Bmilyen mélyebb kutatás nélkül arra a felszínes következtetésre jutottam, h Kambodzsában a lakosság nagy része vagy tuktukos vagy énekes. Ha bekapcsolod a tévét a szappanoperákon kívül (kizárólag japán vagy kínai, esetleg helyi sorozatok) csak karaoke-t vagy koncertközvetítéseket látsz. A legmeglepőbb, h szinte soha nem fedezem fel ugyanazokat az arcokat! Hihetetlen, annyian vannak, h Dunát lehetne rekeszteni velük! A helyzet pikantériája, h minderre egy kórházi ágyon döbbentem rá, infúzióval a karomban. Bizony, h érdekesebbé tegyem a blogom, gondoltam kísérletezek egy kicsit és bemutatom nektek a helyi orvosi ellátás minőségét, ami meg kell hagyni nem is olyan vészes, mint gondolnátok. Persze, senki ne a helyi államilag finanszírozott kórházi ellátásra gondoljon, az amúgy sem lenne elérhető egy külföldi számára.
No, hát úgy esett, h szerda este beültünk egy nagyon szuper étterembe Siem Reap-ban. MAn kedvenc épületében van, olyan igazi gyarmati hangulatot áraszt: nagy nyitott terek, spaletták az ablakokon. Valójában elég drága hely, de kihasználtuk, h délután 2 és 7 között italakció van és beültünk kicsit kiélvezni az étterem hangulatát. Sajnos, mint utóbb kiderült ez egy kicsit félresikerült. Már mikor hazaértünk arra panaszkodtam, h a gyomrom ólomgolyó nehézségű és, h rosszul vagyok, ha a sósmogyoróra gondolok, amit az italok mellé felszolgáltak. De eleinte nem is izgattam magam nagyon emiatt, mert ez már máskor is előfordult velem, hiszen a mogyoró nagyon tud telíteni. Végül viszont már mozdulni sem bírtam és elkezdett görcsölni a pocakom. Innentől kezdve kihagyom a részleteket, a lényeg, h igen közeli barátságba kerültem a mellékhelyiségünk egy bizonyos berendezési tárgyával. Olyannyira, h szinte el sem tudtam szakadni tőle egész éjjel. Hajnali 3-4 körül már elkezdtem aggódni, h esélyes, h ez nem csak egy szimpla túlevés, hanem vmi komolyabb. Reggelig még küszködtem egy kicsit és végül célba vettük a kórházat. Addigra már valószínűleg annyira kiszáradtam, h MAn ölben vitt az autóig és szuszakolt be, különben estem össze. Borzalmas érzés, ahogy minden kezd elsötétülni és érzed, h szépen fokozatosan elveszíted a kontrollt a tested felett! Szerencsére a kocsiban már jobban lettem, ahogy megéreztem a hűs légkondit. A klinikára már saját lábon mentem be és amint vízszintesbe raktak jobban éreztem magam. A doki, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, jól kikérdezett, megvizsgált és rendelkezett, h bizony egy pár órán át, ha tetszik, ha nem, vendégszeretetüket kell élveznem. Kaptam egy szobát, ami két ágyas volt, de csak egyedül voltam benne, szerencsére! Bekötötték az infúziót és az antibiotikumot is. Már az elején egy rakás vitaminnal tuningoltak fel. De az igazság az h, amit nem töltöttek bele a véráramomba az nem igazán csúszott le. Arra sem tudtam gondolni, h akár egy korty vizet leszorítsak a torkomon. Lehet, h Ti már éltetek át ilyet, de nekem mindez teljesen új volt! Soha nem kaptam el azokat az otthon terjengő gyomorbetegségeket, vhogy mindig megúsztam. Ezért írom most le mindezt ennyire számomra újszerűen. Visszatérve a kórházhoz, ami furcsa volt, h nem kaptam semmilyen hálóinget, úgy ahogy beestem, utcai ruhában pakoltak az ágyba és takarónak egy nagy törölközőt kaptam. Kb. félóránként jöttek megnézni, h minden rendben van-e és szakértően nézték az infúziós adagomat. MAn édes volt, folyamatosan velem volt, csak egyszer szaladt haza enni vmit és jött vissza a laptopjával, h mellettem legyen és azért dolgozni is tudjon. Olyan 11 órától folyamatosan ígérték, h megérkeznek a laboreredményeim, de ez egészen este 5ig elcsúszott. Akkor tudtuk meg, h minden bizonnyal vmilyen ételről kaptam bacit, aminek túlzottan is megtetszettem és úgy döntött kicsit velem marad. Közben ráadásul fel is ment a lázam, úgyh még egy jó nagy adag lázcsillapítót is rám sóztak. Azt akarták, h vegyek be 2-t belőle, plusz még ők is belém injekcióztak egy adagot. Ekkor már kezdett kikerekedni a szemünk, mert túlzottan véltük ezt a láztól való rettegést, hiszen még csak 38.1 volt, az pedig nem igényel ekkora tűzoltást. Úgyh végül a tablettákat hanyagoltam és jó is volt így, mert utána elég hamar lement a láz. Ami még meglepetésként ért minket, h a doki az kérte, h takarózzak ki és kapcsoljuk hidegebbre a légkondit, mert így könnyebben lejjebb megy a láz. Ti hallottatok már ilyet? Én otthon ilyenkor bebugyolálom magam és hagyom a testem jól kiizzadni. Ezek után meg teljes nyugalommal megkérdezte a doki, h ettem-e már aznap! Megállt bennem az ütő! Enni??? Örültem, ha egész nap egy fél literes víz felét magamba tudtam gyömöszölni! Az orvos csak csóválta a fejét és intett MAn-nak, h tessék elszaladni és hozzni rizst a hölgynek! Nah, de hát erre is kaptam egy gyogyót, nem kell félteni a khmer orvosokat! Étkezés előtt kell bevenni és állítólag megkönnyíti, h letoljak a torkomon 3 szem rizst. A végső leszúrás, amit kaptam és az már végképp leterített, az volt, h rám szólt a doki, h ne aludjak annyit!!!!! Mert megárt!! :) Ki hallott már ilyet? Egész éjjel nem aludtam semmit, mert ölelgettem azt a fránya wc kagylót, teljesen kimerültem és erre azt mondja nekem, h rosszat tesz a vmilyen agyi idegeimnek, ha alszom??? Sőt, utasított, h ne feküdjek, mert az sem tesz jót, hanem üljek, nézzek tévét vagy akármit, csak ne legyek vízszintesben, mert az meg a gyomromnak nem jó. Itt már röhögtünk! Vhogy a khmerek a gyógyulás folyamatát másképpen képzelik el, mint mi. Én otthon, ha beteg vagyok, alszom, mert úgy tudom és arra is tanítottak, h jót tesz, ha pihen a beteg szervezet és közben gyorsabban gyógyul. Na jó, azért bevallom, egy ideig jót tett az ülés és még ettem is egy hangyányit, de estefelé már újra beállt a gyomrom és esett le a fejem a nyakamról. Végül, olyan 10 felé fogyott el az utolsó adag infúzió és szóltak, h, ha jobban érzem magam, akkor hazamehetek. Egy kis ideig tétováztuk, de végül az otthon javára döntöttünk. Jobb is volt, így, mert sztem, a kórházban nem aludtam volna olyan jól, mint a jól megszokott girbe-gurba matracunkon!
Úgyh most már jelentem, jobban vagyok, bár a pocakom még nem az igazi, megmaradt a nehéz érzet. Elég makacs ez a baci! De már jobban erőre kaptam és picit eszegetek is (főtt krumplit).
Mikor kérdezte az orvos, h mennyi ideje vagyok Kambodzsában és volt-e hasonló gondom, nagyon meglepődött, h az elmúlt 3 hónapot megúsztam ilyen téren. Hát igen, úgy néz ki, mindennek eljön a maga ideje és kicsit kitolódott a beavatásom az ázsiai életbe! :) Most már ezen is túl lennénk! :)
Ami meg tipikusan az én formám, h a bacit nem egy mucsaröcsögei kis fabódéban kaptam el pókot cuppogtatva, hanem egy nívós étteremben! Igaz, ez egyben szerencse is, hiszen ha mindezt a faluban kell átélnem, húhhúúú, nem tudom mi lett volna! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése