Hon(vágy)vihar

Mindenki ismeri azt a fajta vihart, ami hirtelen bukkan fel az égbolton. Egyszer csak sötét felhők kúsznak fölénk a semmiből, feltámad a szél. Körülöttünk minden egyik pillanatról a másikra borús és szomorú lesz. Aztán megérkezik az eső és vízesésként zúdul le ránk, elárasztva mindent. Majd amilyen gyorsan érkezett olyan gyorsan el is múlik. A csapot elzárták és újra kisüt a nap, percek alatt felszárítva a vihar nyomait, a természet pedig újjáéled, és friss illatot áraszt. Ez nem az esős évszak felvezetése akar lenni, habár május, vagyis a száraz évszak, ellenére elég sokat esik itt, de ezúttal inkább a lelkiállapotomat szerettem volna virágnyelven körülírni. Valószínűleg mindenki számított arra, h egyszer ez a pillanat is eljön és nem csak Kambodzsa pozitív oldaláról fogok írni. Hiszen nagyon sok levelet kapok a barátoktól, amiben kérik, h őszintén válaszoljak a kérdésre, h jól vagyok-e. Bármilyen hihetetlen is, de tényleg jól vagyok! A mai napon volt, a kezdeti kultúrsokkos időszak után, az első olyan pillanat, h úgy éreztem, érkezik a kiborulás. Éreztem, ahogy elhatalmasodik rajtam az érzés, h hirtelen, bármennyire is emberekkel vagyok körülvéve, egyedül érzem magam. Csak egy apró, de annál szívbemarkolóbb érzés váltotta ki mindezt: elfelejtettem az anyák napját. Hiába volt eszemben múlt héten, h meglepetéskén felhívom anyukámat, az adott pillanatban elfelejtettem. Mikor erre ráeszméltem, dühöt éreztem és tehetetlennek magam az ellen, h kicsúszik a kezem közül az idő. Bosszantott, h a legjobb bnőmet egy nappal később köszöntöttem fel a szülinapján, h kimaradnak a névnapok és h ezek miatt görcsölök azon, h el ne felejtsem vmelyik szerettem fontos napját! Hiszen az, h ilyenkor felhívhatom őket, jelenleg az egyetlen eszközöm, h kifejezzem, fontosak nekem. Ha már ez sem megy, és nem tudom kontroll alatt tartani, félek, h elmerülök itt a kambodzsai meszességben, érzelmileg is a legtávolabb kerülve az otthontól. Mióta a piros táskámmal együtt a naptáramtól is búcsút kellett mondanom, bizonytalanul kezelem az időt és a fontos dátumokat. Nagyon nehéz elmondanom, h mit éreztem, h anyukámat 2 nappal később köszöntöm fel. Ez így már nem az igazi! Az egyetlen dolog, amit ezek után tenni tudtam, h próbáltam visszaszorítani a könnyeim, sikertelenül. Először, 3 hónapja! Az első pillanat, h nem egyszerű honvágyat érzek, hanem vágyat arra, h megöleljem a szeretteim és mellettük legyek, h beszélhessünk, h megmutathassam nekik, h hol élek most, milyen Siem Reap, milyen Srayong, a házunk, a körülményeink, h megnézzük együtt Koh Kert, a romokat és a falut. Olyan jó lenne, ha élőben látnátok, amit én! Velem együtt! Ma is feltették nekem a kérdést, h hogy bírom ki, h 1 évig nem látogatok haza. Már akkor éreztem, h erre a kérdésre egyre nehezebb válaszolni és vmi ismeretlen súly egyre jobban nehezedik a szívemre. Igen, talán ez az, amiért ez a vihar most ennyire elkapott engem. Hogy felismertem,  h egy jó darabig nem osztozhatok személyesen a családom és a barátaim örömében, bánatában és, h ők sem az enyéimben... maximum egy fránya blog sorain keresztül!

Ez lenne a vihar, amiről mesélni szerettem volna. Hagyni kell tombolni és utána mindig jobb lesz! Tudom és érzem is, h ez így van jól, át kell esni ezen is!

Ahogy Shrek mondja (igaz, nem teljesen ugyanebben a szövegkörnyezetben ;)): "Jobb kint, mint bent!" :D