Fél év

Hihetetlen, h már fél éve Kambodzsában vagyok! Nem hittem el, de tényleg nagyon gyorsan tellik az idő! Sőt annyira, h szinte meglepődtem, h 'csak' ennyi ideje vagyok itt. Mostmár vhogy inkább tűnik úgy, h régebbóta itt vagyunk, mint h lassan telne az idő. Gondolkodtam azon, h hogyan tehetném különlegessé ezt a bejegyzést, de egyszerűen semmi nem jut eszembe. Pörögnek bennem az elmúlt időszak emlékei, jók és rosszak egyaránt. Úgy érzem, vhol mélyen még mindig nem fogtam fel, h itt vok és, h mekkora szerencsém van. Kicsit félek attól, h mi van, ha nem használom ki eléggé ezt a lehetőséget és nem élem meg intenzíven azt, h a világ eme tájára vetett a sors. MAn-nal sokszor feltesszük magunknak a kérdést, h annakidején, mikor útnak indultunk, mik voltak az elvárásaink ettől a egy évtől, amit Kambodzsában tervezünk tölteni és hogy hol tartunk abban a pillanatban. Sajnos, nem áll túl jól a helyzet. Ugyanakkor az is igaz, h sok olyan élményben volt részem/részünk, amik nem voltak betervezve. De egyelőre nem érzem, h változnék. Hogy Kambodzsa hatna rám. Figyelem magam és nem látok előretörést. Pedig az egyik dolog, amit várnék ettől az egy évtől az az lenne, h tisztábban lássam önmagam és a terveim, h öntudatosabban térjek haza. H végre legyenek konrét céljaim és ne csak a zavarosban halásszak. Azt reméltem, h majd itt, ebben az új világban megvilágosodok kicsit és magamra találok. Hát sajnos, mindez egyelőre netgatív. Semmi. Úgy érzem, h ugyanaz vagyok, aki február 2-án Ferihegyről elindult. Nem érzem, h több lennék, sőt inkább, h kevesebb. Az biztos azért, h sokat tanultam az utóbbi fél évben, csak éppen nem abból az irányból, ahogy terveztem. Rájöttem, h mégsem vagyok olyan rugalmas egy új kultúrával szemben, mint gondoltam. Hazai környezetben pik-pak alkalmazkodom, de amint fordul a helyzet, leblokkolok. Mostmár azt sem mondhatjuk, h türelmetlen vagyok. Mert eltelt fél év! Az nagyon sok idő! És én, úgy érzem, még mindig, ugyanott toporgok. Keresem az utam, tapasztalom ázsiát, de mindezt csak visszafogottan, mértékkel. Valahogy nem lubickolok a helyzetben és nem értem, miért. Arra is rájöttem, h párostul kiköltözni egy vadidegen helyre sem könnyíti meg olyan mértékben az ember helyzetét, mint vártam volna. Plána, ha a másiknak már ismerős a terep. Mert a végén rádöbbensz, h egyre jobban igényled, h fogják a kezed. Ez nem jó. Hol az otthoni függetlenségem és önállóságra törekvésem? Lehet, h valójában nem is vagyok ilyen? Hanem kell vki, akire folyamatosan támaszkodhatok? Vajon honnan lehet megállapítani, h melyik a valós helyzet? Otthon vagy itt? Melyik vagyok igazán én? Mindig is azt gondoltam, legalábbis azt gondolom, h így gondoltam (lassan kezdek mindenben kételkedni :)), h egy párkapcsolat az, amikor, két szabad ember egymás társává válik, úgy h nem elszívják egymás energiáit, hanem kiegészítik egymást. Amikor kiegyenlítődik az adok-kapok aránya. Sokszor érzem itt azt, h a kelleténél több szükségem van MAn figyelmére és törődésére. H szinte már túl sokat lát belőlem és nem tudom, h ez jól van-e így. Jajjj, de hiányoznak a barátok! A tanácsok! Egy jó kis csajos dumcsi vmelyik budapesti teázóban! Vagy egy gyors sürgősségi megbeszélés a D. folyosóján! :) Erről jut eszembe, h még egy dolgot megtanultam itt: h hiába tud a párod a legjobb barátod lenni, a többieket nem lehet pótolni. Mert nem mindent osztasz meg a szerelmeddel, szükség van mások társaságára. Hadd mondjak egy példát, néha jól esik, amolyan figyelemelterelésként, női dolgokról csacsogni, mint a ruhák vagy a frizura vagy egy csajos mozi. Azt hiszem nem túlzok, ha azt merem állítani, h a pasik igen nagy része egyetért velem abban, h ezeket a témákat szívesebben engedik át a barátnőknek. :) Szóval eddig nem vettem észre, de mostmár kezdem, h a barátaim mennyire fontos szerepet játszanak az életemben. Persze, nem csak a fent említettek megbeszélése miatt, hanem mert nehéz virtuálisan mellettük lenni, amikor szükség lenne rá, meghallgatni, h éppen hol tart az életük. Vagy elmondani nekik szemtől szemben, h mi történt velem az elmúlt egy hétben. Vagyis osztozni jóban és rosszban. Na jó, nagyon szentimentális kezdek lenni...abbhagyom!

A lényeg, h azt hiszem, ez a kambodzsai út nem éppen azt hozta, amire számítottam és ezzel meg kell barátkoznom. El kell fogadnom, h hiába vannak elvárásaim magammal szemben, az élet kifürkészhetetlen ésha nem vagyok elég erős akaratú, akkor elsodor magával egy másik irányba.

Magyarul, csipkerózsika ébresztő!!! Kapd össze magad!!! Ésha nem késő még...