2010. február 25., csütörtök

Koh Ker - második benyomás

Tudom, kicsit elmaradtam az utóbbi egy hétben az írással. Egyrészt, sokan említették, h el vannak maradva az olvasással, gondoltam adok egy kis időt felzárkózni! ;) Másrészt pedig, elég sűrűn alakultak a napok, nem voltak olyan nyugodt percek, amikor össze tudtam volna szedni a gondolataim. Bár per pillanat hiába ülök a gép előtt zavaró tényező nélkül, kicsit meg vagyok lőve, h hol is kezdjem. Nagyon sok hatás ért az elmúlt egy hétben és rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem. Tegnap kifejezetten úgy éreztem szétrobbanok, folyamatosan zsongott a fejem az élményektől, a hallottaktól. Aludni sem tudtam rendesen, fejfájósan feküdtem le és keltem is. Nem egyszerű befogadni majd rendbetenni magamban ezt az országot, kultúrát, ahogy itt élnek az emberek. Azzal a nagy reménnyel érkeztem ide, h itt egy 'tisztább' világot találok (természetesen, nem a higiéniára gondolok! ;)) és felüdülés lesz a mi 'nyugati' embertelen világunkkal szemben. De rá kell jönnöm, h ilyen már nem létezik. Együtt kell élnünk bhol is vagyunk ezen a földgömbön azzal, h az embereket a pénz motiválja, mindenhol ott van a kegyetlenség egymással szemben, az erőszak, a gyerekek bántalmazása és a természet teljes felélése. Arra számítottam például, h a falvakban az emberek sokkal kiegyensúlyozattabbak, hiába szegények, de boldogulnak és tisztelik a környezetüket. Erre a legnagyobb megdöbbenés volt számomra, amikor az úton Koh Ker felé (és a falu körül is) azt láttam, h égnek az erdők és füst száll fel az égbe. Könnyek gyűltek a szemembe. Hogy tehetik ezt? Bmerre mész mindenhol csak a hamutól fekete földet látod vagy a már kiszáradt csenevész erdőt. Kiírtanak mindent, amit tudnak. A legrosszabb az egészben, h a földet utána otthagyják, nem használják fel semmire, sőt még párszor ráeresztenek egy-két égetést. Biztos, ami biztos. Ezt nagyon megrázó volt látni. Csak még egy kép: este, mikor leszáll a sötétség, a tájon bmerre nézel, biztos, h elkapsz a tekinteteddel égő pontokat. Messziről majdnem úgy tűnik, mintha egy ház ablaka világítana, de nem. Az erdő ég. Borzalmas! Ha belegondoltok, nem csak a fák, a talaj megy tönkre, hanem ott állat sem marad meg! Ahol pedig megmarad az erdő, mert még nem estek neki tűzzel, ott kivágják a fákat és eladják. Ennyi. Hogy miért is csinálják ezt? Nem lehet tudni pontosan. Valószínúleg, mert így könnyebben átjárható az erdő és egyszerűbb vadászni. Ma már szinte sehol nem találsz olyan területet, ahol látható, h mindez milyen volt régen. A buja dzsungel kihalóban van, itt is. Így már nem csodálom, h a földön nap mint nap halnak ki növény és állat fajok. Mindig is tudtam, h naív vagyok, és nem kéne csodálkoznom, h a kapzsiság mindenhol ott van. De akkor is, annyira nehéz felfognom, h nem tudják, mekkora károkat okoznak! Mindez azért lep meg ennyire, mert azt vártam, h itt kisebb mértékű lesz a kizsákmányolás, amihez otthon hozzá vagyok szokva, hiszen én is részese vok.
Ha már a természetnél vagyok, meg kell említenem még egy témát: a szemétkérdést. Itt nem ismerik a hulladékgyűjtés fogalmát. Fura, h hányszor mondjuk Magyarországra, h milyen szemetes! Látni kéne, mi van itt! Nem akarom magunkat felmenteni, mert ennek ellenére, még nekünk is van min dolgozni tisztaság terén, na de ami itt van az félelmetes! Tényleg nem értékelik a természetet! Sőt, azt hallottam MAn-tól, majd más is mesélte, h állítólag itt az a 'szokás', h akinek a háza előtt nagyobb a szemétkupac, az a család gazdag, mert van mit szemetelnie! Számomra ez annyira elképesztő, h már vicces! Ennek köszönhetően, szétdobálják a papírt, a műanyagot, a fémet, ami éppen a kezükben van és már nincs rá szükségük! Nem tudtam lefényképezni, de láttam olyat, h egy szabad területet elfedett a sok műanyag palack és egyéb szemét! Nem hittem a szememnek! Szerencsére, nem láttam házak előtt magasodó szemétkupacokat (inkább egyenletesen oszlik el az utcán és felhasználatlan telkeken), de tény, h a kukáig nehezen találnak el. A szelektív hulladékgyűjtés itt még 'kicsit' odébb van! :) Báááááárrrrr, felfedeztem ennek egy kezdeti stádiumát, amit csak úgy hívunk MAn-nal, h a nünükés emberke. Magyarul: műanyagot gyűjtő khmer egyén. Húz maga után egy talicskaszerűséget és közben bmerre elhalad, folyamatosan nyomogat egy dudát, aminek olyan hangja van, mint egy gumikacsának (innen a nünüke elnevezés). Ő így jelzi, megérkezett és oda lehet adni neki a feleslegessé vált műanyagot. Gondolom, ezt leadja vhol és kap érte pénzt. Bárcsak a földről is felszednék mindezt! Viccen kivül, jól kereshetnének vele!

Ami nagy hatással volt még rám, az egy hosszú beszélgetés volt egy hölggyel, aki működtet egy alapítványt és Koh Kerben is dolgoznak. A gyerekeknek segítenek. Nagyon sok mindent elértek már, tiszteletre méltó a kitartásuk és a türelmük. Kb 3 éve vannak jelen a faluban és elmesélte nekünk, h miket tapasztalnak ott mostanában. Megdöbbentő, h ezek a gyerekek mit élnek át! A szülők számára ők csak eszközök és ha tehetnék hasznot húznának belőlük azzal, h elküldik dolgozni őket. Szeretet adni nem szokás. Maximum, amíg csak kisbabák. Nem merik, például, angolra tanítani a gyerekeket, mert az alapítvány attól fél, h a szülők, amint megtudják, h a gyerekük ilyen kvalitásokkal rendelkezik, elküldik koldulni a túristákhoz! És ez itt, Siem Reapban is így van! Képzeljétek el, h Angkor előtt, ahogy kiszállsz az autóból v tuktukból megrohannak a gyerekek és, komolyan mondom, tökéletes angolsággal kínálnak neked karkötőket, könyveket. Megkérdezik, h honnan jöttél és azonnal rávágja az országra, h 'Óóó, Budapest??? Ismerem, ismerem!' Összetenném a két kezem, ha a pincérek közül legalább 1-2 beszélne így angolul!
Na de térjünk vissza Koh Kerhez! Elég sok borzalmas dolgot hallottunk arról, h az ott élő felnőttek, hogyan próbálnak minél több pénzt kapni az ott dolgozó non-profit szervezetektől. Dolgozni nem akarnak, csak pénzt! És ahhoz nem lusták, h ennek érdekében minden követ megmozgassanak. Amúgy pedig a napjaik, kártyázással és szerencsjátékkal telnek, megspékelve egy kis alkoholfogyasztással. Sajnos, mindez a teher és értékrendszer továbbadódik a gyerekeknek. Ez a legszomorúbb és ugyanakkor a legmotiválóbb is, h tenni kell ellene. H ne higgyjék azt, h ez a normális, h tudjanak róla, h van/lehet ez másképpen is! Én akkor fogtam padlót, mikor a hölgy azt mesélte, h a gyerekeknek az iskola egy kis gondtalan sziget, ahova menekülnek az otthon átélt borzalmaktól és ha tehetnék minden nap ott lennének. A kislányok külön veszélynek vannak kitéve, a rendszeres családon belüli erőszak, molesztálás miatt. A legrosszabb, h mi mindenre nem adhatunk nekik megoldást, nem avatkozhatunk bele abba, h hogyan éljenek. Csak megmutathatjuk nekik, h más irányba is el lehet indulni és reménykedhetünk, h a mag termékeny talajra hull. A felnőttek már nehezen megváltoztathatók, ők belesüppedtek ebbe a vörös khmer időszak okozta traumába. Sosem fognak már kimászni belőle. Szomorú, de ez van.
A hét elején két napot voltunk Koh Kerben és ezúttal MAn bevitt a faluba is. Kíváncsi voltam erre a helyre, főleg a fent hallottak után, h mennyire tudok majd felülkerekedni az érzéseimen, ha a falu lakóit látom és elszorítani a dühöt, ami felgyülemlett bennem, azok után, h tudom, mit tesznek itt a férfiak a kislányokkal. Nőként ez hihetetlenül mélyen érintett és a gyomorforgató érzés felszínes leírása annak, ami bennem volt. A falu itt is tobzódik a szemétben. A szokásos khmer tipusú cölöpös házak elszórtan helyezkednek el a falu végében míg a 'főutcán' viszonylag egymás mellett. Szerencsénkre vagy sem, de hiába múlt el a siesta ideje, az utcán alig találkoztunk vkivel. Amit láttunk: az egyik helyen az asszonyok és a férfiak kártyáznak, egy másik háznál billiárdoztak. Egy helyen kis gyerekcsapat rohant meg minket. Nagyon édesek voltak, mosolyogtak, integettek, hagyták magukat fényképezni! Gyönyörűek! Azok a mélybarna szemek! Mosolyogtak ránk! Örültek nekünk! (Persze, hiszen, ami segítséget kapnak, azt mind fehér embertől!) A mosolyukat látva, megfeledkeztem minden rosszról, ami bennem volt.

Kis koszoska :)



Meglátogattuk a sulit is tanítás idején. A gyerekek egyenruhában játszottak kint az udvaron, éppen szünet volt. Semmiben sem különbözött a látvány egy magyar iskolától. Labdáztak, kergetőztek, a lányok szégyenlősen összesúgtak a láttunkon, nagy volt a hangzavar. A legkisebbek érdeklődve rohantak hozzánk és tülekedtek, h lefényképezhessük őket. Zabálnivalók voltak! Egyáltalán nem látszott rajtuk, a vidámságukon, h milyen gondokkal teli világban élnek. Nagy túlélők, az már biztos! Koh Kerben úgy tudom, h az általános iskola első hat osztálya van csak, a többi kettő Srayongban, a gimi pedig Kulenben. Oda már nem sokan jutnak el. Ide kb 160 diák jár és ők csak Koh Ker és Új Koh Ker családjainak gyerekei. Nem semmi, nem?

Na de nem szeretnék nagyon sötét képet festeni Koh Kerről. Hiszen ezek a dolgok bhol megtalálhatók, nálunk is ugyanúgy, mint más harmadik világba tartozó országokban, csak sajnos, ebben a pici faluban koncentráltabban. A jó hír az, h mi itt vagyunk és készen arra, h segítsünk. Ha nem is nagy dolgokban, de sok apróságban, ami ezeknek a gyerekeknek és ha a felnőttek közt találunk nyitottabbakat, akkor az ő életüket is kicsit megkönnyítheti. Lehetőség és ötlet van bőven! :) Nem is beszélve a lelkesedésről! :)

Mesélek vmi mást is! :) Most, h lent voltunk Koh Kerben több napot, lehetőségünk nyílt kicsit jobban körbejárni a szentélyeket! Hihetetlenül szép ez a hely és engem teljesen rabul ejtett az, h az erdőben ott lapulnak a maradványok! Belenézel jó mélyen a fák közé és biztos, h előbb-utóbb felfedezel egy kőtemplomot! Egy aranybánya! Azoknak persze, akik ezt szeretik! Én pedig odavagyok érte! Igaz, h ezek az építmények többnyire már omladoznak, de még így is látszik, h vmikor mennyire masszívak és tekintélyt parancsolóak voltak! Tetszik az egészben az, h még annyira feltáratlan és nagyon sok hely felhasználási célja például még csak találgatásokon alapul! A legnagyobb élmény az volt, mikor két projekt tag felpakolt minket és kivittek az egyik lelőhelyre, ahol a többiek dolgoztak. Autóval mentünk az erdő mélyére. Az út maga nem is nagyon létezett, azon a nyomvonalon haladtunk, amit kitapostunk magunkak korábban ezzel az autóval! Volt, h kiszáradt folyómedren kellett átmenni. Végül beértünk egy olyan szentélyhez, amit benőtt az erdő, szinte csak az alapok maradtak meg. Úgy éreztem magam, mint egy maugli filmben! :) Elképzeltem, h régen itt milyen zöld és sűrű lehetett az erdő, ahogy a majmok ugráltak a szentély fala és a fáról lelógó liánok közt! Ugyanakkor összeszorul a szívem, h lényegében a történelme ezeknek a helyeknek a szemünk láttára omlik össze! Mindenhol kődarabok elszórtan és komoly munka árán tudnak csak a régészek következteni arra, h a szentélyeken kivül, mi volt még arrafelé. Mivel már akkoriban is faházakban éltek az emberek, szinte semmi nem maradt fenn utánuk. De az egyszer biztos, h ha itt vki mélyebben beleásná magát, szó szerint, a témába, akkor hihetetlenül érdekes leletekre bukkana! A föld egy nagy kincsesláda, csak fel kéne nyitni! :)

3 megjegyzés:

  1. Olyan érdekes, amiket írsz, de szomorú olvasni, hogy mit tesznek a természettel és a gyerekekkel. Azért az tök jó lenne, ha még több képet tennél fel, minden témához 1-1 illusztrációt, pl az erdőben megbúvó kőtemplomokról vagy a városkáról, ahol laktok, a szobátokról, magatokról .. épp mindig csak beszúrni ahhoz, amiről írsz, mint ezt a kis aranyos kisfiút :)) Lehet???

    VálaszTörlés
  2. Szia Dóri,

    Lehet persze, majd figyelek erre jobban a következőnél. Amúgy jobb oldalt a picasa-s linken keresztül, eléred a képeim, majdnem minden blogbejegyzéssel párhuzamosan teszek fel friss képeket is! :)

    Még az hibádzik egy picit, h magamról tegyek fel képeket...magunkról alig készítünk! :)


    Puszi

    VálaszTörlés
  3. Legalább a lábatokról készült fotó :)

    VálaszTörlés