeléstől a program összeállításáig. Nagyon élvezem! A mozinak köszönhetően pedig heti 3x elég 11re munkába járnom! Hát nem ideális!!!! :D Így talán novemberben nem viszem haza a februárban elhozott szemem alatti sötét karikákat! :)

2. felvonás

Tudom, nem volt szép tőlem, h kicsit hatásvadász módjára, nem fejeztem be teljesen a történetet. Azt szerettem volna, amennyire lehet, érezzétek át, h min mentem/mentünk keresztül anélkül, h tudnátok mi a folytatás. Egy ideig mi sem láttunk mást csak a ködös és bizonytalan jövőt. Az agyunk folyamatosan a forgatókönyveken pörgött, h hogyan tovább. Két lehetőségünk volt. Vagy pakolunk és hazamegyünk, hiszen megvan a jegyünk hazafelé vagy maradunk és mindent bele alapon keresünk vmi munkát, új életet kezdve. Tehát, hideg téli Magyarország vergődő gazdasággal és egyre telítettebb munkaerőpiaccal (ugyanakkor családdal, barátokkal) vagy a pálmafás, egzotikus Kambodzsa még rosszabb gazdasággal, de több lehetőséggel főleg MAn szakmájában (viszont no család és barátok). Mindehhez részemről hozzáadódott a félelem, h ha most teszünk pontot a nagy kaland végére, akkor az vajon hogyan csapódik majd le bennem. Lelkileg milyen mellékhatása lesz és milyen bélyeget nyom majd az elmúlt 8 hónapra. Úgy éreztem, h ez így nem teljes, még nincs itt az ideje, h hazamenjünk. Pofára estünk, oké, nem felejtjük el, de nincs itt a világ vége. Még mindig nem élveztük ki igazán Kambodzsát. Sokáig nem dilemmáztunk, vhogy mindkettőnkben ott volt a válasz: nem adjuk fel, maradunk! Még egy kicsit. A kezdeti kómás állapotból viszonylag gyorsan felrázva magunkat nekiálltunk új szállást és munkát keresni. Örök igazság, h minden rosszban van vmi jó vagy, ami még szebben hangzik: ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Még a krach előtti napokban kezdtem el levelezni, teljesen nem munkakeresési okból egy helyi utazási irodával, aminek a vége az lett, h behívtak egy személyes beszélgetésre. A találkozóból állásinterjú lett, az interjúból pedig állásajánlat, mindez kb. egy hét leforgása alatt, miközben megkaptuk a rossz híreket. Mivel MAn-nal is megismerkedtek és a helyzetünkkel, őt is jól kikérdezgették, letesztelték és úgy döntöttek, h a már amúgy is nemzetközi csapatot tovább színesítik két magyarral! Mire ez lezárult, megtaláltuk a megfelelő lakást is (túllépve a budget-et, sajnos), ahol végre magunk lehetünk és kialakíthatjuk közös kis fészkünket (nyugati stílus, gardróbbal, sütővel, meleg vizes fürdővel!! - költséghatár-túllépés okai). Úgy pörögtek az események, h nem győztük kapkodni a fejünk! Hirtelen egyik végletből a másikban találtuk magunkat. Álmodni sem lehet jobb átvezetésről! Az új munkánk egyikőnknek sem álmai netovábbja, de megmentett minket a teljes csődtől visszaadva a lelkesedésünk és jókedvünk. Megadta az alapot az újrakezdéshez és kimondhatatlanul szerencsésnek érezzük magunkat. A hátránya viszont, h vissza kell szoknunk a jó öreg, rég elfeledett fix munkaidőhöz!!! :) Brrrrr!!

Viszont annak ellenére, h örömködtünk, h milyen jól feltaláltuk magunkat és megmenekültünk, mégsem kerek a világ. Egy jó ideje érezzük azt, h lelkileg lemerültek az elemek. Kambodzsa tagadhatatlanul a szívünkhöz nőtt, de...kell egy kis feltöltődés, egy kis Magyarország, Budapest, Pécs és minden ami otthoni! Lassan 9 hónapja itt vagyunk és telítődtünk Ázsiával, eljött a szünet ideje, bármennyire is  szeretnénk még maradni. Leültünk a kedves főnökkel és elmeséltük neki, h van egy rep.jegyünk haza, amit január végéig fel kell használnunk, különben búcsút inthetünk neki. Tehát nagyon értékelnénk, ha lenne olyan cukorpofa és hazaengedne minket egy hónapra. Pár napig fontolgatta a dolgot, majd megadta a zöld lámpát!!! Juhúúúú!! Úgyh kedves Mindenki, tessék felkészülni ránk, mert november 16-án a MAn-Teszti páros lábát veti magyar honban!!!!!!! Visszaszámlálás indul!

Utóirat: Kedves Anyukám, megerősítésként a menü: húsleves (grízgaluskával), rakott krumpli, éééssss a kedvenc sütim, részegszelet (kép) Köszönöm!!!! :D

Nyami!

Mai mottónk: Ami nem öl meg, az megerősít

Napok óta lebeg előttem a feladat, h összefoglaljam az elmúlt két hét eseményeit. Hihetetlenül zűrös napokon vagyunk túl. Mintha felültünk volna a hullámvasútra a vidámparkban, annyi különbséggel, h mindez a valóság. Bár sokszor éreztem azt mintha inkább egyik rémálmomat élném át.

MAn két héttel ezelőtt vasárnap kapta meg a hírt, h a projekt finanszírozója úgy döntött, befejeződött a közösségfejlesztés Koh Ker faluban vagyis a munkája véget ért. November egyig kaptunk határidőt, h kiköltözzünk a projekt tagok számára fenntartott házból (20 napot). A gond igazából ott kezdődött, h egyrészt, felkészületlenül ért minket a hír. Otthon se munkánk, se lakásunk, és ahhoz, h ezeket a dolgokat elintézhessük több időre lett volna szükség. Másrészt, MAn határozott idejű szerződése még nem járt le, így meg kellett volna kapni a bérét a távozáskor január 31-ig, de a munkáltatójának szándékában sem áll ezt kifizetni. Mivel off-shore cég az alkalmazó, semmit sem tehetünk, és biztos vagyok benne, h ez az üzletember nagyon jól tudja. Megalázónak és embertelennek tartom azt, ahogy az elválást kezelte, sőt a maga számára hitelrontóan. Ki akar üzletet kötni egy emberrel, aki nem tartja be az adott szavát (lényegében ennyit ér a szerződés)? Arról nem is beszélve, h mi mindent elárul vkiről az, ahogyan az alkalmazottaival bánik.

Napokig gyomorgörccsel, étvágytalansággal és forrongó dühvel küzdöttünk. Szinte nem tudtunk felocsúdni a történtek után. Egyik pillanatról a másikra kihúzták alólunk a talajt és azonnal talpra kellett állnunk, különben hazakulloghatunk a sikertelenség és csalódottság érzésével. Onnan lentről viszont minden olyan távolinak és nehezen kivitelezhetőnek tűnt.

Végig ott villogott az agyamba a kérdőjel, h hogy bánhat így egyik ember a másikkal. Tudom, megválaszolatlan kérdés és ráadásul nem visz előre. Mégis annak ellenére, h a jobb vállamon lévő kisangyal bátorított arra, h előre nézzek és túléljünk, a bal oldalon csücsülő kisördög egyre csak szította a lángokat és bátorított az önmarcangolásra. Mi lesz most? Hogy éljük túl ezt az időszakot? Mikorra tudunk állást kapni? Addig miből élünk? Csak pár kérdés, amivel egyre jobban fokozódott bennem az aggodalom és a feszültség. Tudtam, h valahogy kilábalunk ebből és muszáj tenni a kétségbeesés ellen, de nem volt mindig könnyű ezen felülemelkedni.

Napokig az volt bennem, h ez az egész lehetne akár egy színházi előadás is, aminek, mondjuk, Kalandok Kambodzsában a címe. Véget ér az első felvonás és a hangosbemondó a következőt harsogja: "Tisztelt Nézőközönség, az első felvonás véget ért, kérjük Önöket 15 perc szünet után szíveskedjenek a helyükre visszafáradni. Köszönjük!"

Folyt.köv...

Vizes blokk

Igazán benne vagyunk az esős évszakban! Az utóbbi napokban éjszakánként az tűnt fel, h ahányszor felébredtem mindig mintha dézsából zúdították volna ránk az esőt. Persze, ennek köszönhetően a levegő is felfrissül reggelre és nem ömlik rólunk a víz, de mindeközben tapasztaljuk a hátrányokat is. Siem Reap-ot kettészeli az azonos nevű folyó. Általában mindig attól rettegünk, h kiapad, nemhogy kiönt. Viszont a sok eső miatt a minap sokkolva szembesültem a belvárosi özönvízzel. A folyó szintje majdnemhogy egyenlő a parttal, sőt sok helyen már el is öntötte az utakat. Számomra mindez félelmetesnek tűnik, sosem volt részem árvízben, szemtől szemben, de a helyieket ahogy látom nem bénítja le túlzottan a helyzet. A gyerekek vígan fürdenek az autók között a hömpölygő barnaságban, a többiek közlekednek továbbra is mintha nem éppen vádliig érne a víz. Engem a hideg ráz, h ez rosszabb is lehet, hiszen, ami ebben a folyóban van, ismerve a khmerek szemetelési és egyéb higiéniás szokásait, az kimeríti a MINDEN fogalmát. Finnyás kisasszonyként sipítozva menekülnék akár egy csepp folyóvíztől is. Na de ez itt az élet része, nekem is meg kell barátkoznom vele és hazaérve rendszeresen megrohamozni a szappant. Ennyi! :)

A látványhoz hozzátartozik, h nem csak a folyó menti részek vannak víz alatt. Ahol egy kicsit is lejjebb van az udvar az út szintjétől és nincs megfelelő csatornázás (már miért lenne? :)) ott szintén bokáig, ha nem feljebb ér a víz. A kedvenc jeleneteim egyike, h a főút mentén nemrég felépített hiper-szuper-modern, otthoni színvonalat megütő Ford szalont nem lehet megközelíteni, mert lényegében egy tó közepén található. Csillogva-villogva tükröződik vissza a sok üvegfelület és kirakatban lévő autó a tavacska felszínén. A másik szép látvány, h pár szállodához sem tudnak a vendégek könnyen bejutni, mert a medence átrendeződött a bejárathoz. Azt pedig ne is említsem, h a hónapok óta sok kis khmer fáradtságos munkájával folyamatosan épülő plusz két sáv a főúton szintén eltűnt...

Mindig azt hittem, h az esős évszak júniustól tart kb augusztusig, esetleg szeptemberig. Mekkorát tévedtem! Rendesen utánanézve, megvilágosodtam, h még csak most jön a java! Október a csúcs időszak, esetleg még a november, de addigra már csökkenhet a csapadékmennyiség. Hogy hogyan küzdünk ellene? Kár bárminemű komolyabb erőfeszítést tenni! :) Bárki, aki ilyenkor itt van, ne hozzon esőkabátot, gumicsizmát, esernyőt vagy egyéb önvédelmi eszközt. Szinte minden második bódénál, még ha nem is vág a bolt profiljába, lehet venni nejlon eső elleni zacskót, amit magadra veszel és tökéletesen megvéd. Az ára pedig nevetségesen olcsó. Lábra komolyabb cipő felesleges, úgyis beázik alulról vagy felülről, ráadásul tönkre is megy. Egyszerűbb, ha mindenki marad a vietnami, kétlábujjközébedugós, papucsnál. A helyiek is ezt teszik, érdemes követni őket, elvégre is tapasztaltabbak valamivel. :)

Persze ne ijedjen meg ettől senki, az eső nem esik folyamatosan, néha napokig csak felhők vannak az égen, dörög, villámlik, de semmi nem történik. Majd egyszer csak, ki tudja, honnan leszakad az ég. Vagy mostanában az is egyre gyakoribb, h csak szemerkél az eső és közben süt a nap, és még jól is esik a vízpermet.

Kedves Tárnok, remélem, megválaszoltam a kérdéseid! :) Ha még bármi eszedbe jutna, nyugodtan szegezd nekem! :)

Egy-két kép és videó a helyzet szemléltetésére :)

A Psar Chas (Old Market) melleti híd és a vízállás 

(általában a vízszint a pillérek aljánál szokott lenni, míg most ezek még csak nem is látszanak!)

Parkoló

Bicajos turisták megálltak lefényképezni az úszó utat

Elárasztott udvar

A Siem Reap folyó kilépett a medréből és ellepte a 'rakpartot'

Az előző út folytatása

Wat Bo suli kapuja 

(amíg áll bent a víz, nincs tanítás, de a gyerekek visszajárnak, játszani a vízben)

 Egy út, ami a folyó közelében sincs, mégis víz alá került

Pchum Ben, az Ősök ünnepe

Kambodzsáról tudni kell, h nagyon szeretnek ünnepelni és nem dolgozni. Bár kérdezhetném, h ki nem? De ők tudják is, h hogy kell! Azt hallottam, h összesen 28 nemzeti ünnepük van, én kb. 15-t számoltam össze. Ez viszont évente nem 15 napot jelent, hanem annál jóval többet. A fontosabb dátumoknál azzal kell számolni, h előtte egy héttel megáll az élet és még utána is napokig nem térnek magukhoz az ünneplő khmerek, akár ez is eltarthat még egy hétig. Most is ez a helyzet. Október 7-től 9-ig tartják az Ősök Ünnepét és h minden rendben menjen már jóval előtte elkezdődik a felkészülés és a szertartások egy része. Hasonló a november elsejei halottak napjához. Mindenki tiszteletben tartja ezt a hagyományt, legyen az jobban vagy kevésbé hívő ember. Ez az ünnep mindenkinek fontos, aki  Kambodzsában él.

Az Ősök ünnepe, khmerül Pchum Ben, a helyi időszámítás szerint minden 10. hónap 15-ig napjáig tart, kb. két héten keresztül és ebből az utolsó 3 nap, amikor zajlanak igazán a szertartások. Állítólag a 15. napon megnyílik a pokol kapuja és a halottak szellemei visszatérnek a földre, ahol fel-alá bolyonganak. Hogy az élők megkönnyítsék szenvedéseiket ételt ajánlanak fel nekik és a templomok szomszédságában rizst és magokat szórnak szét. A hiedelem szerint vannak, akik számára ekkor ér véget a pokolbéli élet és vannak, akik visszatérve oda, még fájdalmasabb kínoknak néznek elébe.

A buddhizmus szerint az éltünk során véghezvitt tettek nagyban meghatározzák, h milyen körülmények között "élünk" majd a halálunk után. Így, ha súlyos bűnöket követtünk el, akkor az alagút túloldalán komoly büntetésre kell számítanunk, mint például fogyatékos, esetleg száj nélküli szellem válik belőlünk, aki így képtelen enni. Kisebb bűnök esetén maximum ronda és kis szájúak lehetünk, ami sokkal jobb helyzet, mivel így legalább enni tudunk. Sőt, azt is olvastam, h aki nem adakozik ezen a napon, azon bosszút állhatnak az ősök, mert nem adja meg nekik a kellő tiszteletet és nem segít szenvedéseiken. Így talán érthető is nagy számú részvételi arány.

Persze az étel adomány nem csak a szellemeknek szól, hanem a szerzetesnek is, akiknek ez egy igen fontos időszak. Ugyanis ők sosem vesznek maguknak semmit, vagyon és tulajdon nélkül élnek. Ilyenkor jutnak ételhez, pénzhez és egyéb adományokhoz. Valamint egy hosszabb időszakra elvonulnak meditálni, megtisztulni.

A szertartások hajnalban (négykor) kezdődnek, ekkor vonulnak ki az emberek a templomokhoz és ajánlják fel ételadományaikat a szellemeknek. Majd később térnek vissza mindazzal, amit a szerzeteseknek szánnak, speciális ételekkel, mint például sticky rice (kókusztejjel és pálmacukorral készített rizs) disznó zsírral és babbal, valamint banános süti csakis erre az alkalomra készítve. Mivel sok buddhista hagyomány kapcsolódik a szegényekről való gondoskodásról is, ezért ebben az időszakban sok beteg és nyomorgó ember gyűlik a templomok mellé és koldul. A mellettük elhaladó emberek pedig gondolkodás nélkül adnak. Úgy tartják, h ezzel megválthatják múltbéli bűneiket.

Ilyenkor megáll az élet, ahogy írtam is. Bezárnak a boltok, az étteremek, a hivatalok. Mindenki, aki tud, meglátogatja a szülőket, rokonokat vidéken és együtt járulnak a pagodákba, h elvigyék adományaikat és imádkozzanak halottaikért gyertyát és füstölőket gyújtva. Ekkor mindenki a legszebb ruháját veszi fel és az ételek és egyéb hozzájárulásokon kívül, lotus virágcsokrokat visznek a templomokba.

Azt mondják, h annyira erős ez a hagyomány, h még a vörös khmer korszak sem tudta teljesen elnyomni. Hiába próbálták meg eltörölni a vallási kötelékeket, kénytelenek voltak a Pchum Ben idejére felfüggeszteni ezt a szándékukat, mert maguk a vezetők sem merték elhagyni azt a szokásukat, h minden évben tisztelegjenek az ősök szellemei előtt, félelmükben, h a síron túl visszaüthetnek bűneik, amiket életükben elkövetettek...