Jaj, nagyon gyűlnek az élmények és teljesen le vagyok maradva! Egy csomó minden hatott rám az utóbbi két napban is és most vacilálok, h mivel is kezdjem. Talán az a legjobb, ha maradok az időrendi sorrendnél és a többi örömködést későbbre hagyom. Elvégre is holnap is van nap, nemde? :)
Legutóbb ott hagytam abba, h mennyire megragadt a kambodzsai tengerpart és szeretnék visszatérni amennyiszer csak lehetséges. Valóban, nehéz volt búcsút inteni az óceánnak. Üdítő és frissítő élmény volt! Ezután következett Phnom Penh. Ahogy a múltkor is írtam zajos, forgalmas, nyüzsgő nagyváros. A siem reapi-hoz képest pedig 3x-4x több tuktuk, motoros, autó és ember. A mentalitás is kicsit más, itt már a nagyvárosi lét az uralkodó. A tuktukosok sokkal jobban rádmásznak, körbefognak, h válaszd őket, mégha eszed ágában sincs velük utazni és az emberek kevésbé hajlamosak a mosolygásra. A város maga nem nyűgözött le, h őszinte legyek. Lehet, h azért, mert elsőre Siem Reap-pal találkoztam és ahhoz viszonyítok. Itt vettem csak észre, h 'hazavágyok', a komfortos Pub streetre és a kedves tuktukosainkhoz. Ennyire fontos, h hova érkezel először egy új helyre! És nem is a nyüzsivel volt a gond, mert alapvetően pörgés párti vagyok. Imádom Budapestet is (most biztosan sokkal felhörögnek, de így van), h mindig van mit csinálni, tele van programokkal! Persze ez a város ahol lakom, ahol életem utóbbi 7 évét töltöttem. Számomra kevés szebb és szívetmelengető érzés van, mint állni a Vár falánál és nézni a kivilágított, esti szinekben pompázó várost! Szeretem végigmustrálni a nevezetességeket, legeltetni rajtuk a szemem és engedni, h átjárjon az a kellemes érzés, h mindez az otthonom, a miénk és szép! Ilyenkor megfeledkezek a sok koszról, a milliónyi kutyakakiról, a hajléktalanokról, a problémákról. Egyszerűen csak érzem, h ide tartozom és jó ízlelgetni ezt a fajta szerelmet. Ha a Várban vagyok, ami ezért is különleges hely számomra, és bízom benne, h van még ezzel így más is, mindig azt érzem, h nem akarok innen elmenni. Jó nekem az én Budapestem. Gondolom, mondanom sem kell, h az utóbbi időben, a kiutazás előtt, nem mentem fel sokszor...Arról nem is beszélve, h egy erőteljesebb szerelem terelte el a figyelmem a szép budapesti kilátásról! :)
(Esélyes, h most a pécsi brancs is felhördült picit. Tőlük ezúton is elnézést! De aki ismer az tudja, h én mindig is elvágytam onnan és Bp volt a célom.)
Szóval oda akartam kilyukadni, h bármilyen fővárosba is megyek, biztosan a szívem legmélyén összehasonlítom a bennem létező képpel és ha az kevésbé hasonlít, nehezebben fogadom be, mégha tudom is, h ez így butaság, mert a világ két végén elhelyezkedő, különböző kultúrában működő várost nincs értelme összevetni. De mégis, ahogy a Mekong partján álltam egyik este, akaratlanul is a túlpartot fürkésztem, keresve a Parlamentet vagy egy duna menti házsort. Amit pedig igazából láttam, azok homokbuckák, daruk és építési telkek voltak, messzebb pedig nyomornegyed. Na de tegyük félre mindezt! Nem akarok túl sötét képet festeni Phnom Penh-ről, nem lenne fer tőlem. Hiszen biztosan van, akinek ez a város ugyanúgy a szíve csücske, mint nekem Bp. Ahogy mindenben, itt is meg kell találni a szép részeket, ami persze, nem is olyan nehéz, hiszen nevezetességek itt is vannak bőven! Ott a királyi palota, a függetlenségi emlékmű, a Wat Phnom, a piacok és a rengeteg jobbnál jobb étterem 1-1 utcába sűrítve (Liszt Ferenc térhez hasonlóan)! Sajnos, időnk nem volt mindenre, de az esküvő előtt két dolgot emelnék ki.
Függetlenségi emlékmű és a Wat Phnom stúpája
Az egyik a piacok! :) A vásárlás! Tehát a könnyedebb, csajos témával kezdem. Senki ne merje kihagyni a piacolást, ha egyszer Phnom Penhben jár! Nagy élmény! Itt nem csak helyi selyemből készült termékeket lehet venni, mint Siem Reap-ban többnyire, hanem egyéb "kamionról leesett", márkás dolgokat, cd-ket, dvd-ket is. Nem is beszélve a "tökéletes hamisítványokról"! Nagyon vicces látni kupacban olyan ruhákat például, amiket otthon meg sem engedhetnék magamnak, itt pedig 2-3 dolláért simán hozzájuthatok. Persze, türelem ide is kell, mert sok az árú és a rámenős eladó, hamar belefárad a mászkálásba és a folyamatos alkudozásba az ember. Így már inkább labirintusnak tűnik az egész. Érdekességnek viszont mindenképpen megéri körbecsászkálni! Biztos vagyok benne, h üres kézzel senki sem távozik a helyszínről. Arról nem is beszélve, h itt átfogó képet kaphat mindenki a helyi ételkülönlegességekről, húsokról, gyümölcsökről, fűszerekről. És még ki tudja mennyi mindent nem láttam! Mi a Central és a Russian Market-t néztük meg, de van még több lehetőség.
Central Market miniben (még a Culure of Village-ből)
A másik kiemelt témám a Tuol Sleng. Ha egyszer már Phnom Penhben jársz, ez a hely és a Killing Fields mondhatni kötelező. Ez is hozzátartozik Kambodzsához és nem szabad elmenni mellette. Sajnálom, h mi nem tudtunk kilátogatni a Killing Fields-re, mert városon kivül van. De ha lesz elég lelki erőm egyszer, biztosan megnézem. Igazából a Toul Sleng már önmagában mély benyomást tett rám és jó így, h nem egyszerre szembesülök a két hellyel. De túristaként az embernek nincs sok választása. Én viszont hálás vagyok, h van időnk.
Nem szeretnék elveszni a részletekben és nekiállni mesélni, h mi is történt ipontosan, csak amennyire szükséges. Akit érdekel utána tud nézni az interneten, h mi is állt a háttérben és mi motiválta Pol Pot-ot, hogy zajlott le a Khmer Rouge. Jómagam is megtettem már. Ajánlom. Amit inkább szeretnék elmondani, h számomra mik voltak a megdöbbentő, új részletek és a benyomásaim belépve és szobáról szobára felfedezve a Tuol Slenget. Maga a hely korábban iskolaként működött és 1975. április 17-e után alakították át lényegében egy kínzó eszközzé, voltaképpen pedig egy katonai közponnttá, ahová a nemkívánt személyeket hozták be és fogták vallatóra. A neve S-21 volt. Erről a helyről és céljáról akkoriban senki sem tudott, mármint a hétköznapi emberek közül. Akiket ide behoztak nem is sejtették mi vár rájuk. Ami meglepett, h ugye az alapgondolat az volt, h a parasztság képes csak előrébb vinni az országot és a gazdaságot, mert csak ők elég tiszták ehhez, vagyis minden, ami a várossal, tanulással és az értelmiségi léttel kapcsolatos, elvetendő. Tehát az összes várost kiürítették és azok lakatlanná váltak, Phnom Penh is! Így már talán érthetőbb is, h viszonylag egyszerűbb lehetett titkolni a létezését egy ilyen intézménynek. Az embereket kilakoltatták a falvakba és mezőgazdasági, kétkezi munkára fogták őket. Mindannyian az Angkar, a Szervezet kiszolgálóivá váltak. A család fogalmát is igyekeztek megszüntetni, anyákat és gyerekeiket, házastársakat, nagyszülőket, mindenkit elválasztottak a másiktól. A tanulás, a vallás és még a pénz is feleslegessé, haszontalanná vált és ezt fennen hirdették! A vagyon ételben volt mérhető. A Khmer Rouge katonái közt, kivéve persze a vezetőséget, túlnyomóan gyerekek voltak. Közülük pedig sokan a Tuol Slengben dolgoztak. Végignézték és részt vettek a kínzásokban, vallatásokban. Borzasztó! Van egy szoba, ahol bemutatnak pár korábbi itt dolgozó 'fiatalt', akik nyilatkoznak, h mi vitte rá őket, h belépjenek a katonaságba, illetve, hogy érzik öreg fejjel, mit jelent nekik ez az időszak. Szinte egytől egyik azt hangsúlyozza, h nem volt más válszatásuk, ez jelentette a túlélést. Utólag elítélik mindazt, amit ezen falak között anno történt. Van aki elmondja, h még a mai napig rossz szemmel néznek rá a falujában. Irónikus módon a szomszéd szobában pedig olyan embereket mutatnak be, akik mindezt túlélték vagy családtagjaikat vesztették el. Ők is elmesélik, h hogyan élték meg ezt a korszakot. Gondolom, senkinek sem kell részleteznem, h ezt a terhet egy életen át cipelik magukkal. Jellemző Kambodzsában, h minden könyvárusnál vagy boltban százával árulják a Pol Pot rezsimmel kapcsolatos könyveket. Egyik csoportjuk magával a történelmi háttérrel foglalkozik, a másik pedig a túlélőkről szól. Mi is beszereztünk már egyet-egyet. Majd, ha túlvagyok rajtuk, mesélek!
A múzeum felépítése úgy néz ki, h van 4 épület. Az elsőben csak a régi osztálytermekben berendezett 'börtöncellák' vannak. A berendezés elég szegényes: egy ágy és rajta a bilincs, amivel lekötözék a foglyok lábát. A falon pedig egy kép, ami nem is akarom tudni, h valóban az eredeti állapotot mutatja-e be, de érzékelteti, h hogy is nézhetett ki egy megkínzott ember ebben a szobában. Mindez 3 emeleten keresztül. A nagyobb helyiségekben volt, h 40 embert fektettek le a földre, levetkőztetve, 10-s sorokban egymással szemben, megkötözve. A hely egyszerűsége sokkal nagyobb hatással van az emberre, mintha tele lenne kínzóeszközökkel. Bemész és akaratlanul is megpróbálod átélni, elképzelni, h mi is folyhatott abban a szobában 30 évvel ezelőtt. Látod a képeket és borsódzik a hátad. Nem tudod elhinni, h ez megtörténhetett.
A berendezés
Aztán jön a második épület. A következő lélegzetvisszatartás, gyomorösszerándulás. A szobák a földszinten tele képekkel, azok képei, akiket ide behoztak. Bár előfordult az is, h nem vesztegették az időt, hanem egyenesen vittek vkit a kivégzőosztag elé, be sem regisztálták. Hogy még érzékletesebb legyen, egy üvegdobozban felhalmozták az áldozatok ruháit. Folytatódik a megbotránkozás és érzed, h lassan eljutsz arra a szintre, h beismered, hiába próbálod átérezni a hely szellemét, h hiába olyan helyre tetted be a lábad, ahol ezeket az embereket kegyetlenül megkínozták és most Te, egy 27 éves, szemüveges, diplomás, magyar lány próbálsz együttérezni. Nem megy. Mert ez már túlmegy azon a határon, h fel tudd dolgozni. Hogy a képek ezekről a szemekről, arcokról, testekről az utolsók...Próbáltam kutatni, h mit tükrözhet a tekintetük: volt akinél tisztán látszódott a félelem, de talán a legtöbből azt olvastam ki, h nem tudják hova tenni, h mi történik velük, fogalmuk sincs az egészről...
A képek
Felbotorkálva a következő emeletre szembesülhetsz a háttérinfókkal. Hogy folyt le a hatalomátvétel, kik álltak mögötte, mit vallottak, mit szerettek volna elérni és ezt hogyan valósították meg, hogyan buktak el. A helyiség nagyon egyszerű, szinte üres, a földre támasztva és egy-két helyen olvashatod a táblákról a történelmet. Majd átmész a 4. épületbe, ahonnan 5 perc után ki is fordulsz. Itt nincs más csak az osztálytermeken belül téglafalakkal elválasztott mini cellák, szerintem nincs 2 m2-nél nagyobb köztük, de az is lehet, h még ennél is kisebbek!
Jön a 4. épület, ahol az említett emberi sorsok kerülnek terítékre és rajtuk keresztül mutatják be a Khmer Rouge-t. A videóteremig már nem jutottunk el. Én úgy éreztem elég volt. Hiába mutatnak nekem egy filmet a rémségekről, ennél jobban már nem tud rám hatni. Elértem a maximumot és ennél több nem megy. Rengeteg kérdés cikázott keresztbe-kasul a fejemben: Hogy lehet, h ezt mind megtehették? Hogy vették a bátorságot, h emberek milliónyitól vegyék el az életüket, szimplán azért, mert szemüveges, vagy mert diplomás. Hogy tehetjük, mi emberek, ezt egymással szemben? Hogy érezhették, h mindez helyes? Persze, nem érdemes világmegváltó kérdéseket feszegetni, mert választ úgysem kaphatok. Sajnos, mindez megtörténhet és az is lehet, h még meg is fog. Félek, h az emberiség nem tanul. Pedig a példa itt van előttünk...
Úgy érzem ezek után méltatlan lenne egy esküvővel folytatnom és megint túl hosszúra sikeredne a blog. Inkább hagyom, h Ti is emésztgessétek az olvasottakat, h nézzetek utána picit, talán így jobban megértitek az érzéseimet, benyomásaimat, amiket megpróbáltam átadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése