2010. március 26., péntek

Búcsú a piros táskától

Ahogy nézelődtem a haza hírportálokon, láttam, h 21 fok lesz ma! Hjajjjjjjjj!!! Elképzeltem, h milyen lehet az idő! Úgy szeretem, amikor még nincs az a nagy meleg, de már télikabát sem kell. Amikor kilépek az ajtón és érzem a levegőben a tavasz illatát! Amikor a fák elkezdenek rügyezni és minden újraéled a téli álom után! Egyre több a program a városban és nagyokat lehet sétálni a parkokban! Hmmm...ez most egy kicsit hiányzik, bevallom öszintén! A tavasz olyan mámorító tud lenni, a levegőben van, h jön a jó idő, a kevesebb ruha időszaka és szinte szerelmes lesz az ember a friss természetbe és lelkes a morcos szürke téli hónapok után! Szentimentális vagyok, tudom. Biztos, ez a sok ezer kilométer az oka! :)

Azért nem panaszkodom! Végre Kambodzsa időjárása is úgy döntött, h az elmúlt napok nehézségei után megajándékoz minket egy kis esővel és friss hűvős levegővel! Lehet mélyet lélegezni, élvezni a hűs szellőt a bőrömön! Olyan jó volt reggel khmer órára bicajozni, mert szinte lubickoltam az érzésben, h akár fázhatnék is! MAn csak nevetett rajtam, h mennyire tetszik, h felhős az ég és szemerkél az eső! Teljesen felvillanyozódtam a korai óra ellenére! Mondta is, h jól raktározzam el magamban ezt a pillanatot, mert az elkövetkezendő 1 hónapban ritka lesz az ilyen! :( Úgyh ma elég gyakran lehet látni engem az erkélyünkön 'hűsölni'! :)

Igaz, ezúttal Kambodzsa nem csak a mai, hűvös idővel lepett meg. Két nappal ezelőtt úgy döntött, kicsit megmutatja nekem a rosszabbik felét. Persze csak meglegyint, h ne menjen el a kedvem, de figyelmeztet, h legyek körültekintőbb. Őszinte leszek, teljes biztonságban érzem itt magam. Annak idején, mikor bejelentettem, h hova készülök 1 évre, sokak reakciójában vagy tekintetében ott volt, h féltenek, h milyen körülmények várhatnak itt rám, mennyire biztonságos ez az ország. Én mindig azt mondtam, h bűnözés mindenhol van, nem hiszem, h csak azért, mert van egy bizonyos múltja ennek az országnak, a mai napokban is veszélyes lenne. Annyira kell itt vigyáznia magára mindenkinek, mint bárhol máshol. Sok a túrista, így itt is kialakult, h minél olcsóbban húzzanak hasznot belőlük. Ugyanakkor azt is látni, h aki az idelátogatókból él ad arra, h a környéke biztonságos legyen. A legtöbb étterem, bár, szálloda, bolt előtt mindig van egy őr. Ez ad egy biztonságérzetet. Vhogy ha az első napokban még tartottam lopástól vagy zsebtolvajoktól, mert a hely maga idegen volt, de egy idő  után már jobban bíztam az itteni rendben, mint az otthoniban.
Tegnap előtt este viszont ez a bizalom megrendült. Bent voltunk, a Pub streeten, helyi magyarokkal találkoztunk, egy kis tapasztalatcsere céljából. Mostanában mindig mindenhova biciklivel járunk, esténként is és MAn spéci lámpáit szoktuk magunkra aggatni, h láthatóak legyünk az úton. Ezen persze a khmerek mindig jót mulatnak. Nem hagyományos dolog, h vkinek a feneke világít...a kislápmák a nadrágunk övére vannak rögzítve. Pláne, ha az még villog is, akkor végképp gurgulázó nevetéssel hajtanak el mindig melletünk! :) Tehát szerda este is így volt. Már hazafelé tekertünk, egymás mellett haladva. Így szoktuk, mert viszonylag hosszú az út és ilyenkor már álmosak vagyunk, úgyh beszélgetéssel tartjuk egymásban az éberséget. :) Mivel a táskám olyan, aminek hosszú a szára és ezért keresztbe vetve hordom a hátamra csapva, ezúttal előre tettem a biciklikosárba, h ne takarja el a lámpámat. Többen így csinláják itt, meg sem fordult a fejemben, h ez rossz döntés is lehet. Aztán egyszercsak megközelített a jobb oldalamon egy motoros és azt láttam, h nyúl felém! Nagyon megijedtem, h úristen mit akarhat, olyan volt, mintha el akarna rántani! Még ekkor sem kapcsoltam. Csak mikor láttam, h 'jesszusom' a táskámat fogja meg, kirántja és száguld is vele tovább!!!!!!! Amit éreztem, elmondhatatlan! Még sosem történt ilyen velem és szinte megállt bennem a szusz! 'Most ez komoly? Mi van??' Értelmesebb kérdés nem ötlött fel bennem. MAn viszont jobban magánál volt, üvöltött egyet és mindent beleadva elkezdett tekerni a motoros után. Egy ideig tudta követni, de nem volt kivilágítva, így egy idő után beleveszett a sötétbe. Végül a mi utcánknál fogott egy motorost és úgy próbált a tolvaj nyomába eredni. Én a járműváltásnál értem utol, addig képtelen voltam tartani a tempóját, ráadásul így is alig bírtam lábon maradni úgy remegtem! Csodáltam a bátorságát, ugyanakkor kicsit megrémített az erő, ahogy belevetette magát az üldözésbe. Nagyon féltettem!  Ráadásul rám teljesen másképp hatott az ijedelem. Még mindig nem hittem el, h ez megtörtént! Ezen voltam leragadva. Párhuzamosan pedig kezdett pörögni a lista az agyamban, h mi volt a táskámban...azok a híres női táskák! A szerencse a szerencsétlenségben, h ha ez otthon történik velem, a fél életemet viszi magával egy tolvaj, holott ennek a nagy része számára értéktelen, ezúttal viszont csak a negyedét, bár fontos negyedét...Miközben MAn a hajtóvadászatot vezette más segítőkész khmerekkel együtt, én hazabotorkáltam a kocsonya lábaimmal és a könnyeimmel küszködve elkezdtem összeírni a veszteséget...új mobil, életem első digitális fényképezője (szüleimtől kaptam évekkel ezelőtt és imádtam! mindig nálam volt, h ha meg kéne örökíteni vmit érdekeset, hiszen itt sosem lehet tudni! arról nem is beszélve, h mennyi mindent túlélt már mellettem!), egy éves Angkor belépő (kb 1 hónapba telt, mire megkaptuk, személyre szóló), bankkártya, egy nem mindennapi női tükör (WAMP szerzemény), az egyik fő jelképemmé vált kókuszos parfümöm, a naptáram (ebben volt felírva minden számomra fontos ember születésnapja, névnapja, más jellegű adatok, amikre emlékeznem kell), és még nagyon sok apró dolog. A táskám önmagában egy életmentő felszerelésem volt, amiben végszükség esetén megvolt minden szükséges alap kellék: fésű, gyógyszer, folttisztító, kézfertőtlenítő, frissítő kendő és így tovább...Persze, nem ezek hiánya bánt a legjobban, egyszerűen csak az évek alatt kitapasztaltam, h mire lehet szükségem egy táskában és az most fuccs. Kezdhetem előről a gyűjtögetést. Ugyanakkor tudom, h nem szabad ezt tragikusan kezelni, sokkal rosszabb vége is lehetett volna. Ez csak a gyász része! :) Bele kell törődnöm, h nem látom viszont többet a szeretett fényképezőmet és eladják vkinek, akinek foggalma sincs róla, h ez lopott és vkinek milyen fontos. Megveszi olcsón és kész. Csak egy használati tárgy neki. Többet nem fogom nyúzni az érintő képernyős telefonom és szidni, h milyen használhatatlan! :) Bár tudtam, h úgyis megszokom, csak élveztem a morgolódást. És nem hagyhatom ki a piros táskám! Szerelem volt első látásra, olyannyira, h Kambodzsába szinte csak őt hoztam hétköznapi használatra. Aki ismer tudja, h ez nagy dolog! Táskaimádó vagyok! (persze, melyik nő nem? :))

Viszont itt, nagyközönég előtt szeretném megragadni a lehetőséget és kifejezni a köszönetemet MAn-nak! Tudom, h ő minden tőle telhetőt megtett, h megkeresse lökött barátnője kacatjait. Kimondhatatlanul hálás vagyok neki! Értem még senki nem tett ilyet! Ha magam ellen beszélek is, örülök, h nem talált rá a tolvajra, mert láttam benne a dühöt ahogy utána eredt és bmennyire is hízelgő számomra, h védeni akar, de ha neki baja esett volna, na azt nem viselném el. Főleg, ha egy táska miatt, ami ebből a szempontból nézve értéktelen! 
Köszönettel tartozunk annak a pár ismeretlen khmernek is, akik segítettek. Tompították a bennem az egy pillanatra felmerülő rossz érzést velük szemben! Rendőrt is hívtak és kaptunk egy telefonszámot a külföldiek számára fenntartott rendőrörs vezetőjéhez, aki este 11kor is állt a rendelkezésünkre! Egyik ámulatból estem a másikba, h mindenki milyen rendes volt és együttérző. A sofőrünk is annak ellenére, h felébresztettük, 5 percen belül ott termett és jött tolmácsolni, ha kell. Sőt! A házunkra vigyázó őr főnöke is befutott. Úgyh volt segítség több szálon is!
És a drága szüleim! Akikre a frászt hoztam, mert egyszercsak bejelentkeztem, h 'Anyu, ellopták a táskám. Hívd a bankom, segíts letiltani a kártyám!' Szegény, nem mert szólni sem, csak tárcsázott. Ez volt az egyetlen hasznos tett, ami eszembe jutott, míg MAn üldözte a rablót. Vmit muszáj volt csinálnom, mert nem volt ugye telefonom és baromira aggódtam. Mielőtt elmondhattam volna részletesen szüleimnek, mi történt, visszaérkezett MAn egy rendőrrel és kiléptem. Szegények csak egy óra múlva tudták meg végre, h mi is a teljes történet. Végül persze mindenki megnyugodott és csak emésztette a történteket. Szüleim, féltettek és aggódtak. MAn-t bántotta, h nem érte utól a tolvajt, én előttem pedig milliószor lefutott a kép, ahogy elemeli a táskámat. Nem gondoltam volna, h nincs ott biztonságban! Hiszen volt rálátásom, elérhető távolságban volt. Mégis a történések közben leblokkoltam, nem fékeztem, nem nyúltam előre, nem néztem a rendszámtáblát. Igen, ez a legbosszantóbb, h a táskám önmaga és benne megannyi apró értékem, mennyire fontosak számomra, mégis vannak pillanatok, mikor az ember elengedi magát és elhiszi, h vigyáz magára, az értékeire. Ezt pedig egy szemfüles tolvaj azonnal kiszúrja...
No, végeztem. Befejezem az önsajnáltatást! Szerencsésnek mondhatom magam, h ilyen könnyen megúsztuk. Nekem és MAn-nak sem lett baja, és ez a legfontosabb! Az útlevelem és minden személyes papírom a házban van, gondosan eltéve. Sosem hordom magamnál, ahogy nagyobb pénzösszeget sem. Így könnyen mondhatom most azt, h megfizettem a tanulópénzt!

Nem szeretném, h bki azt gondolja egy nyafis liba vok, h ennyi soron keresztül siratja a szájfényét! Vannak helyzetek, amikor ezt én mondanám magamra, de most más. Egyszerűen csak itt, ahol távol vagyok az otthonomtól és a személyes dolgaimtól, minden egyes apró tárgy eszmei értéke megtriplázódik. Jól esik olyan dolgokhoz nyúlni, megérinteni őket, amin még van egy kis hazai por. Az érzés, h magamnál tudhatom őket picit olyan, mintha Magyarországot, a családomat, a barátaimat, a lakásomat, a régi megszokott környezetemet kicsiben magamnál hordanám...és ez a kör most jócskán leszűkült.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése